Áldozatára váró méhfarkas. Ezek a darazsak a virágokon állnak lesben, ott csapnak le a pollent gyűjtő méhekre.

Minden egy csésze kávéval, egy telefonhívással meg egy e-maillel kezdődött. A kávét Radisics Milán fotós tartotta a kezében, belekortyolt, azután fölhívott engem. A két mozzanat között azonban történt valami, ami mindkettőnk életét jó két hónapra alaposan fölforgatta. Földeríthettük egy különös, a legtöbb ember számára láthatatlan életet élő, mégis szinte mindenütt jelen lévő lény hihetetlenül izgalmas mindennapjait.

A méhfarkas melegkedvelő, az éjszakát föld alatti járataiban tölti. Akkor bújik elő, amikor a hőmérséklet 25 fok fölé emelkedik. A nap jó részében szorgosan dolgozik, folyvást mélyíti-bővíti fészkét. A bejáratnál fölhalmozódott törmelékkupac is bizonyítja: saját méreteihez képest terjedelmes járatrendszert épít.

Azon a tikkasztó, kánikulai délutánon Milán csak egy kávéra ment ki dél-budai társasházuk udvarára. Az árnyékban üldögélve egyszer csak különös mozgolódásra lett figyelmes. A kicsiny kert pázsitjának sarkában, egy kopasz folt fölött, ahol a rövidre nyírt fű helyett finom szemű homok borította a földet, kis termetű, „sportos” alkatú darazsak röpdöstek. De nem csak keringtek a tar folt környékén; olykor leszálltak, és el-eltűntek a föld alatt. Sőt, egyik-másik néha cipelt is valamit, és leszállva, ezt a titokzatos kis „csomagját” nagy nekibuzdulással beráncigálta a föld alá.

A tapasztalt természetfotós figyelmét azonmód fölkeltette ez a furcsa jövés-menés, szaladt a fényképezőgépéért. Az igazi meglepetés azonban akkor következett, amikor kiderült, mi is az a pakk, amelyet egyik-másik darázsszomszédja a tora-potroha alatt cipel. Időről időre a darazsak  halottnak tetsző méhet ölelve tértek vissza, és terhüket bevonszolták járatuk mélyére.

Ez a méhfarkas a földön szúrta meg áldozatát. Jobbnak látta, ha a megbénított, nehéz méhet először fölcipeli egy fűszálra, és onnan vesz repülőrajtot.

Ekkor nyúlt Milán a telefon után, majd küldött e-mailt. A levélhez fotót is csatolt kertjük különleges albérlőiről. Néhány óra múlva már együtt hasaltunk a fűben, és figyeltük a darazsak sürgölődését. Milán első fotói alapján ekkor már tudtuk: méhfarkasok költöztek a kertbe!

Ez a középtermetű, hártyásszárnyú rovar nem ritka, de nem is igazán gyakori Magyarországon. Egész Európában és Észak-Amerikában is előfordul, szinte bárhol rábukkanhatunk, ahol megfelelő talajt talál a fészeképítéshez. És persze méheket – ugyanis nem véletlenül kapta a nevét.

A méhfarkasok rendszertanában Vas Zoltán, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársa, az Állattár világviszonylatban is elismert hártyásszárnyú-gyűjtemény vezetője segített eligazodni. „Nálunk három méhfarkasfaj honos, ezek közül történetünk hőse, a közönséges méhfarkas (Philanthus triangulum) a leggyakoribb. A másik két faj, a Ph. coronatus és a Ph. venustus egyrészt jóval ritkább, másrészt nem háziméheket, hanem magányos vadméheket bénít meg lárvái számára, így kevesebb köze van az emberhez.   A kifejlett méhfarkas amúgy nem ragadozó, csak nektárral táplálkozik.” Vas Zoltántól azt is megtudtuk, hogy a Ph. triangulum lejtős, laza talajon szeret fészekjáratot építeni, egyáltalán nem meglepő tehát, hogy kertvárosokban is megtelepszik. Noha a magányos darazsak közé tartozik, nem ritka, hogy egy-egy kisebb, de nagyon alkalmas területen több nőstény is ivadékbölcsőket épít. Nagyon valószínű, hogy az ilyen fészekszomszédok maguk is az adott területen, vagy a közelben fejlődtek ki az előző évben – voltaképpen a már „jól bevált” helyet hasznosítják újra.

A hatalmas rágók nem csak veszedelmes fegyverként, hihetetlenül precíz szerszámként is működnek: a legapróbb homokszemektől a jókora kavicsokig bármit biztosan tartanak.

A méhfarkas van olyan szorgalmas, mint áldozata, a méh. Órákon át bámultuk Milánnal, ahogy az egymástól alig arasznyira nyíló fészkek gazdái a hőségben fáradhatatlanul kaparásznak, hordják kifelé a homokot az épülő járatból, vad iramban ásnak, lábuk mögött csak úgy röpködnek a csillogó homokszemcsék. Láttunk egyet, amelyik hirtelen jókora kaviccsal a rágói között jelent meg fészke szájánál. Noha sokkal nehezebb lehetett, mint ő maga, a darázsnak nem okozott nehézséget, hogy odébb vonszolja a kődarabkát. Aztán eltűnt újra, majd pár perc múlva előbukkant, gondosan bezárta a bejáratot, és tovaszállt.

