Az Alpok keleti lábánál, a Vas-hegy magyarországi oldalán, Szombathelytől 20 kilométerre fekszik Felsőcsatár, melynek történelmi szőlőhegyén található a Vasfüggöny Múzeum.

Goják Sándor egykori sorállományú határőr korábban Budapesten élt, de itt, Felsőcsatáron ismerte meg a feleségét, ahol annak idején szolgálatot teljesített. Az ifjú házasok Szombathelyre költöztek, de gyakran visszajártak a családhoz a Vas-hegyre. A táj annyira magával ragadta a fiatalokat, hogy vettek egy nyaralót, majd 1990-ben vendéglővé alakították át. Az ide érkező, főleg nyugati turisták állandóan arról kérdezgették a vendéglátót, milyen volt a vasfüggöny. Tudni akarták, pontosan hol állt, hogy nézett ki, milyen volt az élet itt abban az időben. Goják Sándor örömmel magyarázott, rajzolgatott, később tájékoztató táblákat is kitett, merre volt a határzár, az őrbódék, hogy fogták el a határsértőket. A nem lankadó érdeklődés adta az ötletet, hogy elkezdje gyűjteni a korszak emlékeit, és elhelyezze ezeket a kert felső végében, ahol úgyis épp kivágta az elöregedett szőlőstőkéket. Az elkövetkező években időt, pénzt és energiát nem sajnálva, megszállottan kezdte összegyűjteni a határvédelmi történelem 1948-1989 terjedő időszakának emlékeit.

A múzeum hivatalosan 2001-ben nyílt meg, és létrehozója akkor még nem is sejtette, hogy ilyen nagy érdeklődés övezi a közszemlére bocsátott tárgyakat, a személyes visszaemlékezéseket.

Amikor megérkeztem, a kapunál ülő tulajdonos egyből bíztatott, menjek csak fel az egykori szőlőskertbe, nézzek meg mindent, és ha kérdésem van, jöjjek vissza hozzá. Így is tettem.

Az eredeti szögesdrótokból, oszlopokból épített emlékhelyen először a vasfüggöny korszakaival ismerkedhetünk meg. 1948-tól kezdődően, az első szakaszban a határvonalra telepítették a taposóaknákat és tányéraknákat. A fából épült aknák pár év alatt elkorhadtak, a vasból készítettek pedig erősen rozsdásodtak, így 1955-ben ezeket fölszedték. Azt már Goják úrtól tudtam meg, hogy 1956 tavaszán ugyanazokat rendelték vissza az aknák felszedésére, akik 1948-ben azokat lefektették. Úgy voltak vele, a csapat tagjai már ismerik egymást és a terepet. A biztonság kedvéért egy gépfegyveres őr volt mindig mögöttük, nehogy megszökjenek. Véletlen egybeesés, hogy épp az 1956-os forradalom előtt végeztek a munkával, és ez komoly szerepet játszott abban, hogy sokan tudtak nyugatra menekülni az aknamentes határon.

1957 és 1959 között került sor a második telepítési szakaszra, amely messze a legszörnyűbb időszak kezdete volt, sok ember életét követelve. Goják Sándor is ekkor volt itt sorkatona. Az ekkor lerakott aknák sem maradtak sokáig. 1965-ben ugyanis megáradt a közeli Pinka folyó és sok aknát átsodort Ausztria területére. Az ottani tűzszerészek a legtöbbet megtalálták, de nem mindet. Az egyik akna két 11 éves kislány kezébe került, sajnos föl is robbant, a gyerekek pedig szörnyethaltak. A nemzetközi felháborodás és az ENSZ nyomására a magyarok ismét mentesítették az aknáktól a határövezetet.

A határvédelem harmadik szakaszában elektromos jelzőrendszert telepítettek, melynek érdekessége az volt, hogy nem követte pontosan a határvonalat, így néhány település a kerítés és a határ közé került. Így volt ez Felsőcsatáron is, úgyhogy 1989 előtt nem jártak errefelé turisták. A hegyre csak azok jöhettek fel, akiknek itt volt nyaralójuk. Goják Sándor elmesélte, hogy amikor átjöttek a Pinka hídján, a személyi igazolványokat mindig le kellett adni a határőrség bódéjában, amit aztán este visszakaptak. Ősztől tavaszig este kilencig, nyáron tízig el kellett hagyni a területet, arról szó se lehetett, hogy a kisházukban éjszakázzanak. Ha valaki nem jelent meg az igazolványáért, azonnal keresésére indultak.

