Meglepett arcomat látva elmesélte, Tahitin a gyermekek születése után a placentát elássák a szülők a családi ház udvarán vagy valamely más, a családnak fontos helyen. A legtöbbször egy kis facsemetét is ültetnek arra a helyre, ahol a méhlepény a földbe kerül. Talán bizarrnak tűnik, de az egyik házigazdámtól olyan esetről is hallottam, hogy albérletben élő fiatal szülők a mélyhűtőben őrizték a placentát, amíg meg tudták vásárolni a saját otthonukat, hogy annak kertjében méltó helyen áshassák el.

India, aki a világot bejárva, visszatért szülőföldjére.

India szülei elváltak, amikor ő hároméves volt, olasz apja magával vitte Európába. A kislány Bolognában végezte el az iskoláit, de mihelyst 18 éves lett, visszatért Tahitira, és esze ágában nincs máshol élni. A beszélgetésünk fültanúi hevesen bólogattak. Tahitin mindenki egyszerre érzi az elvágyódást és a röghöz kötöttséget. Elvágyódnak, mert annyira elzárva érzik magukat ezen a pici szigeten, hogy mindenképpen szeretnék megismerni a nagyvilágot, de miután néhány évet külföldön tanulnak, dolgoznak vagy utaznak, szinte kivétel nélkül visszatérnek szülőföldjükre.

Amikor az okokat kérdezem, kicsit tanácstalanul néznek rám és csak azt ismételgetik: jó itt. Bár Tahitin is megvan minden probléma, mint a világ többi részén (az alkoholizmustól a bűnözésig), minden sokkal kisebb mértékű és ezeket bőven kompenzálják azok az értékek, amiket máshol nem találnak meg. Ilyen elsősorban a tágabb értelemben vett családok összetartása. „Ha elutazol, nemcsak a szüleidet és egy-két testvért veszítesz el, de nagyszülőket, nagynénik és nagybácsik tucatjait”. Az idősek ugyanis mindig együtt élnek a következő nemzedékekkel és a családok a távolabbi rokonokkal is jóval gyakrabban tartják a kapcsolatot, mint például mi Európában.

Ugyancsak a közösségi összetartozás jele, hogy férfiakon és nőkön egyaránt rendkívül gyakran látni tetoválást. A tetoválás a tahiti "tatu" szóból származik, melynek jelentése megjelölni, nyomot hagyni valamin. A nagyvilágban James Cook kapitány csendes-óceáni utazásai után terjedt el, aki még egy tetováló művészt is magával vitt Angliába. Ugyancsak helyiektől tudtam meg, hogy régen a mintákat nem maguk választották az emberek, hanem ez a társadalmi rangtól és anyagi helyzettől függött. A tetováló művész ezek alapján tudta, kinek milyen mintát készíthet. A misszionáriusok megjelenésével eltűntek a tetoválások, ugyanis ők minden helyi hagyományt üldöztek – a fűszoknyáktól a táncokon át a testre rajzolt mintákig. Az utóbbi évtizedekben azonban újra fellángolt ez a divat, de most már szabadon választható mintával. Ezzel együtt sokan még most is ragaszkodnak a hagyományokhoz, vannak például családi minták, melyeket generációk sora varrat magára. Azzal is a múltat idézik, hogy kizárólag egy színt, a feketét használják.

Tahitin töltött második napomon már én is úgy éreztem, mindenkit ismerek és már mindenkinek adtam puszit. Itt ugyanis mindig mindenki két puszival köszönti a másikat. Ha már egy ismerős van, akkor beindul a dominó. Az utcán sétálva ugyanis ha belefutunk az ismerős ismerőseibe, ő rögvest bemutat mindenkinek, és rögtön puszilkodunk.

