Valahol gyíkok neszeznek a levelek közt, talpam alatt ropog a föld, és a zöld minden árnyalatát játsszák a fák. A májusi természet fű illatával tömi be az orrunkat.

Erdőjárásomra dr. Bántó Norbert kísér, aki a Bihar Megye Turisztikai Célpont Menedzsment Ügynökség igazgatója. Ahogy a fiatal férfi mondja, magyar vezetőként végre lehetőség nyílik arra, hogy a román mellett eddig elhallgatott magyar értékek és az elnyomottabb magyar lakta vidékek is megjelenjenek a megye hivatalos népszerűsítő anyagaiban. Norbert nem titkolt célja, hogy az anyaországból minél több honfitársunk megismerje és felfedezze ezt a nem mindennapi környéket, az egykor oly híres vármegyét, hisz Nagyvárad és Bihar sokkal több mint egy tranzitállomás Kolozsvárra tartva.

„A Körösfőnél eredő Sebes-Körös itt, Rév mellett tör át az úgynevezett Cholnoky-mészkőtömbön.”- mondja Norbert mikor megállunk végre szusszanni egyet a sűrű erdőben. Bár ragyogóan süt a nap, még nem jött el a turistaszezon, így magányosan élvezzük a meghitt természetet.

„ A Révi-szoros valamikor az egyik legfontosabb kapu volt Erdély és az Alföld között. Ezen a völgyön keltek át a honfoglaló népek, és a középkortól a kereskedők is itt bonyolították áruforgalmukat. Tutajokon szállították az erdélyi árut, főleg sót és fát Belső-Magyarország felé. A tutajok a sziklafalba épült toronynál, a Tündérvárnál kötöttek ki, míg az erőd mögötti barlang a vámként elkobzott áruk tárolására szolgált.”

Maga a Révi-szoros a Sebes-Körös 3 kilométer hosszan húzódó szurdokvölgyében, 1955-ben lett természetvédelmi területté nyilvánítva, több mint 200 hektáron. Míg a folyó felülről, a beszivárgó, felszín alatti vizek belülről emésztették a mészkövet, ami karsztosodáshoz vezetett.

Az itt található meredek sziklafalaknak, barlangoknak, vízeséseknek, a látványos flórának és faunának, valamint a jelentős régészeti leleteknek köszönhető, hogy a terület nemcsak a barlangászokat, de a sziklamászókat is vonzza, valamint idénytől függően rafting- és kajaktúrákat is szerveznek.

A szoros nem mindennapi szépségét 1870-ben, a Nagyvárad és Kolozsvár között megnyílt vasútvonal tárta fel a nagyközönség előtt. Ráadásul ennek az építése közben, 1903-ban fedezték fel a körösrévi vagy más néven Zichy- barlangot is, ahová a völgybe érve, a magányos sínpárt követve mi is tartunk.

„Handl Károly vasúti felügyelő és Veress István révi református lelkész többször is meglátogatták az itteni hegyből kitörő 6 méteres vízesést – mondja Norbert míg sétálunk a vadregényes Körös parton -. A történet szerint Handl megfigyelte, hogy a nyári szárazság idején, amikor a patak vízszintje lesüllyed, kis nyílás keletkezik a hegyoldalon, melyen keresztül denevérek repkednek ki és be. Azt is észrevette, hogy a Tízfalusi-barlang patakjába hullott szalmatörmelék egyszer a révi vízesésnél jött ki. Egy nap vadászpuskával belőtt a nyíláson, s hatalmas dörgő visszhang keletkezett, melyből sziklaüreg létezésére következtetett.

Röviddel a barlang megtalálása után gróf Zichy Ödön, a környék birtokosa volt az, aki Handl Károllyal, Veress Istvánnal, és a bihari turizmus akkori úttörőjével, Czárán Gyulával a 2800 méterből 500-at feltáratott, és a turisták számára kiépíttetett.”

A Királyerdő-hegység egyik leggazdagabb barlangi faunával rendelkező helyén járunk, ami jelentős tudományos kutatások tárgyát képezte az elmúlt több mint 100 évben, ugyanis a denevéreken kívül számos csiga-, féreg-, bogár és rákfajnak ad otthont. Megnyitásakor sokáig Európa legszebbjének tartották, ma szerdától vasárnapig, reggel kilenctől délután ötig látogatható, és idegenvezetést is biztosítanak az érdeklődőknek.

Megérkezve a barlanghoz egy álldogáló iskoláscsoportot előzünk meg. Alighogy belépünk, a bejáratnál hatalmas árnyék jelenik meg a nedves falon, és vijjogás hasít a félhomályban. Éppen hogy csak sikerül elhajolnom, mikor jöttünkre a barlang denevérei megriadnak, és elégedetlenkedve repdesni kezdenek a sziklák között.

Sajnos a második világháború utáni években a barlangot és környékét teljesen magára hagyták, szétrombolták, még a külső ajtót is leszakították, rengeteg cseppkövet letörtek, megrongáltak. Ma a termek között meredek vaslépcsőkön és hidakon lavírozhatunk át.

