India 80 millió nomád vándora ragaszkodik ősi hagyományaihoz, dacol a többség megvetésével és az egyre súlyosbodó nyomorral. Az ő múltjukról, jelenükről, és igencsak kilátástalan jövőjükről értekezik a Magazin februári lapszáma cikkének szerzője.


Írta John Lancaster, fényképezte Steve Mccurry
Részlet a Magazin ehavi lapszámából

Hajdan hindu királyok fegyverkovácsai voltak a vándoriparos gárulijá lóhárok. Dicső múltjuk rég tovatűnt már: manapság apró indiai falvak szélén vernek tanyát, fémhulladékból eszkábálnak használati tárgyakat. Szép februári nap volt, amikor az északnyugat-indiai Rajasthan államban megérkeztem egyik táborukba. Apróságot, szappant vittem nekik, ám ők nem várták meg, míg átadom ajándékomat: táskámat kicibálták a kezemből, és vadul tülekedve millió apró cafatra szaggatták.

A szappanok persze azonnal szétszóródtak a sárban. Szitkozódás, lökdösődés, gyereksírás... Zabolátlan viselkedésük sokat elárult ezekről a nomádokról, akik immár évszázadok – némely törzseik talán évezredek – óta járják India földjét.

Aszályos időkben a raibárík felhagynak a pásztorélettel, más munka után néznek. Az asszonyok éhbérért ássák Rajasthanban a víztározó alapját, a férfiak meg birkát nyírnak, és csak akkor indulnak neki a nyájjal, ha megjönnek az esők. Útjukon birtokokra kéredzkednek be, hogy a jószág vízhez, legelőhöz jusson.

A gárulijá lóhár népcsoport neve a hindi gár (kordé) és lóhár (kovács) szóból tevődött össze. Vadászó-gyűjtögető és pásztorkodó népeket is találunk a nomádok között; ilyenek például a méretes turbánjukról és teveszakértelmükről Nyugat-India-szerte nevezetes raibárík. Vannak azután, akik szolgáltatásokból, illetve szórakoztatásból élnek: jövendőmondók mágusok, bűvészek, akrobaták, kígyóbűvölők, mesemondók, ájurvédikus gyógyítók, állatorvosok, testfestők, sókereskedők, kosárfonók, köszörűkő-készítők. Az antropológia tudománya félezer indiai nomád csoportot ismer; összesen 80 millióan lehetnek a vándorok, nagyjából 7 százalékát képviselik az ország bő egymilliárdos népességének.

Egykor az indiai társadalom megbecsült tagjai voltak a nomádok, jól kijöttek a vándorlási útvonaluk mentén élő falusiakkal. A 19. században azonban a britek rájuk sütötték, hogy csavargók és bűnözők – ez a bélyeg azután a gyarmati uralom megszűntével is rajtuk maradt. Végtére is mi hasznát venné vándor üstfoltozóknak és medvetáncoltatóknak a vásárlás lázában égő, márkás holmikért rajongó ifjúság hazája, a rohamosan fejlődő India? Az iparosodó, városiasodó országbanegyre nehezebben élnek meg a nomád állattenyésztők. Kasztok, nyelvek, határok választják el őket egymástól, a politikusok rég nem vesznek róluk tudomást, a többi elnyomottal ellentétben még a szociális juttatásokból sem részesülnek.

Indiában még azt is bajos meghatározni, hogy ki is tekinthető nomádnak. A társadalom merev rétegzettsége miatt már megszületésekor eldől az indiai ember sorsa. Sok vándor mostanára letelepedett, városi nyomortanyákon húzta meg magát. De legyen bár vándorló vagy letelepedett nomád, mindig is szegény lesz és kirekesztett, a világ talán legsúlyosabb és legkevésbé publikus emberjogi válságának szenvedő alanya marad.

Az ügyüket felkaroló aktivisták szerint már az is sokat számítana, ha fedél kerülne a nomádok feje fölé. Ha lenne bejelentett lakcímük, könnyebben kaphatnának szociális támogatást, gyermekeik pedig iskolába járhatnának. A falvak népe és a politikusok azonban sok helyütt ellenállnak, hangoztatva, hogy a züllött és koszos nomádok nem érdemelnek többet.

Miután elcsitult a zsivaj, vége lett a marakodásnak, már sokkal könnyebben ment az ismerkedés. Reggel tökéletes csöndre ébredtem, csak olykor-olykor hallatszott gyötrelmes köhögés. Füst kígyózott az agyagból tapasztott, kezdetleges kovácstűzhely fölött. A kecskebőr fújtatónál nők váltották egymást, a férfiak-fiúk főzőkanalat, baltafejet és más, egyszerű használati tárgyat formáltak kis üllőjükön a fémhulladékból.

