Fotó: Kisgyörgy Éva

A Head-Smashed-In Buffalo Jump, azaz a Lezuhanó Bölények Szakadéka messze elmarad a Taj Mahaltól vagy épp az egyiptomi piramisoktól, jó példa arra, hogy egy külsőre érdektelen helyszín is lebilincselő történet rejt.

Réges-régen, Kanada homokkő szikláin az őslakos vadászok bölénycsordákat kergettek halálba. A legenda szerint a feketeláb indián törzs egyik ifjú tagja egész közelről akarta figyelni, ahogy a testes állatok lezuhannak a mélybe. Egy kis kiszögellés alatt állva nézte, ahogy a magasból egymás után hullottak alá az áldozatok. Aznap különösen jól sikerült a vadászat és olyan sok állat halmozódott fel a völgyben, hogy odaszorították a fiút a sziklafalhoz és betörte a fejét. A világörökségi listán is szereplő helyszín innen kapta a nevét, szószerinti fordításban: Betört Fej Bölényugrató.

Mindez 5700 évvel ezelőtt történt, a helyszínen létrehozott múzeum ismertetője szerint. A bölényugratás nemcsak itt volt elterjedt vadászati forma, de az egész észak-amerikai síkságon, mintegy hat évezreden keresztül, a lovak megjelenéséig. A múzeumban egy kisfilm ismertette ezt az ősi vadászati folyamatot, melynek két fontos összetevője volt. Az egyik az, hogy az őslakosok nagyon jól ismerték a bölényeket, és a vadászat során kihasználták legfontosabb tulajdonságaikat: a rövidlátást és a csordaszellemet. A másik fontos eleme a vadászatnak a közösség összetartása volt, ugyanis a sikeres élelemszerzéshez sokak összehangolt munkájára volt szükség.

De miből is állt ez a vadászat? Az őslakos közösség kinézett magának egy olyan terepet, amely nagyon enyhén emelkedett, majd hirtelen – szinte előre láthatatlanul - egy szakadékban végződött. A cél az volt, hogy a szakadék szélére űzzék a bölényeket, és amikor azok lezuhannak, könnyedén lemészárolják őket. Az egész mesteri terv abból indult ki, hogy a bölények nagyon rövidlátóak, gyakorlatilag egész nap csak maguk elé bámulva legelésznek. Azt is tudták róluk, hogy ugyanolyan akadálynak látnak egy fát, mint egy nagyobb követ. Ezt kihasználva olyan V alakú ösvényeket alakítottak ki kövekből és cserjékből, amelyek a gyanútlanul legelésző állatokat egyre szűkebb és szűkebb ösvény közt a sziklaperem felé tereli. A következő feladat az volt, hogy megijesszék az egész csordát, hogy együtt rohanjanak a vesztükbe. Ezt azzal érték el, hogy az egyik őslakos kisborjúnak öltözött megfelelő állatbőrrel és elveszettnek tettette magát. Eközben a közösség egy másik tagja rókaprémbe burkolózott és támadást imitált a borjú ellen. A csorda összezavarodott, pánikba esett és az ügyes terelés hatására belerohant a szakadékba. A sebesült, lábukat tört bölényeket a völgyben várakozó harcosok lándzsákkal ölték meg.

A terep előkészítését ábrázoló rajz a múzeumban.
Fotó: Kisgyörgy Éva

A vadászhely kiválasztásánál az is fontos szempont volt, hogy a völgyben legyen folyóvíz, ez ugyanis elengedhetetlen volt a sokszor hónapokig tartó előkészületekhez, majd az állatok feldolgozásához. Elámulva figyeltem a múzeumban, hogy semmi nem veszett kárba. A húst tartósították, a bőrből sátrak, ruhák, lábbelik készültek, a csontokból szerszámok és sípok, de még ünnepi fejdíszek is. A történelemben talán egy nép élete sem függött annyira egyetlen állatfajtól, mint az itt élőké a bölénytől. Nem véletlen, hogy a vadászatot leginkább őszre időzítették: akkor voltak az állatok a legkövérebbek a nyári legelészéstől, és a belőlük készített hús télen sokáig elállt.

A bölényugratónál több százezer csontváz fekszik, a csontleletek 12 méter magasan halmozódtak fel. Bár ez a tömeges vadászat évezredeken át zajlott, a térség 60 milliós bölényállománya könnyedén kiheverte a veszteségeket.

Szomorúan hallottam egy másik ismertető filmben, hogy a bölények vesztét nem az őslakosok megélhetése miatti vadászat, hanem az európaiak megjelenése okozta. A lovak és puskák elterjedésével felhagytak a munkaigényes bölényugrató módszerrel. Az európai bevándorlók úgy tekintettek a hatalmas bölényállományra, hogy az soha nem fog elfogyni. Nem élelem miatt vadásztak rájuk, hanem sportból, sőt, gyakran csak viccből: vonatokból célba lőve. Gyakran ölték meg az állatokat a bőrük miatt is, felhasználva gépszíjakhoz, ruhákhoz, szőnyegekhez. A legnagyobb csapás azonban élőhelyük zsugorodása volt, ahogy megjelentek a hatalmas farmok. A korábbi több tízmilliós állományból az 1880-as évekre mindössze száz vadon élő példány maradt, azaz a kihalás fenyegette őket.

Amerikai bölény (Bison bison)
Fotó: Profimedia

Ahogy eltűntek a bölények, a megcsappant létszámú őslakosok elvesztették a megélhetésük forrását. A fehérek vadászatának részben ez is célja volt: rezervátumokba űzni a megmaradt indián lakosságot. Mindez persze nem maradt büntetlenül: a préri ökoszisztémája súlyosan sérült.

Szótlanul és megdöbbenve hagytam el a múzeumot, megtanulva, hogyan tette tönkre pár száz év alatt a meggondolatlan és kapzsi ember a természet és az őslakosok több ezer éves harmóniáját. Talán ezért is jó a világörökségi lista: leckét ad nekünk a múltból, hogy igyekezzünk elkerülni hasonló hibákat.

Írta: Kisgyörgy Éva - travellina.hu