Hűvös, nyirkos levegő fogad, a hőmérséklet alig éri el a 11 fokot, így magamra veszem a pulóveremet, és úgy követem Norbertet a kivilágított sziklák közé. Egy szakaszon négykézlábra kell ereszkednünk, így jutunk csak el az egyik cseppkő alakzattól a másikig. A patakmeder részeinek, csarnokoknak, alakzatoknak Czárán Gyula adott nevet, ezeket az elnevezéseket ma is használják. Vannak közöttük könnyen felismerhető formák, mint például az Elefántfej, a Földgömb, a Lótusz, de meglátogathatjuk a Paradicsomot és a Purgatóriumot is.

A hely külön érdekessége a 2 méter mély, kristálytiszta vizű tó, az ún. Szerelem tava, melyről a legenda úgy tartja, ha iszunk belőle, választottunk hű szerelme örökké tart.

A kiadós séta és ebéd után a nagyváradi vár felé vesszük az irányt, amit mai napig a városalapító, Szent László király, a gyengék védelmezőjének misztikuma leng körbe.

Sokan nőttünk fel azon a csodaszép legendán, hogy a szent király előjön a sírjából, ha nagy veszély fenyeget minket, magyarokat, és győzelemre segíti szeretett népét.

A krónikák szerint ez már megtörtént egyszer. 1354 nyarán, amikor a székelyek élet-halálharcukat vívták a tatárokkal, egy délceg lovag járt előttük magas paripán ülve. Fején arany koronát viselt, kezében csatabárdot, mellyel hatalmas csapásokkal és vágásokkal pusztította az ellenséget. Ez a titokzatos lovas döntötte el az ütközetet a magyarok javára; s a csata után - úgy beszélik - László király bebalzsamozott testét verejtékesen találták Váradon.

Maga a vár közel ezeréves történelme, a fennállásához kapcsolódó mesék és legendák mind-mind olyan vonzerőt és eredetiséget kölcsönöznek, amelyet számos más műemlék megirigyelhet. Vitathatatlanul az egyik legjelentősebb késő középkori építészeti műemlék Erdélyben és az egész országban.

Ezen a 150 000 négyzetméteren, 9 századon át egyik itt álló építménynek sem volt nyugodt története. 1241-ben földvár volt faépítményekkel, később egy kör alakú kővárról tud a történelem.

Mai formája - ötszögű, a sarkokban bástyákkal, vizesárokkal 1570-1618 között építették - olasz mesterek munkáját dicséri.

A 16. és a 17. században a Habsburg Birodalom és az Erdélyi Fejedelemség által az Oszmán Birodalommal szemben kidolgozott és kiépített védelmi rendszer egyik kulcselemévé vált, ily módon pedig a keresztény Európa egyik félelmetes bástyájává lett a muzulmán terjeszkedéssel szemben.

Szent László koponyacsontja

Szent László várbeli eltemetését is legendák övezik.
Ahogy egyikükből kiderül, a király még életében hangot adott azon kívánságának, hogy Nagyváradon temessék el, ám végül Zólyomban halt meg, 1095 július 25-én, földi maradványait pedig jóval később szállították át az általa alapított váradi monostorba, valamikor 1134 után.

Itteni eltemetése miatt a sír fontos zarándokhellyé vált (1192-ben az uralkodót szentté avatták), az esemény pedig jelentős befolyással bírt a környéken létrehozott települések és a leendő vár későbbi fejlődésére nézve.

László mellett még 6 király illetve királynő talált itt örök nyugalomra: II András mellett II István király, IV László, Beatrix királyné, I Károly második felesége, Mária királyné, és Zsigmond király is.

Hogy pontosan hol is fekszenek és milyen kincseket rejtenek a sírok, azok az elkövetkezendő évek ásatásai során fog kiderülni.

Lassan már négy órára jár az idő, de még egy adósságunk mindig maradt: meglátogatni a kastélysárgára festett római katolikus székesegyházat, amely előtt Szent László híres szobra áll. Az ereklyék mellett itt őrzik a király koponyacsontjának egy darabját, illetve a hermáját, egy hatvan centiméter magas aranyozott ezüst mellszobrot, amelyik a helyiek szerint híven követi Szent László arcvonásait.

Estére végre leülök Nagyvárad belvárosában dr. Györbíró Andrással, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatójával és barátaival, akik nagy szeretettel meghívtak a katedrára előadni. Hátradőlök a nyüzsgő városban, tétován elnézem az utca színes kavalkádját, a vadregényesen benőtt erkélyeket, és azt érzem, amit Ady 1900-ban, amikor Debrecen után ide, a „Kőrös-parti Párizsba” szegődött:

„Májusban olyan szép szokott lenni Magyarvár, hogy az emberek megbolondulva néznek Erdély felé s általában Keletre, honnan a Nap is jönni szokott. Hársak illata s gesztenyék színe, minden, mintha a kígyózó, hosszú Sugárfolyó völgyén jönne ide, e furcsa, nagyon furcsa városba.”

Írta és fényképezte: Balogh Boglárka