A falu fölé magasodó Noé szőlője és a tövében található kis szentély bejárata.
Fotó: Babinszki Edit

A mondák szerint itt valaha hatalmas, aranysárga szőlőfürtöket érlelt az őszi napsugár, ám ma már csak a kővé változtatott szőlőtőkék csonkjai sorakoznak a csupasz hegyoldalon.

Istenmezeje a Tarna felső folyásánál hosszan elnyúló völgyben fekszik, Heves megyében. Egyik legfőbb nevezetességét, a természetvédelmi oltalom alatt álló „Noé szőlőjét” az Országos Kéktúra is érinti. Már messziről láthatók a falu fölé magasodó homokkősziklák és a rajtuk sorakozó sziklabordák. Ezek kialakulásáról több, szájhagyomány útján terjedő monda is szól. A legismertebb szerint Jézus és Péter apostol az istenmezei szőlődomb alatt gyalogolva megszomjazott, és a gyümölcsszedő asszonyoktól szőlőt kért. A fukar asszonyok azonban nem adtak nekik, erre Jézus kővé változtatta az ültetvényt.

A „palóc zöld homokkő hegyek” egyik legszebbike, az Istenmezeje fölé magasodó Noé szőlője.
Fotó: Babinszki Edit

A helybéliek azonban kicsit másként emlékeznek a történtekre: Istenmezeje valamikor nagyon szegény falu volt, terméketlen talaja igen kevés megélhetést biztosított lakóinak. A mai Vállós-kő oldalában egy Noé nevű gazdag földesúr szőlővesszőket ültetett. Élt ekkortájt Istenmezején egy igen szegény özvegyasszony, hét gyermekével. Egy napon a legkisebb gyermeke, egy aranyszőke hajú kislány nagyon beteg lett: „Édesanyám, szőlőt szeretnék enni! Csak egyetlen szemet hozzon nekem!” Édesanyja elindult szőlőt kérni, gondolta, ha Noé gőgös uraság, de csak megesik a szíve a beteg gyermekén. Kérte is illedelmesen a nagyurat. Noé uraság így válaszolt: „Hozd el a hat egészséges gyerekedet, kiválasztok hármat, kapsz tőlem annyi szőlőt, amennyit csak akarsz.” A szegény asszony esdekelni kezdett: „Elnézést kérek a nagyságos úrtól, de nekem mind a hét gyermekem egyformán kedves.” Az uraság erre haragra gerjedt és ráordított az asszonyra: „Ha így van, akkor takarodj előlem!” Majd a kezében lévő korbáccsal ütni kezdte őt. Nagyot sikoltott erre a szegény asszony, majd nagy ijedtében elájult. Mikor magához tért, az otthon betegen fekvő kislányára gondolt, aki szőlőért esedezett: „Ó, kegyetlen gonosz lélek! Ó, ördögök cimborája! Légy átkozott! Légy átkozott! Ó bár kővé válnál az összes szőlőddel!” És ekkor váratlan, nagy szél támadt, dörgött, villámlott, majd hirtelen vad dübörgés rázta meg a hegyet. A gőgös uraság csak úgy ordított ijedtében. De nem volt könyörület! Hirtelen öles lángok csaptak ki a földből, majd az egész zöldessárga szőlőhegy szürkésbarna kővé merevedett.

A megkövült szőlőtőkesornak tűnő, sziklabordákkal tarkított hegyoldal.
Fotó: Babinszki Edit

Ilyen „szőlőtőkékkel”, sziklabordákkal tarkított hegyoldalak gyakoriak Magyarország északi részén, a „zöld homokkő hegyek” Salgótarjántól Ózdig húzódnak. Szebbnél szebb sziklakibúvásaikban bukkan felszínre a geológusok által Pétervásárai Homokkőnek nevezett kőzet. E homokkő-előfordulásokat már Szabó József, a magyar geológia úttörője is vizsgálta a XIX. század közepén. Az Istenmezeje fölé magasodó Vállós-kőn előbukkanó képződményről – amit már ő is Noé szőlőjének nevezett – megállapította, hogy a homokkő puhább részeit a víz kimosta, az eróziónak ellenállóbb, keményebb részei pedig „alakra nézve öreg szőlőtőkékhez” hasonlítanak.

A XX. század elején id. Noszky Jenő, Palócföld jeles geológus kutatója is írt Noé szőlőjéről: „A glaukonitos homokkőcsoportban nagyon gyakoriak a cipó-, fej-, vagy lepényalakú álkonkréciók. Ezek … sajátságos, bizarr tájképi formákat kölcsönöznek a vidék egyes részének a meredek, kopasz hegy-, illetve domboldalakon. Legérdekesebb ilyen részlet Istenmezeje falucska (Felső-Tarna-völgy) ÉK-i oldalán a sziklás hegylejtőn látható. A palóc fantázia „Noé szőlőjének” keresztelte el. A jó 60–70 méter magasságú, kopasz hegyoldalon ferde sorokban helyezkedtek el a sötétebb bevonatú, mohos álkonkréciók. Valóban olyan látványt nyújtanak messziről, mint tavasszal a megmetszett szőlőnek vén tőkefejei. Istenmezeje nem szőlőtermő terület, tehát a szomjas fantáziának meg lehet bocsátani, ha a legrégibb borgazdának, Noénak „kővé vált” szőlőtőkéit véli benne látni.”

