A vasálarcos a francia történelem árnyékában megbúvó rejtélyes alak. A mai napig meglévő nyugtalanító bizonyítékok alapján a történészek úgy gondolják, hogy az út két emberen keresztül vezet az igazsághoz. A két férfi életének vizsgálata alapján napjaink szakértői úgy gondolják, össze tudják rakni a vasálarcos életének részleteit. z egyik férfi a vasálarcos őrzője, egy Benigne d Auvergne de Saint-Mars nevű hivatásos börtönőr. A másik Franciaország egyik legünnepeltebb szerzője, akit Voltaire néven ismer a világ. Ő az első ember, aki papírra vetette a történetet.

Voltaire fiatal korától kezdve kritizálta a rendszert. Imádott államellenes lenni, és hangját mindig a kritika jellemezte. Saját politikai elképzelései voltak, amik mellett élete végéig kitartott. Végső soron az volt a célja, hogy csökkentse a Bourbon dinasztia hatalmát és elérje, hogy Franciaországot alkotmányosan irányítsák. 23 éves korában Voltaire rendszer iránti gyűlölete még jobban felerősödött, amikor önmaga is a rendszer áldozatává vált.


Elfogatóparancs
A 17–18. században az elnyomatás hírhedt eszköze az elfogatóparancs volt. Ezt a király írta alá, majd pedig egy magas rangú személy ellenjegyezte. Ez a levél alkalmas volt arra, hogy letartóztattassunk valakit.


Az elfogatóparancsot először a 13. században alkalmazták. 400 évvel később XIV. Lajos francia király alaposan kihasználta ezt a lehetőséget céljai elérésére, aminek segítségével büntetéseket rótt ki, amelyek lehettek rövidek, de akár életfogytiglani börtönt is jelenthetett azok számára, akik kegyvesztetté váltak. Franciaországban XIV. Lajos idején nagyon hatékonyan működött az igazságügyi rendszer, de természetesen a modernebb politikai rendszerekhez hasonlóan az államnak lehetősége volt saját védelmében cselekedni. Bebörtönözhettek valakit anélkül, hogy esélye lett volna a korrekt bírósági tárgyalásra. Volt, aki még azt sem tudta, hogy pontosan miért is zárták be őket.

Voltaire rendszer elleni bűncselekménye a II. Fülöp régenst kifigurázó versek megírása volt. A régens úgy érezte, hogy Voltaire túl sokat engedett meg magának, és az elfogatóparancs révén az író a Bastille-ba került. Voltaire számára ez jelentette az igazságtalansággal kapcsolatban szerzett fő tapasztalatát. Amint a Bastille börtönének kapuja becsapódott mögötte, Voltaire-nek semmi kétsége nem maradt afelől, milyen sokrétű XIV Lajos kegyetlensége.

40 évvel korábban nagy port kavart botrány rázta meg Franciaországot, ami óriási letartóztatási hullámot indított el. A mérgezési botrány a 17. század egyik legtöbbet emlegetett ügye, ami a magas társadalmi körökből származó márkinő, Madame de Brinvilliers látványos perével kezdődött. A hatalomért való vetélkedésben a nő szeretőjével nemcsak az apját, hanem két testvérét is megmérgezte. Hisztéria-hullám söpört végig Franciaországon, miután az uralkodó osztály egyre több tagja keveredett bele a botrányba. Még az is felmerült, hogy összeesküvést szőttek, hogy magát a királyt is megmérgezzék. Szinte boszorkányüldözésként csaptak le mindazokra, akik e gonosz tettek gyanúsítottjaivá váltak. A nyomozás során több mint 100 embert tartóztattak le, és legalább 30-at ki is végeztek. Végül a rabokkal való rossz bánásmód egyéb európai hatalmak nemkívánatos vizsgálódását eredményezte, ezért a kíméletlen nyomozást befejezték. Mihelyt véget ért a nyomozás, a kormány nehéz helyzetbe került, ugyanis legalább 65 olyan személy volt, akik túl sokat tudtak az eseményekről és ezért veszélyes lett volna kiengedni őket. Ezért a király birodalmának különböző erődítményeibe száműzte őket.

Louvois márki volt XIV. Lajos hadügyminisztere. Utasítása szerint a rabokat meg kellett fosztani személyazonosságuktól. Még a börtönőrök sem tudhatták a neveiket. Pusztulásra ítélve várbörtönök falaihoz láncolták őket, néhányan közülük több mint 40 évig éltek így.


Voltaire története
Voltaire – szerencséjére – elkerülte ezt a borzalmas sorsot. Kevesebb mint 1 évet kellett eltöltenie Bár mindössze 11 hónapot volt a Bastille-ban, ez idő alatt megváltozott, reálisabban látta a világot. Most már abszolút úgy érezte, hogy igazságtalanság áldozatává vált. Természetesen bizonyos értelemben hiba volt a verseiben a régensre panaszkodni, de ő csak sok más ember véleményét képviselte. Ő is csak azt tette, mint mások, azonban mégiscsak őt állították elő és nem adták meg neki a lehetőséget, hogy tisztázza magát. Ettől a ponttól kezdve Voltaire még inkább törekedett arra, hogy ellehetetlenítse a rendszert. 30 évvel később pedig halhatatlanná tett egy történetet, amely a francia történelem egyik legnagyobb rejtélyévé vált.

