Írta: Cory Richards

A szelfit úgy egy órával azután készítettem, hogy kikecmeregtem a lavina alól, amely kis híján végzett velem és két barátommal, miközben a világ tizenharmadik legmagasabb csúcsáról igyekeztünk lefelé. 2011. február 4-ét írtuk. Mi voltunk az elsők, akiknek télen sikerült följutniuk a Gasherbrum II-re. A fotó azóta fölkerült a National Geographic magazin címoldalára, óriásplakátokon és az interneten is sokszor fölbukkant. Úgyszólván a védjegyemmé vált, és megannyi gyümölcsöző munkát hozott. Ám ahogy múltak az évek, a történet, amelyet a fotó sugall – mármint a hős mászóról, aki megcibálta kicsit a halál bajszát –, mindinkább zavarni kezdett.

Mindig is nehezemre esett hősies cselekedetnek tekinteni a hegymászást, bár megértem, hogy egyesek szemében annak tűnhet. Aki a Himalája lábától tekint föl valamelyik oromra, azonnal megérti: a följutáshoz kivételes erőre, kitartásra, összpontosításra és bátorságra van szükség. Igen ám, csakhogy én mindig úgy gondoltam, hogy a hősiességhez valami magasztosabb cél is kell – nem csupán annyi, hogy az ember életét kockáztatva följut egy hegy tetejére. Való igaz, a mászósport Pakisztánban és másutt is föllendítette a gazdasági életet, és az is tény, hogy a hegymászásnak alapvető köze lehet a lélek mélyrétegeihez. De ne áltassuk magunkat: ez egy költséges és veszélyes sport, amit az ember többé-kevésbé azért űz, hogy önmaga előtt tetszelegjen.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2018. májusi lapszámában.