Magányos, „megkövesedett szőlőtőke” a hegyoldalon.
Fotó: Babinszki Edit

Mik is valójában e „megkövült szőlőtőkék”? Ennek megválaszolásához előbb ismerjük meg e kemény cipókat, dudorokat magába foglaló kőzetet! Az oligocén kor elején, körülbelül 33 millió évvel ezelőtt, az Eurázsia és Afrika között korábban elterülő Tethys-óceánról – a két kontinens ütközése és az ehhez kapcsolódó hegységképződési folyamatok hatására – lefűződött a Paratethys nevű tengerág. A Paratethysnek volt egy észak-magyarországi öble, amely fokozatosan feltöltődött és ezzel párhuzamosan csökkent a vízmélysége. 20–23 millió évvel ezelőtt a hatalmas öböl partmenti területein már sekélytengeri körülmények között rakódtak le az üledékek.

A hosszúkás tengeröbölben erős lehetett a tengerjárás, nagy volt az apály és a dagály szintje közötti különbség. A rendkívül erős apály keltette áramlások alakították ki azokat az észak felé vándorló homokdűnéket, melyek a rétegsor jelentős részét alkotják. Az üledékes kőzet szerkezetéből kiolvasható, hogy a körülbelül 3 méter magas dűnék akár 10–20 métert is vándorolhattak évente a mintegy 20–30 méter mély, legalább 4 méter apály-dagály szintkülönbségű tengeröbölben.

A homok anyagát a hatalmas öblöt szegélyező hegységekből szállították ide a folyók. Az ősmaradványokban a szegény üledék vastagsága néhol a 600–800 métert is eléri. Jellegzetes zöld színét a benne nagy mennyiségben feldúsuló, zöld színű vasszilikátásvány, a glaukonit okozza. Korábbi nevét is innen kapta: „glaukonitos homokkő”. A finomszemcsés részeket Palócföldön „apokának” nevezték. Id. Noszky Jenő szorgalmazta is, hogy ez az elnevezés szakkifejezésként bekerüljön a földtani szaknyelvbe is, de végül ez nem történt meg.

A homokot mésztartalmú oldatok járták át több millió évvel a lerakódása után. A durvább szemcseméretű, porózusabb homokot jobban, míg a finomabb szemcseméretű részeket kevésbé cementálták az oldatokból kivált ásványok. A kőzetet később törések szabdalták, melyek utat nyitottak újabb és újabb cementáló oldatoknak. A durvaszemcsés homokrétegek és a törések találkozásánál, illetve a törések metszéspontjában vált ki a legtöbb kötőanyag, így a kőzet ezeken a részeken keményebbé vált a környezetéhez képest. Az ellenálló részeket körülvevő kevésbé kötött homokkő erőteljesebben pusztult, a legkeményebb részekből pedig kialakultak az eróziónak jobban ellenálló sziklabordák.

A homokkövet az 1900-as évek elején építőanyagként használták épületek lábazatához, illetve hidak építésénél. Kötőanyag nélküli változatát az 1980-as évek közepén a szilváskőpusztai homokbányából termelték ki. A finomszemcséjű, enyhén mállott változatából Ajnácskőn még téglát is készítettek.


Így nézhetett ki egykoron a Szent László templom, melynek ma már csak a sziklába vájt szentélye látható. A szentély előtti tábla részlete.
Fotó: Babinszki Edit

Istenmezején, a Noé szőlője tövében kis, mesterséges barlangot vájtak a homokkőbe: ez volt a falu régi, Szent László tiszteletére felszentelt templomának szentélye. Építési ideje ismeretlen. Az 1746. évi canonica visitatio a legkorábbi ismert forrás, amely említést tesz róla. Ebben az olvasható, hogy a templom inkább csak barlang benyomását kelti, sötét és nedves. Néhány forrás megemlíti, hogy a kőbe vájt apszis elé „szilárd anyagból” épült templomhajó, amit 1853-ban bonthattak el. A környéken úgy mesélik, hogy a barlangban valaha egy remete élt. Később teknővájó vándorcigányok húzódtak meg benne, a II. világháború alatt pedig a falubeli családoknak szolgált menedékül.

A Kő-lyuk-oldal Kishartyán határában.
Fotó: Babinszki Edit

A Pétervásárai Homokkő, a „palóc zöld homokkő hegyek” építőanyaga a környéken sokfelé megtalálható. Látványos alakban bukkan elő például a kishartyáni Kő-lyuk-oldalon, ez építi fel Ivádtól északra a Nagy- és Kis-lyukaskövet, illetve a bükkszenterzsébeti Nagy-Kő 60–80 méteres sziklafalát is.