Egy a japán Cukubai Egyetemen 2003-ban rendezett technológiai konferencián tudósok ételszimulátort mutattak be. A szerkezet kinézetre egy elektromos fogkefe és egy félelmetes fogorvosi műszer keverékeként hat – írja róla a The New York Times (NYT).

A készülék egyébként nem fogkefe és nem is fogászati segédeszköz, hanem egy olyan berendezés, amely utánozni képes – legalábbis feltalálói szerint – az egyes ételek ízét, érzetét, sőt még a beléjük harapás hangját is.

Ahhoz persze, hogy szimulálni tudják a tudósok egy bizonyos étel hatását, először elemezniük kell magának az élelmiszernek a „viselkedését” a szájban. Vagyis meg kell tapasztalniuk, analizálniuk kell az élelem elfogyasztásának „következményeit”.

Ehhez speciálisan elkészített szenzorokat, érzékelőket helyeznek el a szájban, hogy megmérjék, milyen erő kell az étel átharapásához, és azonosítsák azokat a fontosabb kémiai komponenseket, amelyek megadják az étel sajátos ízét. Ugyanakkor egy kis mikrofonnal rögzítik, hogy milyen hallható vibrációkat bocsát ki az ember állkapcsa működés közben.

Miután ezeket a részleteket összegyűjtötték, továbbítják az ételszimulátorba. Amikor a „virtuális evőgép” harapni kezd, egy a szimulátorban lévő kicsiny motor a szimulált étel ellenállását utánozva működésbe lép. Ezalatt egy csőből különböző vegyületekből álló „koktélt” fecskendeznek be. A koktél olyan ízkombinációt reprodukál, amilyet a szimulált étel – ismét hangsúlyozzuk: a feltalálók szerint.

Az ízkombináció egyébként a japánoknál egy kicsit bonyolultabb dolog, mint nálunk: míg az európaiak négy, ők összesen öt alapízt különböztetnek meg. Az édes, a savanyú, a keserű és a sós mellett a „finom húsosságra” is figyelnek, ezt „umaminak” hívják. Az illúzió teljessé tételéhez hozzátartozik az is, hogy egy beépített hangszóró a rágásnak megfelelő hangokat ad ki.

A készülék feltalálói azonban valahogy bizonytalannak tűnnek abban, hogy mire is jó ez a szerkezet – állapítja meg az NYT. A feltalálók javaslata szerint hasznos lehet az ételszimulátor az új étkek „tervezésében”, különösen amikor a rághatóság problémákat okozhat, például az idősebbek esetében.

Valamiféle meghatottságtól, jótékonykodástól vezérelve a tervezők azt is sugallják, hogy a szimulátor segítségével a fiatalok jobban megérthetik az idősebbek „harapási nehézségeit”. Más szóval: a szimulátor nemcsak ahhoz segíti hozzá az embereket, hogy kaviárt egyenek bankszámlájuk lecsapolása nélkül, hanem elmélyíti az intergenerációs megértést is…

A Verne Gyula-prodzsekt

A Föld közepének megismeréséről szóló álom valószínűleg ugyanolyan régi, mint annak a felfedezése, hogy a Föld gömb alakú, tehát közepe is van. Idén májusig, amíg a Caltech, a híres kaliforniai műszaki egyetem professzora, David Stevenson elő nem állt javaslatával, mindez olyan álmodozók birodalma volt, mint Verne Gyula.

Stevenson egyébként nem feltétlenül a Föld kellős közepébe akar belefúrni, hanem bolygónk olvadt külső magjába. Persze azért ez sem tűnik egyszerűnek: a hőmérséklet arrafelé például 4000 Celsius fok körüli, ám még ennél is drasztikusabbak a nyomásviszonyok. A Föld felszínéhez képest ebben a belső övezetben 3, 5 milliószor nagyobb nyomás uralkodik!

Még ennél is félelmetesebb azonban, hogy – bár ez a zóna „csupán” 2800 kilométer mélyen van a Földben – rendkívül kemény szikla- és kőzetrétegeket kellene átfúrniuk a kutatóknak.

Az eddigi legmélyebb fúrásnál is csak mintegy 11 kilométer mélyre jutottak egyébként. Erre a Kola-félszigeten, az egykori Szovjetunió, a mai Oroszország területén, Murmanszk kikötővárosa közelében került sor. A fúróegység azonban 1989-ben elakadt a sziklákban, és a projekttel fel is hagytak a szovjetek.

Most egyébként Stevenson a Nature című tekintélyes tudományos folyóiratban tette közzé elképzeléseit, „Misszió a Föld magjába: egy szerény javaslat” címmel. A címmel ellentétben azonban a Caltech professzora egyáltalán nem szerény eszközöket akar bevetni.

Stevenson a gravitáció erejét szeretné kihasználni, ahhoz, hogy a Föld közepébe juttassa műszereit. Óriási tömegű, mintegy 100 millió kilogramm, vagyis százezer tonna olvadt vasat szeretne összegyűjteni – például Izlandon –, ahol a Föld hideg, legkülsőbb része vékonyabb.

Ezután Stevenson azt javasolja, hogy kezdjenek el ásni, vagy robbantsanak fel egy atombombát. (Végtére is szerény misszióról van szó…) A nukleáris robbantással azért óvatosnak kell lenni – jegyzi meg a környezetvédőknek nyilvánvalóan imponálni akaró Stevenson. Az óvatosság a „helyi környezeti hatások miatt” indokolt – véleménye szerint. Ezért kell alapos elemzés után kiválasztani a fúrás-robbantás helyszínét.

De ne időzzünk tovább a bioetikai és környezetvédelmi ügyeknél! Tegyük fel, hogy sikerült Stevensonnak kiviteleznie az ötletét, mi történik majd ezután? A válasz egyszerű: a forró vasat beleöntenék abba a résbe, amelyet egy atombomba vagy egy fúróeszköz vágott a Föld köpenyébe. A vasolvadékba különleges ötvözetekből készült szondákat „kevernének”. A szondák körülbelül egy grapefruit nagyságát érhetnék el, és aztán a gravitáció miatt süllyedő vasolvadékkal együtt, körülbelül egy hét múlva érnék el a Föld közepét.

A behelyezett szondák akusztikus jeleket továbbíthatnának ekkor a mélyben uralkodó viszonyokról: a vegyi összetételről és a folyadékok dinamikájáról. Ezen adatok révén a geológusok olyan kérdésekre is választ kaphatnának, hogy miként keletkezett a Föld – írja a The New York Times, amely azért alapvetően szkeptikus marad az ötlet kivitelezhetőségét illetően.