1751-ben XIV.Lajos kora címmel Voltaire kiadott egy könyvet Lajos uralkodásáról, amelyben nyomtatott formában elsőként utalt egy álarcos rabra. Ez a rab vasálarcot viselt, amelynek az áll részénél acélrugók voltak, lehetővé téve, hogy egyen. Az volt a parancs, hogy öljék meg, ha leveszi az álarcot.


Voltaire könyve részletezi a megpróbáltatásokat, leírja, hogy az elítélt fejét hogyan szorították vasálarc mögé 40 évre, miközben a rab több börtönt is megjárt. Voltaire leírása szerint a rabot egy tiszt kísérte, akit megbíztak azzal, hogy személyazonosságát tartsa titokban. A tisztet úgy hívták, hogy Benigne d Auvergne de Saint-Mars. Ő az a másik személy, akiről a történészek úgy gondolják, hogy segíthet megoldani a vasálarcos rejtélyét.


Saint-Mars története
St. Mars köztiszteletben álló börtöntiszt volt a 17. századi Franciaországban. Sok dokumentum maradt fenn a munkájáról, amelynek során szigorúan titkos rabokat kellett őriznie és börtönről börtönre szállítania.

Saint-Mars muskétásként kezdte, és 1664-ben a valódi D Artagnan beajánlja őt, hogy ő őrizze a kegyvesztett gazdasági minisztert, akit az Alpok Pignerol nevű erődjébe küldtek. Ma a város Olaszországban található Pinerolo néven, és már nyoma sincs a Saint-Mars által irányított épületnek. A 17. században azonban a Pignerol börtön Franciaország egyik legszigorúbb és legelzártabb helyének számított.

Levélváltások sora maradt fenn Saint-Mars és a főnöke, Louvois márki között. Louvois felelt az erődítményekért, így végeredményben Saint-Mars munkájáért is, akit egyik bizalmasaként kezelt. Kapcsolatuk abban az időben kezdődött, mikor Saint-Mars Pignerol-ba kerül és egészen Louvois 1691-ben bekövetkezett haláláig tartott.

Pignerol után 1681–1687-ig Saint-Mars egy másik hegyi börtön, Exilles vezetője lett. Az exilles-i erőd, amely uralja a környező tájat , ma múzeumként működik. De a látványa ma legalább annyira ijesztő, mint akkoriban. Ez a világnak egy meglehetősen elhagyatott helye. Saint-Mars nem tudta, hogy valaha előléptetik-e és elhagyhatja-e ezt a helyet, míg a rabok számára úgy tűnhetett, hogy ez az a hely, ahol életük hátralevő részét töltik majd fogságban.

1682. március 2-án Louvois fontos levelet írt Saint-Mars-nak, amelyben megerősíti, hogy a szerencsétlen rabokat teljes névtelenségben kell tartani. Fontos, hogy azok az exilles-i rabok, akik Pignerol-ban az alsó torony foglyai voltak, ne érintkezhessenek senkivel, még az exilles-i őrséggel sem.

A történészek kiderítették, hogy Saint-Mars exilles-i tartózkodása idején mindössze két rabot őrzött, és mindkettőjüket Pignerol-ból hozta magával. Az egyik rab meghalt Exilles-ben, a másikat pedig Saint-Mars Sainte-Marguerite szigetére vitte.

St-Marguerite szigete a mai Cannes városával szemben, a Földközi tengerben található. A Fort Royal, ahova a rabot bebörtönözték, beárnyékolja a kis szigetet. A börtön ma turistalátványosság, és a környékbeli tengerparton nyaralók tömegeit vonzza. Ma is látogatható a cella, ahol a fogoly 11 magányos évet töltött el. Ezzel azonban még koránt sem értek véget a rab megpróbáltatásai. Végső állomása a Bastille hírhedt börtöne volt.

Voltaire megerősíti, hogy az álarcos rabot Saint-Mars kísérte. Végül Saint-Mars-t 1698-ban kinevezték a Bastille börtönigazgatójának, amikor is az álarcos megjelenik a párizsi börtönben, mivel Saint-Mars magával hozta Sainte-Maguerite szigetéről. Ennek ellenére az őr Saint-Mars és a főnöke, Louvois közti levelezésben nem esik szó álarcról. Első olvasatra ez ellent mond Voltaire verziójának. De a további vizsgálatok feltártak egy iratot, ami igazolja a Bastille-ról készült feljegyzéseit.

A Channel ajánlata: Lezáratlan akták
Az epizód a 17. századi Franciaországba kalauzolja a nézőket. Abba a korba, amikor a király szava megkérdőjelezhetetlen törvénynek számított; amikor még a nemesség se érezhette magát biztonságban az uralkodói túlkapásoktól; és amikor a kínzás és a bírósági ítélet nélküli bebörtönzés hétköznapi események voltak. Ekkoriban élt a Voltaire és Dumas által is megénekelt vasálarcos férfi, akinek igaz történetét a film szakértői most sötét pincebörtönökben és régen elfeledett dokumentumokban kutatva igyekeznek rekonstruálni.

