Egyes kutatók szerint tengeri őshüllők bizonyos csoportjai valószínűleg szabályozták testhőmérsékletüket, ami lehetővé tette számukra az agresszív vadászatot, a nagy mélységekbe való merülést illetve a nagy távolságokra történő gyors úszást.

„Ezek a tengeri hüllők fenn tudták tartani a testhőmérsékletűket, függetlenül attól, hogy a trópusi vagy hideg vizekben éltek” – nyilatkozta Christophe Lécuyer, a lyoni Claude Bernand Egyetem paleontológusa, a Science című folyóiratban publikált tanulmány egyik szerzője.

Az ősi ragadozóknak valószínűleg magas (35–39°C) testhőmérsékletük lehetett – hasonlóan a mai delfinekhez és bálnákhoz. A legtöbb mai hal és hüllő hidegvérű, ami azt jelenti, hogy a belső hőmérsékletűk a körülöttük lévő víz hőmérsékletétől függ. Mivel a mai óceánok csúcsragadozói – mint például a tonhal és kardhal – valamennyire képesek szabályozni a hőmérsékletüket, a kutatók felvetették, hogy esetlegesen az ősi hüllők is képesek lehettek erre.


Fosszilis fogak – a rejtély kulcsa?
A földtörténeti középidő (mezozoikum) alatt – 251-től 65 millió évvel ezelőttig – ősi hüllők nyüzsögtek a bolygón. Amikor a szárazföldeket dinoszauruszok népesítették be, a levegőben pteroszauruszok röpködtek, a tengereket az óriáshüllők három csoportja uralta: a delfinhez hasonló ichthyosaurusok, a vaskos koponyájú, erőteljes, kígyószerű mosasaurusok, és a leginkább a Loch Nessi szörnyhöz hasonlítható, evezőlábú plesiosaurusok. (Ez utóbbiak közé tartozott, a jura időszakban élt Liopleurodon, a pliosaurusok /rövidnyakú plesiosaurusok/ képviselője, minden idők leghatalmasabb ragadozó hüllője. Mérete jócskán túlszárnyalta a Tyrannosaurus rexét, s majdnem elérte a ma élő legnagyobb ragadozó, az óriás ámbráscet nagyságát.)

 Plesiosaurusok (forrás: Dmitry Bogdanov)

Plesiosaurusok (forrás: Dmitry Bogdanov)


A hüllőfosszíliák környezetében talált – az ősi tengeri hüllőkkel azonos környezetben élt – őshalak fogmaradványainak tanulmányozása során Lécuyer és kollégái megállapították azok oxigénizotóp szintjét, ami utal az állat vérére és testhőmérsékletére. A csapat összehasonlította az eredményeket olyan különböző mai halak oxigénizotóp szintjével, akik hideg és meleg vizekben élnek. Mivel a ma élő halak hidegvérűek, ezzel az adattal meg tudták határozni az ősi fajok élőhelyének hőmérsékletét.

A vizsgálat következő szakaszában a kutatók az őshalak fogainak vizsgálatával nyert eredményeket az ugyanarról a helyről származó tengeri őshüllők fogainak oxigénizotóp szintjével hasonlították össze.


Lebilincselő felfedezések
A melegvérűség az ichtosaurusoknál és a plesiosaurusoknál teljesen érthető, hiszen ezek a ragadozók kitartó üldözés során kapták el prédájukat, és ahhoz hogy „bírják a versenyt”, állandó hőmérsékletre volt szükségük. Az új adatok a mosasurusoknál – amelyek többnyire lesből támadtak – kevésbé egyértelműek, de összeegyeztethetők azzal az elmélettel, miszerint ezek a hüllők valamelyest irányíthatták a testhőmérsékletüket.

 Mosasaurus rekonstrukciója (forrás: Dmitry Bogdanov)

Mosasaurus rekonstrukciója (forrás: Dmitry Bogdanov)


„A tanulmányban közöltek lebilincselőek” – jelentette ki a kutatásban nem részt vevő Zulma Gasparini, az Universidad Nacional de La Plata paleontológusa.

Az ősi hüllők állandóbb testhőmérséklete alapján feltételezhető, hogy ezek az állatok olyan meleg megőrzési rendszereket birtokolhattak, mint a bálnák zsírrétege vagy a specializált vérkeringés. E ponttól el lehet kezdeni annak vizsgálatát, hogy ez hogyan fejlődött ki. Az összes tengeri hüllő a szárazföldiektől származott, akik valamennyien hidegvérűek, ami akkor változott meg, amikor áttértek a vízi életmódra. Hogy ez pontosan hogyan zajlott le, azt a jövő kutatásainak kell megmagyaráznia.