A megfigyeléssel töltött napok eredményeként a méhfarkasok viselkedésének mind több apró mozzanatát vettük észre. Valaha, az egyetemen azt tanultam, hogy a föld alatt fészkelő magányos darazsak a bejárat közvetlen közelében elhelyezkedő tereptárgyakat (fűcsomókat, kavicsokat  stb.) figyelik meg, és a memóriájukban rögzült összkép alapján találnak később vissza a fészekhez. Nikolaas Tinbergen holland etológus a múlt században éppen méhfarkasokkal végzett ez irányú kísérleteket; azt tapasztalta, hogy ha a viszonyítási pontokat – ugyanabban az elrendezésben, ahogyan a fészek körül eredetileg voltak – pár méterrel odébb helyezi, a megtévesztett darázs az új helyen fogja keresni fészke bejáratát, és a költőjárathoz már képtelen lesz visszatalálni.

Ennek tudatában folyvást korholtam Milánt: csak óvatosan a fotómasináival meg a többi holmival, ne rendezze át a terepet, mert tönkreteheti a témát – fennáll a veszély, hogy a darazsak nem találnak többé haza.

Kiderült, hogy a valóság – mint oly sokszor a természetben – az elgondoltnál sokkal bonyolultabb! Hiába rakta Milán a méhfarkasfészek bejáratához jókora makroobjektívvel fölszerelt gépét, hiába fektetett le a homokba vakuzsinórt, hiába pöckölte odébb a képbe zavaróan belógó száraz ágacskát, darazsunk újra meg újra, csalhatatlanul hazatalált. Olykor azért kicsit több időbe telt, mire megtalálta a fészkét, de nagyon úgy tűnt, nem zavarja, ha a fotográfus kissé átrendezi a terepet. Nemsokára kiderült, mi a trükkje. Amikor elindult vadászni, fokozatosan táguló spirálvonal mentén emelkedett – így nem csak a fészek közvetlen környékét, de lényegében az egész udvart „lefényképezte” magának. Vas Zoltán elmagyarázta a lényeget: „Tájékozódó, spirálvonalú repülése közben a darázs rögzíti memóriájában a fészke azonosításához támpontot adó közelebbi és távolabbi tereptárgyak helyzetét, és ezeket együtt használja a tájékozódásban. Tinbergen kísérletei nyílt terepen zajlottak, ahol kevesebb tájékozódási pont kínálkozott, így könnyebben át lehetett ejteni a méhfarkast egy-egy feltűnő tereptárgy áthelyezésével. A fotózás házfalak által közrefogott helyszíne viszont aránylag zárt, strukturáltabb terep, ezért minden átrendezés után maradt elég viszonyítási pont ahhoz, hogy a méhfarkasok megtalálhassák a fészküket.”

Volt eset, amikor úgy tűnt, hogy a méhfarkas is eltévedhet. Láttuk, hogy némelyik visszatérőt, amikor be akar mászni a fészekbe, másik méhfarkas fogadja a lyuk szájánál. Komoly harc vette ilyenkor kezdetét, a végén egyikük kereket oldott – ám hogy a jövevény vagy a fészekből kibukkanó egyed futamodott-e meg, a kavarodásban sohasem tudtuk megállapítani. Vas Zoltán erre is magyarázatot adott: a föld alatt fészkelő magányos darazsak olykor fészekparazitává válnak, beosonnak más nőstények vadászat idejére otthagyott fészkébe, és a költőüregébe helyezik petéjüket. A méhfarkasoknál még nem figyelték meg ezt a viselkedést, eszerint nem biztos, hogy valódi fészekparazitizmus tanúi voltunk; a csetepaték mindenesetre izgalmas fotótémát adtak.

A méhfarkas rendszerint elülső lábpárja tövénél szúrja meg prédáját. A testében szétáradó méregtől a háziméh csak mozgásképtelen lesz, nem pusztul el – így válik igazán laktató táplálékká a darázslárva számára.

Maradt azonban még egy fontos kérdés: mi történik a föld alatt? A darazsak egymás után hordják haza, cipelik a föld alá a méheket – de mi végre ez a nagy méhpusztítás? Egyáltalán, hogyan ejti el és teszi harcképtelenné áldozatát a méhfarkas? Hamarosan kiderült, hogy a szó szoros értelmében nem is gyilkosság történik – a valóság még hátborzongatóbb…

„A nőstény a fészekjáratba öt-hét oldalágat kapar egy-egy kamrával; ezek lesznek az ivadékbölcsők. Ide hordja le a toruk hasoldalába döfve megbénított, mozgásképtelenné tett méheket. Áldozatait leggyakrabban viráglátogatás közben támadja meg. A lebénult méh begyéből kinyomja a gyűjtött nektárt, és elfogyasztja. A méhet ezután fejjel előre, hassal fölfelé maga alá szorítja, és a fészkéhez repül. Az ivadékbölcsőkbe általában három-négy méhet helyez, minden kamrába egy-egy petét rak a méhekre, azután lezárja a kamrákat. Miután az összes kamrával végzett, a fészekjáratot is bezárja. A petéből pár nap múlva kikelő lárva egy hét alatt kiszívja az eleinte még élő, ám védekezni képtelen méh testének anyagait” – magyarázza Vas Zoltán.