Megkérdeztem egy ideiglenesen itt dolgozó, Párizsból érkezett urat, mennyire volt ezt nehéz megszoknia, hiszen otthon a franciák nem éppen a kitörő közvetlenségükről ismertek. „Két nap alatt természetes lett” - felelte nevetve. „Majd visszaszokni lesz nehéz, ne pusziljak meg mindenkit Párizsban”. A közvetlenség nemcsak ebben nyilvánul meg, de abban is, hogy egyáltalán nem használják a magázós formát, mindenki tegez mindenkit, és a hierarchia sokkal kevésbé jelentős, mint a világ más részein. Itt teljesen elfogadott, hogy tegezve megszólítson valaki egy minisztert, ha valamire épp kíváncsi annak működésével kapcsolatban.

Kilátás Moorea legmagasabb pontjáról

Kirándulás Tahiti belső vidékére

Népszerű sport a stand up paddling (SUP- állószörf). Hacsak egy fél órára is, a parthoz közel élők vagy dolgozók, kiugranak a vízre egy SUP-ra, gyakran rendeznek versenyeket is.

Voltam már korábban is olyan szigeteken, melyek Franciaországhoz tartoznak (Réunion, Martinique, Guadeloupe), de Francia Polinézia egészen más. Itt nincs olyan határvonal a franciák és őslakosok közt, mint a többi szigeten, hanem abszolút a helyi kultúra dominál. Sokat beszélgettem erről az itt élő franciákkal és helyiekkel, vajon mi lehet az oka. Arra jutottunk, hogy az egyik az, hogy itt szokatlanul magas, mintegy 70 százalék az őslakosok aránya (míg a többi polinéz területen ennél jóval kisebb, például Új-Zélandon 15 százalék, illetve Hawaiion 10 százalék), a másik pedig az itteni őslakosok magával ragadó közvetlensége, kedvessége. Nincs az a francia, aki ne vetkőzné le itt a megszokott merevségét és ne lazulna hozzá a helyiekhez. Ugyancsak egy Papeeteben dolgozó francia üzletembertől tudtam meg, Tahitin teljesen természetes, hogy ebédidőben kimenjenek a dolgozók kicsit kajakozni, ha épp szép az idő – nem lehet olyan fontos egy határidő vagy feladat, hogy felülírja a természet szeretetét.

Vanília

Ananász

No de mit lehet csinálni egy turistának ezeken a csodálatos trópusi szigeteken? A legtöbb látogató nászútra, vagy valamely kerek születésnap, kerek házassági évforduló ünneplésére érkezik a lélegzetelállítóan szép, de meglehetősen drága régióba. A pihenésen túl, népszerűek a szigetek belső részeibe tett dzsiptúrák, ahol akár vanília- és ananászültetvényeket is meglátogathatunk. Ez a két termés a húzóágazat, a turizmus és a gyöngytenyészet után. A világhírű fekete tahiti gyöngy ugyan nem fekete, hanem a szivárvány minden színében előfordul, de főleg sötét, irizáló színekben a sötétzöld, sötétlila és ezüstszürke árnyalataiban. Ugyancsak téves a tahiti megnevezés, mert nem Tahiti szigetéről, hanem az attól észak-keletre fekvő Tuamotu és Gambier szigetcsoport korallzátonyairól származnak. Az viszont vitathatatlan, hogy a gyöngyök különlegesek és gyönyörűek.

A terület gyöngytermője a Pinctada margaritifera. A kagyló belsejében található gyöngy számtalan színű lehet, ám a sötétebb a gyakoribb, köztük a leghíresebb a fekete. Ma már elkülönített tengeri farmokon tenyésztik a gyöngyöket.

Minden kényelemmel ellátott luxushotel, a Four Seasons Bora Borán

Bár én csak három hetet töltöttem ebben a földi paradicsomban, és se elásott méhlepény, sem nagy család nem köt a szigetekhez, mégis ugyanazt a sóvárgást éreztem, ahogy felültem a repülőre: egyszer muszáj lesz visszatérnem ide…

Írta és fényképezte: Kisgyörgy Éva - travellina.hu