Az egykori brit gyarmat 3,7 millió polgárának jövedelme ma meghaladja sok európaiét. Hivatalaiban ismeretlen a korrupció, az adók méltányosak, az utcák tiszták, nem látni sem nyomortanyákat, sem hajléktalanokat.


Írta Mark Jacobson, Fényképzte David McLain
Részlet a Magazin ehavi lapszámából.

Mivel vehet rá a tollforgató egy szingapúrit arra, hogy felpillantson a tányérjából, miközben halfejes curryjét falatozgatja – vagy netán egy űzött taxist, hogy két lábbal beletaposson a fékbe? Nos, talán elég annyit megemlíteni nekik, hogy éppen interjúra készül Lee Kuan Yew „minisztermentorral”, és jó lenne tudni, mit is kérdezzen tőle. „Az MM-től? Váo! Tényleg pacsizol majd az MM-mel? Nem kamu?” – mintha csak Smaragdvárosban járna, és magával Ózzal készülne találkozni az emberfia.

Társuk kivetített képe alatt díszszemlére gyakorlatoznak a katonák Szingapúr nemzeti ünnepe előtt. Nagyít>>

LKY ugyanis – ahogy a rövidítésmániás szingapúriak nevezik – az ország „szülőatyja”. Ő az, aki tudományos alapossággal megtervezte a modern Szingapúrt. Vett egy adag államelméletet Platóntól, hozzáelegyített némi angolbarát elitizmust, megfűszerezte szilárd gazdasági pragmatizmussal, majd a kemény kéz klasszikus politikájával nyakon öntve megetette a népével az egészet.

Olykor Délkelet-Ázsia Svájcaként is emlegetik Szingapúrt – s nem alaptalanul. A Maláj-félsziget déli csücskénél fekvő mocsárlázas sziget 1963-ban vált függetlenné a britektől, majd olajozottan működő országgá vált egyetlen emberöltő alatt. 3,7 millió polgárának egy főre jutó jövedelme ma meghaladja sok európai nemzetét. Egészségügye és oktatása vetekszik a Nyugatéval, közhivatalaiban hírből sem ismerik a korrupciót. A családok többsége saját ingatlanjában lakik, az adók méltányosak, az utcák tiszták, és nem látni sem nyomortanyákat, sem hajléktalant. A munkanélküliség 3 százalék körüli, a megtakarításokat ösztönző kormányprogramnak köszönhetően a bankokban hegyekben áll a pénz. S aki még ezt sem tartja elég irigylésre méltónak, az utazzon el ezer kilométerrel délebbre, és próbáljon megélni egy jakartai dzsumbujban.

Az eredményekhez rafinált egyensúlyt kellett tartani „a mézesmadzag és a korbács” között – ahogy egyes szingapúriak mondják. A látogató először a mézet, vagyis a szédületes pénzügyi fejlődést, a gigantikus építkezéseket vagy a mértéktelen fogyasztást veszi észre. Másfelől viszont a korbács is csattog, amit jól érzékeltet például a rágógumit betiltó hírhedt törvény és az autók vandál festékfirkálásáért járó botozás. De hogy faji vagy vallási ellentétek legyenek? Nos, az ilyesmi itt éppoly lehetetlen, mint a pénztárcalopás.

Vajon mi lehet e nagy jólét és biztonság ára? Ez a kérdés Szingapúrban sokkal élesebben vetődik föl, mint bárhol a világon. Kifizetődő-e a munka őrült taposómalma vagy a társadalom mérnöki precizitású szabályozása? Érdemes-e elviselni a magát örökös hatalomban tartó kormánypárt drákói törvényeit? (Az utas már a reptéri belépőkártyán olvashatja a piros betűs intelmet: a drogcsempészet büntetése: halál!) Jó-e, ha korlátos a sajtószabadság, ha kétes a pénzügyek átláthatósága?

Póznákra akasztott madárkalitkák lakói élvezik a reggel hűvösét egy lakópark kertjében. A régi Szingapúr jórészt eltűnt. De máig él a szokás; hogy madarakat képeznek énekversenyekre. Egy jó torkú példány akár 60 ezer dollárt is érhet.

A helyiek egyik gunyoros megjegyzése szerint még azt is a kormány szabja meg, hogy pontosan hol és mennyire domborodjon a légitársaság utaskísérőinek batikolt egyenruhája. Noha Lee Kuan Yew az utóbbi években állítólag lazított a gyeplőn, mégis amikor cipzáras kék zakóban besétál, úgy fest, mint holmi zsörtölődő kedvében lévő ázsiai Clint Eastwood, akivel jobb nem ujjat húzni. Bár nem egészen világos, mi is egy miniszter-mentor dolga, azt mindenki tudja, hogy a háttérből ő mozgatja a szálakat. Amikor elmondom neki, hogy kérdéseim zömét szingapúriaktól vettem, a borotvaéles eszű 86 éves MM sokat sejtető mosollyal így felel: „Volt már időm megszokni a tojásdobálást.”

Kevés politikus – talán csak Fidel Castro, Nelson Mandela és Robert Mugabe – írta át annyira országa krónikáját, mint Lee Kuan Yew. Tehetős kínai család sarjaként, 1923-ban látta meg a napvilágot. Mély nyomokat hagyott benne a brit gyarmati élet, majd a kegyetlen japán megszállás, amelynek ötvenezer áldozata volt a negyvenes évek közepén. A hajdan Harry Lee néven cambridge-i jogi diplomát szerzett fiatalember az ötvenes években egy baloldali gyarmatellenes mozgalom vezéralakjaként vált ismertté. Miután megszilárdította hatalmát a feltörekvő Népi Akciópártban (PAP), ő lett Szingapúr első miniszterelnöke. Huszonhat esztendeig kormányzott, majd további tizenöt éven át „szenior miniszterként”
tevékenykedett. Jelenlegi miniszter-mentori titulusát 2004 óta viseli, amikor fia, Lee Hsien Loong
lett az ország első embere.

A városközpontban épülő turistacsalogató kaszinóban egy szingapúri csak azután teheti majd meg tétjeit; miután leszurkolta a szerencsejátékok visszaszorítását célzó 70 dolláros adót.

Lee Kuan Yew volt a kiötlője a nevezetes „szingapúri modellnek”, amelynek köszönhetően ez a Debrecennél másfélszer nagyobb, s természeti erőforrásokkal nem rendelkező soknemzetiségű ország „Szingapúr Rt.”-vé változott. A távközlési és közlekedési hálózat kiépítésével Yew külföldi
befektetőket csábított a szigetre, hivatalos nyelvvé tette az angolt, szuperhatékony államot hozott létre azzal, hogy a főhivatalnokoknak a magáncégek vezetőiével vetekedő bért adott – és addig üldözte a korrupciót, mígnem szinte nyomtalanul kiirtotta. A gazdasági fejlődés ösztönzésének és a szabadságjogok szigorú korlátozásának sajátos elegyéből összeálló szingapúri modellt azóta máshol, például Kínában, Oroszországban vagy Kelet-Európában is megpróbálták – többkevesebb eredménnyel – lemásolni.

A társadalmi folyamatokban is darwinista evolúciós elveket valló miniszter-mentorral késült interjúrészletről a bevándorlók helyzetéről, az oktatásról és sok másról olvashat a Magazin e havi lapszámában.