A kovácsok négy, egymással rokon családjában összesen 23 főt számláltunk tolmácsommal. Cókmókjukat öt nyitott kordén, akác- és tíkfából készített, lótuszvirág-faragásokkal, rézszegecsekkel, hindu szvasztikákkal díszített alkalmatosságokon hurcolták.

Kordéjuk az otthonuk, szemétből guberált ponyva takarja nyomorúságos motyójukat. A gárulijá lóhárok mestersége és számkivetettsége nemzedékek óta mit sem változott. Régen udvari fegyverkovácsok voltak, ma kisebb-nagyobb fémtárgyakat készítenek, javítanak útszéli táboraikban. Nagyít>>

Nem örültek nekem; volt, aki kifejezetten ellenséges arccal méregetett. „Mindent, amit mondunk meg csinálunk, te azonnal leírsz!” – mondta szemrehányóan egy asszony. Azért akadtak, akik barátságosabban fogadtak. Lallú és Kailásí, a négygyermekes házaspár negyvenes éveiben járhatott – habár a lóhárok maguk sem tudják pontosan a korukat. A kicsi, sovány és inas Lallú derekán szutykos ágyékkötőt, dhótít, fülében arany fülbevalót, nyakában zsinóron amulettet viselt. Hitvese, a vékonyka, beesett szemű Kailásí bíborszín kendőt kötött csapzott hajára, nyaka alatt tetovált óm-jelek látszottak. Mindkettejüknek sok volt a rossz, beteg foga. Foglalatosságukat gyakran félbeszakították, a tűzhely parazsával rágyújtottak egy-egy bíríre, kézzel sodort, olcsó cigarettára.

Kailásí feszengett, kínos volt neki a szappan okozta ribillió: „Én is szegény vagyok, de bennem van tartás. Ezekből viszont már rég kiveszett.” Legidősebb gyerekük, Kanjá kihozott nekem egy függőágyat. Húszévesforma, eleven lány volt, széles arccsontjával, nagy gonddal kiszedegetett szemöldökével feltűnően csinos – és mint kiderült, szigorú személyiség. „Hagyd már abba! Úgy viselkedsz, mint valami zsivány!” – mordult egyik unokafivérére, aki folyton alamizsnát kunyorált tőlem. Kanjá csak nemrég tért vissza a családjához, hazamenekült durva férjétől.

Összesereglett a nép Jodhpur peremén, dobszó hirdette, hogy megérkeztek a nomád nat nép akrobatái. Nincs állandó lakcímük, a népszámlálásból is kimaradnak, a vándor mutatványosok így ritkán jutnak állami segélyhez.

Megkérdeztem Lallút, hova valósi. Arra számítottam, hogy megnevezi szülőhelyét, esetleg azt a várost, ahol a családjával nyaranta – amikor túl meleg van a vándorláshoz – valaha letáborozott. Ő azonban olyan helyet említett, ahol igazából még soha nem járt: „Chittaurgarh” – felelte, és lelkes tisztelete jeléül magasba lökte az öklét.

Chittaurgarh fennsíkra épült, 7. századi homokkő erőd Rajasthan állam déli részén, valaha az előkelő hindu harcosok, a rádzspútok királyságának volt a fővárosa. A lóhárok azt mondják magukról, hogy eredetileg ők is rádzspútok – őseik a szájhagyomány szerint fegyverkovácsként szolgálták a Mewar birodalmat. Amikor 1568-ban a hatalmas mogul uralkodó, Akbar elfoglalta Chittaurgarht, a legenda szerint a lóhárok elmenekültek. Szégyenükben úgy döntöttek, hogy vándoréletre és önmegtartóztatásra kárhoztatják magukat. Megfogadták, hogy faluban soha nem hajtják álomra a fejüket, sötétedés után nem gyújtanak lámpát, kötelet sem tartanak maguknál, hogy vizet húzhassanak a kutakból. (Azt is megfogadták, hogy lemondanak a puha fekhely kényelméről. Jelképesen ma is tartják magukat régi fogadalmukhoz – ágyukat fölfordítva szállítják a kordéjukon.)

De mert valamiből meg kell élniük, a lóhárok ma prózaibb módon, használati tárgyak előállításában kamatoztatják fémműves tapasztalataikat. Mielőtt beindult a nagyüzemi termelés és beözönlött az olcsó kínai áru, konyhai eszközeikre és fémszerszámaikra mindig akadt vevő.

Az ő múltjukról, jelenükről, és igencsak kilátástalan jövőjükről 18 oldalon értekezik John Lancaster, a Magazin februári lapszáma cikkének szerzője.