Láttak már közelről páviánt? A kifejlett hím 35 kilogrammnál is súlyosabb, fogai borotvaként hasítják a húst. Mi meg épp arra készülünk, hogy rájuk támadjunk! A hadzáknak íjaik és nyilaik vannak, nekem egy szál bicskám…


Írta Michael Finkel, fényképezte Martin Schoeller
Részlet a Magazin ehavi lapszámából.

„Éhes vagyok ” – jelenti ki a tűz mellé guggolva Onuasz , s jámboran felém hunyorít a füstön át. A körötte kucorgó férfiak egyetértően mormolnak . Késő éjjelre jár a kelet-afrikai bozótvidék mélyén.

Énekszó, ütemes kántálás szüremlik felénk a nők táborából. Onuasz az aznapi portyája során látott fáról mesél. Társai közelebb húzódnak a tűzhöz. Nehéz megközelíteni, magyarázza Onuasz, mivelhogy a szavannából kiemelkedő szirten áll, annak is a legtetején. De az ágai – mutatja széttárt karokkal – páviánokkal vannak telis-teli. Szavaira hangos mormogás hallatszik. Szikra röppen az ég, a csillagok felé. És a férfiak már döntöttek is: talpra ugranak, fölkapják vadászíjukat.

Vadásznak már idős; de mesemondó- ként a virágkorát éli – Onuasz. Ő a harmadik évezredben is vadászó-gyűjtögető életmódot folytató hadzák egyik csoportjának vezéralakja.

Onuasz vénember, hatvan is elmúlt tán – nem mintha években mérné az időt. S bár fogai felét elhullatta már, szikár teste hadzához illően egészséges. Úgy másfél méteres termetű lehet. Karjának-mellkasának kusza hieroglifái a vadonban töltött élet tanújelei: vadászat során szerzett hegek, kígyómarások emlékei, nyíl és kés, skorpió meg tövis okozta sebek forradásai. Emitt annak nyoma, amikor lezuhant a majomkenyérfáról, amott egy leopárdtámadásé. Saruját autógumiból fabrikálta. Viseltes barna rövidnadrágjának korcára csatolva, antilopbőr tokban, vadászkés rejlik. Ingét levette, miként a többiek is, hogy beleolvadjanak az éj sötétjébe.

Onuasz felém pillant, majd anyanyelvén mond valamit. A hadza a végletek nyelve: egy-két lágy és dallamos szótag, aztán csikorgó, pattogó, csettintő, torokból jövő hangokat hallani. Szigetnyelv ez a javából – egyetlen élő nyelvjárás sincsen, amely közeli rokona volna.

A hadzák Tanzánia északi részén elterülő földjére Mariamu kíséretében érkeztem meg. A lány a tolmácsom – és Onuasz unokahúga. Tizenegy évig járt iskolába, így ő az egyike bolygónk maroknyi lakosának, aki egyaránt bírja a hadza és az angol nyelvet. Most is ő fordítja Onuasz kérdését: Volna-e kedvem velük tartani? Már az sem kis teljesítmény, hogy sikerült eljutnom egy tradicionális hadza táborba. Népük nemcsak az éveket, de a hónapokat, heteket, napokat s órákat sem tartja számon, és a háromnál-négynél nagyobb számokra sincs szavuk.

Egyszer a kis Naidzsa is a vadont fogja róni az észak-tanzániai Eyasi-tó környékén – feltéve; hogy szabad népe ellenáll a külvilág kényszerítő hatásainak.

Onuasz csapatának iskoláskorú gyerekei mind azt mondták, eszük ágában sincs osztályteremben ücsörögni. Az iskolában sosem sajátítanák el a túlélés fortélyait. Értéktelenekké válnának saját népükön belül. A külvilágban próbálkozva pedig a nőkből legföljebb cseléd lehetne, a férfiak meg csak alantas munkákat kapnának. Köszönik, de inkább szabadon és jóllakottan élnek a vadonban, mint a városban nyomorogva és éhezve.

Vannak azonban olyanok, akiket nagyon is foglalkoztat a hadzák jövője. Például a tanzániai állam hivatalnokait. Ez a jövőbe tekintő ország manapság be szeretne illeszkedni a világgazdaság főáramába, a páviánevő vademberek pedig aligha illenek bele a politikusok lelki szemei előtt lebegő országimázsba. Egyik miniszter elmaradott népségnek nevezte őket, Jakaya Kikwete, tanzániai elnök pedig kerek perec kijelentette, hogy „meg kell változtatni” a hadzákat. A kormány azt akarja, hogy járjanak iskolába, települjenek le, és vállaljanak munkát.