A National Geographic sorozata olyan valós vagy valósnak hitt történelmi szereplők történetét dolgozza fel drámai rekonstrukciók formájában, akiknek személyisége hosszú időn át inspirálta, izgalomban tartotta, összezavarta nemcsak a közvéleményt, de a tudomány képviselőit is.

A sorozat epizódjai hétköznaponként 20 óra 30 perckor kezdődnek a National Geographic Channelen.


Etienne Du Junca naplója
A Bastille 1789-es ostroma a börtön teljes pusztulásához vezetett. Mára mindössze néhány kő maradt abból az erődből, ami korábban fenyegetően emelkedett ki Párizs városából. Bár maga az épület megsemmisült, számos feljegyzés azonban fennmaradt, köztük a börtön egyik tisztjének naplója. Etienne Du Junca a Bastille egyik hadnagya volt, akinek az volt a feladata, hogy őrizze és felügyelje a rabokat börtönéveik során. Jelen volt akkor is, mikor Saint-Mars megérkezett foglyával St Marguerite szigetéről. Du Junca naplót vezetett minden olyan eseményről, ami a Bastilleban akkoriban történt. Nap mint nap készített feljegyzéseket az eseményekről, hogy ki volt a börtönben, miért volt ott és mikor hagyta el. Naplója szerint ő az első szemtanúja Saint-Mars álarcos foglya létezésének:

„Szeptember 18-án, csütörtök délután 3 órakor De Saint Mars úr a börtön új igazgatója hivatalosan is átvette helyét a Bastille-ban. St Marguerite és St Honorat szigeteiről érkezett és koloncként magával hozott egy régi foglyot, akit már Pinerolóban is őrzött. A fogoly folyamatosan álarcot visel, és a nevét nem árulták el nekem, és nem is jegyezhettük be.”

Ez az első olyan cáfolhatatlan bizonyíték, miszerint ez a névtelen rab valóban álarcot viselt, és börtönéveit Saint-Mars felügyelete alatt töltötte. Ez a szörnyű sors nagyon is érdekelte és elborzasztotta az olvasókat, amikor Voltaire először jelentette meg e történetet.


És mit mond az orvos?
A modern orvostudomány azonban meglepő eredményekkel szolgál az üggyel kapcsolatban.
Mike Edwards vázizomzat-specialista orvos, elárulja, milyen hatásai lehetnek annak, ha évtizedekre tömör vasálarcot kötnek valakinek az arcára.


Mennyi az esélye annak, hogy valaki életben marad úgy, hogy harminc éven keresztül vasálarcot kell viselnie és sohasem veheti le? Véleményem szerint és a valószínűségeket összevetve, nem maradhatott életben.

A maszk alatt a környezet meleg, nedves és zsírban gazdag, ami szörnyű a férfinek, de maga a paradicsom a gombáknak és baktériumoknak. Ha bőr megsérül, hozzáférést biztosít a véráramhoz. Amíg a baktériumok kívül vannak, nincs gond, azonban ha bekerülnek a szervezetbe az súlyos következményekkel jár. Márpedig a bőr könnyen megsérül, ha állandóan egy álarcnak dörzsölődik. Mihelyt a baktériumok bejutnak a véráramba, szaporodni kezdenek, és vérmérgezést idéznek elő. Elindul egy láncreakció. A szervek egy más után felmondják a szolgálatot, ahogy az agy elvonja tőlük a vért. A folyamat először a bőrben játszódik le, másodszor a vesében és a májban, aztán a tüdőben és végül a szívben. Amikor eléri a szívet, véget is ér a sor.

Bár ennek a borzalmas bánásmódnak nyilvánvaló következményei vannak, mégsem tudunk senkiről, akit vasálarccal kínoztak volna. Mégis, mind Du Junca, a Bastille hadnagya, mind pedig Voltaire azt állítja, hogy ez valós büntetés volt.


Tényleg vasálarc volt?
1703 novemberében Du Junca ismét az álarcos fogolyról ír, amikor a haláláról tudósított. 1703. november 19-én hétfőn az ismeretlen rab, akit Saint-Mars hozott magával St. Marguerite szigetéről, és hosszú ideig felügyelte, este 10 óra körül meghalt. A szöveg pontos fordítása azonban felfedi, hogy a fogoly valójában állandóan egy fekete bársony álarcot viselt. Az orvosi vizsgálat kifejtette, hogy lényegében lehetetlen lett volna életben maradni a fémálarc viselése mellett. Lehet, hogy talán soha nem is létezett.

A vasálarcos története nagy valószínűséggel tehát drámai improvizációk és fiktív kiegészítések összessége, amely egy meglehetősen egyszerű eredeti történetre épül, miszerint valakit ismeretlen oknál fogva az állam szempontjából veszélyesnek minősítettek és a rendszer fogságába került.