Sietnék hozzátenni, ha nem tudnám, hogy mindannyian lassítunk kicsit, amikor iszonyatos baleset helyszíne mellett autózunk el, mindannyian megállunk a tévé előtt, ha azt halljuk-látjuk, hogy lelőtte, fölrobbantotta, meggyilkolta – mind azt gondoljuk ilyenkor tudatalattinkban meg-megborzongva: de jó, hogy nem én, nem velem, nem engem...

De bizony hogy én, velem, engem! Meg a többieket is mind: minden élőt. Mert a műanyagban nincs meg a kellő tapintat, a műanyag szemétbe dobva sem tágít tőlünk, gonoszul bosszút áll azért, hogy éppen ilyennek találtuk ki annak idején. Nem hagy itt bennünket, nem temeti magát szemérmesen a föld legmélyére, nem enyészik el csöndben, észrevétlenül.

Jó, tudom, a számok csak számok. Nyolcmillió tonna plasztik az óceánokban ugyan mennyivel fontosabb, mint harminc deka szalámi a boltban? Ezért ajánlom a filmet, amelyhez a link vezet. Ki-ki nézze, amíg bírja; én fél percig bírtam. A vészben vétlenek: a plasztik szívószál gyötörte teknős, a plasztikkal tömött, holt albatroszfióka, a nejlonzacskó fojtogatta gólya talán eléri, hogy legalább a szívünkkel megértsük: az óceáni plasztik van olyan fontos, mint a bolti téliszalámi.

A klímaváltozás ténye visszavonhatatlan, a lakás padlóján-plafonján már kitörölhetetlen nyomokat hagytunk. A plasztikszennyezés, ha nagy üggyel-bajjal is, tán még orvosolható. Csak kapjuk végre össze magunkat! Mert milyen jó lenne, ha egyszer majd azt mondhatnánk pironkodó arccal: „Bocs, Anya, mi voltunk, kicsit megvadultunk… De most már rend van, összetakarítottunk mindent szépen.”

Írta: Ifj. Vitray Tamás