A méhfarkas gyakran csak nagy üggyel-bajjal tudja fészke mélyére vonszolni magatehetetlen terhét, nála jóval termetesebb áldozatát.

A számunkra dermesztőnek ható történet itt véget ér, a méhfarkas élete azonban igazán csak ezután kezdődik. A lárva gubót sző, amely megóvja a talaj nedvességétől, és ebben a gubóban, nyugalmi állapotban tölti a telet. Tavasz végén bebábozódik, kifejlődik, majd kikel, és nyár elején kiássa magát föld alatti rejtekéből.

A vegetáriánus sorozatgyilkosok tehát egytől egyig nőstények. A hím méhfarkas élete meglehetősen rövid. Amikor a nyár második felében hozzáláttunk a fotózáshoz, már nagy valószínűséggel egyetlen hím méhfarkas sem volt életben, mutat rá Vas Zoltán: „Nyár elején párosodnak, és a hímek nem sokkal ezután el is pusztulnak. Ők már megtették a dolgukat, a nőstények számára viszont csak ezután következik a munka java. Legkésőbb ősz elejére aztán a nőstények is bevégzik teendőiket és életüket, emiatt a szülői és az utódnemzedék végül nem is találkozik.”

Most következzen egy kis fejszámolás. A méhfarkas nősténye egy-két fészket ás, fészkenként öt-hét költőüreggel, amelyekbe három-négy méhet rejt. Fészkenként húsz-harminc méhet hord be, két járatában ezek szerint átlag hatvan háziméhnek kell elpusztulnia.

Pásztor Zoltán debreceni méhészt arról faggattuk, hogy vajon tesznek-e komolyabb kárt a méhek között ezek a darazsak. Hamar kiderült: a méhészek a darazsakkal úgy általában nincsenek megbékélve. „Leggyakrabban a ház körül is mindenfelé előforduló, szinte minden padláson fészkelő darazsak tesznek kárt a méhészetekben: összefogdossák a méheket, a kaptárakból elrabolják a lárvákat. Azokban az években, amikor különösen elszaporodnak, bizony nagyon súlyos károkat okozhatnak. Önmagában a méhfarkas kártétele nehezen mérhető, de úgy gondolom, nem lehet igazán számottevő.”

Azt még mindenképpen meg akartuk tudni, hogy milyen a méhfarkas fészke belülről. Úgy döntöttünk, a rendőrséghez fordulunk – ártatlan sorozatgyilkos a darázs, de a helyszínelésnek ettől még feltétlenül szakszerűnek kell lennie! Gárdonyi Gergely rendőr ezredesnek, a Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet Bűnügyi Technikai Főosztálya helyettes vezetőjének megtetszett a nem éppen mindennapi feladat. „Igazi szakmai kihívást jelentett a felkérés. Természeti folyamatot kellett krimináltechnikai eszközökkel feltárni és megörökíteni; ez alkalmat adott arra, hogy új környezetben is kipróbálhassuk a bűnügyi helyszínelés során használt eszköztárunkat” – magyarázta az ezredes. A helyszínelést két munkatársa, Petrétei Dávid és Kiss Zsigmond rendőr százados végezte (mindketten kiemelt főtechnikusok). Különleges gipszkeverékkel öntötték ki az egyik fészket, majd a megszilárdult öntvényt a régészek módszerével kiemelték a földből. Megjelenésük először némi riadalmat keltett a ház lakói körében, ám amikor kiderült, mi is a feladat, megnyugodtak a kedélyek.

A profi helyszínelők bűnesetek helyszínén, például lábnyomok rögzítéséhez használt anyaggal öntik ki a méhfarkas föld alatti járatrendszerét.

A többszörösen elágazó járatrendszer kiemelése.

Az öntvény kiadta forma szkennelésre előkészítve. A fészek épségben megmaradt öntvényét a Magyar Természettudományi Múzeum kapta meg. Mint megtudtuk, ez az első ilyen darabjuk.

A helyszínelő rendőrök végeztek, elcsöndesedett az udvar. Lassan a társbérlő méhfarkasok is bevégezték földi és föld alatti pályafutásukat, dolguk végeztével egyik a másik után elpusztult. Befejeződött hát a többhetes fotózás is. Utolsó alkalommal, már a felszerelés összepakolása közben láttuk, amint hangyák martalékává lesznek az ártatlan és immár ártalmatlan gyilkosok.

Írta: Horváth Árpád
Fényképezte: Radisics Milán