A legendás határátlépőkről is szívesen mesél a tulajdonos. Például Karády Katalinról, aki 1951 februárjában itt, Felsőcsatáron szökött át Ausztriába öltöztetőnőjével, valamint Lantos Olivér táncdalénekessel. De kevésbé híres szökevényekről is sok történet maradt meg – volt, aki létrával próbált átjutni a kerítésen, és volt, aki rúdugró technikával.

A múzeum vezetője szívesen anekdotázott a páneurópai piknikről, és különösen az ott szolgálatot teljesítő Bella Árpád határőr alezredesről is. Ő volt a szolgálatot teljesítő rangidős tiszt Sopronpusztán, azaz az ő kezében volt a döntés, kiadja-e a tűzparancsot az áttörés során. Állását, egzisztenciáját kockára téve ő volt az, aki higgadtan döntött úgy, nem tartóztatja fel erőszakos eszközökkel a határon átnyomuló NDK-s tömeget. Goják Sándor nem győzte hangsúlyozni, milyen komoly szerepe volt ennek a határok kinyitásában, az egész rendszerváltásban.

A múzeum tulajdonosa ezeket a történeteket ugyanolyan szenvedélyesen gyűjti, mint a tárgyi emlékeket. Sorra járva a falvakat begyűjt mindent, ami másnak csak lom, neki viszont kincs. Figyelmen hagyva felesége intelmeit, összes szabad pénzét a múzeum kialakításába fektette. Volt, hogy egy eredeti határőr oszlopért tíz másikat vett a Tüzépen egy szőlősgazdának, csak hadd vigye el azt az egyet a telkéről. Sok korabeli oszlop ugyanis a szőlőkbe került, a határ felszámolásakor ugyanis potom pénzért lehetett hozzájutni a környéken.

Bár az alapító nem gondolta volna, hogy még valaha is bővül a tárlata, a 2015-ben Magyarország déli szakaszán felállított gyorstelepítésű drótakadály (gyoda) egy darabkája is a kertbe került. Ez a múzeum egyetlen darabja, ami nem az alapító tulajdona, hanem az államé.

A múzeum túl van százezredik látogatón. Évente 120-140 csoport keresi fel, köztük 20-25 diákcsapat, a fanatikus gyűjtő szívesen tart számukra élő történelemórát, újra és újra lelkesen mesél minden érdeklődőnek. Történeteit egy DVD sorozatra is felvette, hogy megmaradjon az utókornak.

Goják Sándor már 71 éves, kissé megfáradt. Nagy bánata, hogy nincs, aki továbbvigye a múzeumot. Március 1 és október 31 közt minden évben átköltözik ide szombathelyi lakásukból, és a hét minden napján egyedül várja a látogatókat. Bár német múzeumok jelentős összeget adnának azért, hogy az egész kollekciót felpakolják és átköltöztessék Berlinbe, Goják úr azt szeretné, ha a magyar történelemnek ez a darabkája itthon maradna. Múzeumokkal, hivatalokkal levelezik, de egyelőre hiába. Pedig bárkinek ingyen odaadná, aki biztonsággal gondját viseli a gyűjteménynek. Bár gyakorlatilag oszlopokról, kerítésekről van szó, ezek olyanok, amelyek nem pótolhatóak és fontos részét képezik a múltunknak.

Már az is megnyugvást hozna neki, ha legalább fedél alatt tudná a gyűjteményt. Jelenleg a ház mögötti kertben található a kiállítás. Bár a fotók és dokumentumok tárlókban vannak, a tűző nap folyamatosan fakítja azokat. Ahogy beszélgettünk, eljött a záróra, és Goják Sándor azonnal felsietett a kertbe, hogy gondosan behúzza a tárlókra szerelt függönyöket, melyeket maga varrt olcsóbb anyagokból. Nagy vágya még az is, hogy a kiállításon körbevezető ösvényt lebetonozhassa, most ugyanis az leginkább kényelmes tornacipőben járható végig. Ha pedig igazán nagyot álmodik, akkor audioguide-ot szeretne, hogy a látogatók egyből meg is hallgathassák a történeteket, akár több nyelven is.

Rendkívül érdekes volt végignézni a gyűjteményt és nagyon bízom benne, hogy gyűjtemény tulajdonosának teljesülnek a vágyai – nem csak azért, hogy egy élet munkája ne menjen tönkre, de azért is, hogy megmaradjon az utókornak a történelmünk e fontos darabkája.

Írta és fényképezte: Kisgyörgy Éva - travellina.hu