Írta: Claudia Kalb
Fényképezte: Paolo Woods és Gabriele Galimberti

Pablo Picasso 1881. október 25-én spanyol földön, Málagában látta meg a napvilágot. Életjeleket alig mutatott; már attól féltek, halva született.

Voltaképpen csak akkor kelt életre – mint később gyakorta mesélte –, amikor nagybátyja, Salvador szivarfüstöt fújt az arcába. A napsütötte mediterrán városban, gyermekkora helyszínein ma is pezseg az élet. A Santiago-templomban, ahol egykor szenteltvíz alá tartották, éppen a La Mancha lovagja musical egyik betétdalát énekli a kórus. Szülőháza előtt, ahol a porba rajzolta első alkotásait, a Plaza de la Merceden turisták rajzanak, akinek kedve szottyan, akár Picasso hamburguesát is rendelhet a kávézóban. Ugyanúgy, mint régen, a kövön galambok tülekednek, a partot állhatatosan nyaldossák az Alborán-tenger hullámai, az utcát pedig cigányok járják – a kamasz Picasso tőlük tanult meg flamencót járni, tubákot szívni.

...
A kisfiú előbb tudott rajzolni, mint beszélni. Az első szó, amelyet megtanult, a lápiz (ceruza) rövidített változata volt: „piz”. Az apa, José Ruiz Blasco maga is festő volt, szakmabeli; Pablo tőle kezdte tanulni az ecsetkezelés fortélyait. „Mind közül ő volt a legtehetségesebb tanítványa” – mondja Claude. Művészi kvalitások terén már gyermekként túlszárnyalta apját, aki „nemhogy meglepetten, de szinte dermedten figyelte a fiú tehetségét” – mondja Bernard Ruiz-Picasso.

Félelemmel vegyes tisztelet: nem ritka érzés a csodagyerekek környezetében. A „csoda, csodálatos tehetség” latin megfelelője, a prodigium szó  különöst és váratlant, de ijesztőt, akár veszélyest is jelenthet, hangsúlyozza David Henry Feldman pszichológus, a csodagyerek-jelenség kutatója.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2018. májusi lapszámában.