A Tüskevártól a mai Nagyberekig
A Balaton vízszintjével kapcsolatos újra és újra fellángoló viták során gyakran elhangzik az az elképzelés, hogy vissza kellene állítani a Nagyberek és a Balaton közötti egykori kapcsolatot, melynek révén a berek egyfajta víztározó és vízpótló szerepet tölthetne be.
Hogyan lett Fekete István Tüskevár című regényéből ismert zegzugos vizenyős világból a mai, túlnyomórészt mezőgazdasági terület, amelyen csak egy kis folt, a Nagybereki Fehér-víz lápvidéke maradt meg hírmondónak? Hozzá kell tennünk, hogy maga a regény a múlt század ötvenes éveiben született, amikor már a Nagyberek a maihoz hasonló képet mutatott; a Tüskevár hátterét valószínűleg, az író gyerekkori élményei, idős emberek elbeszélései, természettudományos ismeretei és nem utolsó sorban fantáziája adta.
A Balaton főmedrétől turzással elgátolt öblözet, a Nagyberek egykori kiterjedése több mint tízezer hektár volt. Mivel a terület egy méterrel mélyebben fekszik a Balatonhoz képest, az év nagy részében víz alatt állt. A zegzugos vízfolyásokkal, szigetekkel, tavakkal tarkított berek kitűnő védelmet jelentett a környék lakóinak, ugyanakkor a halászat megélhetést, a nád pedig építőanyagot biztosított. A Somogyban a 19. század folyamán a szarvasmarhatartás jelentette a legfőbb bevételi forrást; nagy szárazság idején a fás legelőkről a Nagyberek belső, nedvesebb részeire hajtották be az állatokat.
A terület lecsapolása a 19. század közepén kezdődött meg, a turzáson kiépített déli vasútvonal és a Sió szabályozása révén. A Sió-zsilip 1863-ban történt megépítése közel egy méterrel csökkentette a Balaton vízszintjét, ezzel megszűnt a természetes kapcsolat a két meder között, így a Nagyberek magasabb területei szárazra kerültek, ezeken pedig fás ligeterdők alakultak ki.
A 1911-re kiépült csatornarendszer, a terület lecsapolásával lehetővé tette a nagy mennyiségű tőzeg kinyerését. A lecsapolt területen száraz időszakban viszont gyakoriak voltak a tőzegtüzek, a homokfúvások. Mivel a Nagyberek csendes állóvizével, nádasaival korábban kitűnő halívó hely volt, az elgátolással és a lecsapolással megszűnt a Balaton egyik legjelentősebb halutánpótlása, ami a tó halállományának drasztikus csökkenéséhez vezetett – mondta Hosszú Csaba, a Pécsi Tudomány Egyetem PhD hallgatója, az MTA – Kárpát-medence antropogén ökológiai változásairól szóló – konferenciáján.
A második világháború során a csatornarendszer nagyrészt tönkrement; a helyreállítás után a területen létrehozták az Állami Gazdaságot, de az intenzív mezőgazdálkodás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A terület inkább félintenzív, rideg állattartás és vadgazdálkodás színtere lett.
Hírmondónak maradt Fehér-víz ősláp
A ma is túlnyomórészt mezőgazdasági terület legmélyebb részén maradt vissza a Nagybereki Fehér-víz nevet viselő ősláp, amelyet 1977-ben nyilvánítottak védetté. A több mint 1500 hektár kiterjedésű láp legmélyebb részeit egész évben víz borítja, amelyen megtalálható a fehér tündérrózsa, sárga vízitök és békatutaj valamint békaliliom is. A láprétek ritkaságai a magyar lednek és a mocsári nőszőfű. A vizek partját nádas szegélyezi, a magas térszíneken pedig fűz-nyár ligeterdők vannak. A terület ökológiai értékét növeli a gazdag vízimadár világ, melynek képviselői többek között a nagy- és a kiskócsag, a bakcsó, bölömbika, illetve számos itt megpihenő vonuló madár. A terület ma a Balatonfenyvesről induló kisvasúttal közelíthető meg.