1607-ből száramzó fametszet egy sárkányfarkú mantikort ábrázol.
Illusztráció: Wikipedia

Az írók, a szerzetesek nem egyszer saját kútfőből vagy más római szerzőktől is vettek át forrásanyagot. A bestiáriumok tartalmát mai szemmel katalogizálva két részre oszthatjuk. Találhatunk bennük képzelt állatokról festett nagyon valósághű képeket. Itt van rögtön a főnixmadár, ami poraiból újul meg tűz által. Az ókortól ismert hiedelemmadár a reformáció és Debrecen címermadara lett.

A könyv alapján komolyan hittek a mantikor létezésében is, ami egy skorpió- vagy sárkányfarkú, oroszlántestű emberfejű valami volt, fém fogsorral. Mint igen gonosz jószág, áldozatait halkan dudorászva falta fel.

A tartalom másik része viszont valós állatok nem valós szokásairól szól. A kódexlapokon a kacsák kacsafákról pottyannak le miután mégértek, de látható tüzet kioltó szalamandra éppúgy, mint bocsait formába nyalogató medve.

Azt hittem, hogy a középkorral együtt elmúltak ezek a téveszmék, egészen addig, amíg nem beszélgettem néhány erdőmunkással, akik szilárd meggyőződéssel állították, hogy az őz tulajdonképpen egy kis szarvas, de ha megnő, akkor neki is olyan nagy agancsa lesz. Tudományosnak szánt magyarázatomra, csak gúnyos mosoly volt a válasz, hogy majd pont ő fogja ezt megmagyarázni, nekünk erdei embereknek…

Így hát, ha már ők nem hittek nekem, akkor a kedves olvasónak nyújtok át egy kis csokrot a népszerű hiedelmek közül. Arra nyilván nem akarok szót vesztegetni, hogy a gólya nem hoz gyereket és a fekete macska sem egy sátáni állat, ellenben megfigyelhető, hogy egész sor éjszakai állathoz kapcsolódnak a halálhoz és túlvilághoz közeli hiedelmek. Ilyen a kuvik, mint jelentős halálmadár, mivel szegényke szeret tanyák körül leskelődni, természetesen nem a távozó lelkekre, hanem a halottvirrasztás fényére odagyűlt rovarokra.

A denevér sem járt sokkal jobban, ő ugyanis egyenesen a sátán attribútumai között szerepel, gondolom olyan megfontolásból, hogy a festmények többségén Lucifer is hasonló csinos bőrszárnyakat visel. Sajnálatos módon vagy húsz éve még én is láttam pinceajtóra kiszögezett denevért, mellyel a tulajdonos feltehetően a rontást igyekezett elűzni. Mindez azzal együtt, hogy a denevér 1901 óta védett és huszonnyolc magyar faja nagyon megcsappant az utóbbi időben. Ehhez hozzájárult az is, hogy néhány éve még elég sok denevért vertek fel télen a panelprogram során vagy éppen falaztak be. Szerencsére azóta a munkálatokat egyeztetni kell a környezetvédelmi hatóságokkal is.

Jelentősen rossz hírű éjszakai madár a lappantyú is, aminek latin neve-Caprimulgus- is kecskefejőt jelent, mivel a babonaság szerint a kecskék tejét szopja a sötétség leple alatt. Ilyet természetesen nem tesz, kizárólag rovarokkal táplálkozik. A madár érdekes tulajdonsága, hogy testhőmérsékletét nagyon le tudja csökkenteni, így a hidegebb, táplálkozásra alkalmatlan időszakokat egy alacsony energiafelhasználású, dermedt állapotban vészeli át.

De került be néhány rovar is a túlvilági babonaság látókörébe. A régi bútorokban percegő szút gyakran hívták „halálórájának” is, mivel úgy gondolták, a percegés a házban haldokló idejét méri. Igazából a hangkeltést nem a szú, hanem az álszúk nemzetségébe tartozó bogár okozza és célja sokkal vidámabb ennél: a nőstényt hívja szerelmi légyottra.

Szegény halálfejes lepke pedig a torán lévő, némileg koponyára emlékeztető rajzolata miatt lett üldözött, na meg a méhészek nem minden alap nélküli állítása sem használt hírének, miszerint bemászik a kaptárakba mézet lopni. Ez egyébként igaz, de kimondottan elszigetelt jelenségről van szó, mivel a lepke is igen ritka Magyarországon, elsősorban a melegebb, mediterrán vidékek lakója.

Korábban már említettük a kacsát, mint fáról leeső és megszülető madarat. De van még ezen kívül egy érdekes túlvilági szerepe: ő a lélekmadár. A sámán lelke az ő alakjában repül át a túlvilágra a transzállapot alatt. Nem véletlen a kacsalábon forgó vár szimbóluma sem. Ez eredetileg a forgó világot jelentette, amelyhez a sámán a botján és a lélekkacsán keresztül kapcsolódott.

Ennyit a túlvilágról. Most nézzünk néhány más állathoz kapcsolódó evilági hiedelmet.Kedves sününk nem szedegeti össze tüskéjével az almát és olyan bölcsnek sem mondható, mint mesehős énje.
Ugyanúgy a róka sem annyira ravasz, mint inkább alkalmazkodó állat, aki manapság a városi temetőkbe is tanyát üt, és onnan jár ki kukákat dézsmálni.

A pióca viszont, igazolni látszik gyógyító hírét, amit az „Indul a bakterház” piócás embere kicsit megtépázott. Nyála tartalmaz véralvadásgátló hirudint, gyulladásgátlót, enzimgátlót, hyaluronidázt ami értágító és destabilázt, vérröggátló hatással. Főleg arc és végtagműtétek után, a nehezen hozzáférhető helyeken szerencsés az alkalmazása, tisztítva a szöveteket a pangó rögösödésre hajlamos vér eltávolításával.

Nem igaz viszont a compó haldoktor szerepe, mely szerint más sérült halak dörgölőznek hozzá, a vastag nyálkarétegtől remélve gyógyulást.

Megemlítendő viszont a halaknál azt, hogy a küsz igenis alapanyaga volt az „essance d’Orient”-nek. Körülbelül 40 000 küszhal lemorzsolt és zselatinnal elkevert pikkelye adott egy kilogramm ezüstcsillám alapanyagot, amivel egykoron igazgyöngyöket hamisítottak német és francia kézművesek.

Hát ennyi fért egy csokorba. Legközelebbre egy újabb területet térképezünk fel, amely egyelőre a néprajzkutatók látókörébe sem került bele.

Írta: Molnár Péter
Fényképezte: Ifj. Vasuta Gábor