A kormány terveivel alapjában véve a hadza nép de facto szóvivője, Richard Baalow is egyetért. Ő az első iskolázott hadzák egyike, s nevet is változtatott. Az 1960-as években – amikor nem sok sikerrel megpróbálták letelepíteni a hadzákat – családja állami lakáshoz jutott. A ma 53 éves Baalow azt szeretné elérni, hogy a hadzák politikailag aktívabbá váljanak, küzdjenek a földjükért, és túravezetői vagy parkfelügyelői munkát keressenek maguknak. A hadza gyerekeket arra bátorítja, hogy bentlakásos körzeti elemi iskolába járjanak, a szünidőben pedig visszakíséri őket a
bozótvidékre.

A zsákmányszerzés helyéről mindenkinek van mit hazacipelnie – a kis Kápála most épp egy kudufejet kapott. A rokonok és barátok addig lakmároznak; míg az utolsó falatig magukba nem tömték a húst.

A bozótvidék szélén fekvő Mangola ősrégi hadza terület, ahol sokan a vadásztehetségüket csillogtatják
a turisták előtt – persze nem ingyért. Ezek a hadzák bebizonyították, hogy kultúrájuk érdekli a külföldieket, és megélhetést adhat nekik. A mangolai hadzák körében mégis terjed az alkoholizmus, a tuberkulózis és a családon belüli erőszak – olyan is előfordult, hogy egy hadza férj agyonverte a feleségét.

Bár Onuasz táborának ifjoncai kevéssé érdeklődnek a külvilág iránt, az kéretlenül is betolakszik az életükbe. Kétmillió év után befellegzett a vadászó-gyűjtögető életmódnak. A hadzák megőrizhetik anyanyelvüket, csillogtathatják ügyességüket a turisták előtt – de csak idő kérdése, hogy eltűnjenek az íjjal-nyíllal páviánra vadászó tradicionális vándorok.

Odafönt a dombon, ahová Onuasz vezetett minket, bicskámat szorongatva lapítok Maduru mögött, miközben a sziklaperemen ott óvakodik a pávián. Hirtelen megtorpan, elfordítja a fejét. Alig karnyújtásnyira van tőlem, s míg farkasszemet nézünk, pislantani se merek rémületemben. Egy másodperc az egész, Maduru mégsem lő. Talán azért, mert a sebzett állat ilyen közelről ránk támadhatna; gyakran csak a méreg öli meg, nem a nyíl. Aztán egy ugrás, s a pávián már el is tűnt a bozótban. Néhány szívdobbanásnyi csend után kétségbeesett üvöltés, majd puffanás hallik a szikla túloldaláról. Nem tudom, embertől származik-e vagy majomtól. Rohanva-botladozva csörtetünk át a bozóton, mígnem egy akáciacserjés övezte kicsiny tisztásra érünk. S íme – ott a pávián! Tátott szájjal, szétvetett végtagokkal hever a hátán. Giga lőtte meg. Lábával bökdösi: igen, kimúlt. Maduru füttyentget és kiabál, s hamarosan a többi vadász is előkerül. Onuasz letérdel, kirántja az állat lapockájából a nyilat, majd visszaadja Gigának. A férfiak körbeállják s mindenféle cécó nélkül szemügyre veszik a zsákmányt.

Nyílt terepen a több kilométerre lévő vadat is meglátja a jó szemű vadász a száraz évszakban összeaszott lomb felett. Máhíja egy hegygerincen álló magányos fa tetejéről kémleli a hadzák területeit. Nagyít>>

A hadza nem túl szertartásos nép. Életükben nincs helye misztikumnak vagy szellemeknek, az ismeretlenen nem töprengenek. Nem hisznek a túlvilágban sem – akárhány hadzát kérdeztem, mind azt felelte: fogalma sincs, mi történik a halál után. A pap, a sámán és a gyógyítóember ismeretlen számukra, a hittérítők sem értek el náluk sikert. Amikor Istenről kérdeztem Onuaszt, így felelt: Isten vakítóan fényes és mérhetetlenül erős volt, nélküle nem lenne élet. A Nap volt az Isten, mondta. A hadzák legfontosabb szertartása az epeme tánc. Holdtalan éjszakákon a férfiak és a nők különválnak egymástól. Míg az asszonyok énekelnek, a férfiak egyesével tollas fejdíszt öltenek, csengőt kötnek bokájuk köré, majd peckesen fölalá masíroznak, jobb lábukkal dobbantva az ének ütemére. Az epeme estéin őseik állítólag előjönnek a bozótból, és csatlakoznak a tánchoz. Egy alkalommal akaratlanul bár, de észrevettem, hogy
míg a többiek táncoltak, a Matajó nevű tizenéves fiú beosont a bokrok közé egy fiatal nővel. Más férfiak nyomban ledőltek aludni, miután eljárták táncukat. A hadza élet szinte összes momentumához hasonlóan ez a szertartás is kötetlen: az egyén dolga, mennyire akar részt venni benne.



Ennek a világon egyedüli népnek az életét, hétköznapjait és gondjait 22 oldalas cikk mutatja be a Magazin márciusi lapszámában.