Írta: Eva Van Den Berg

A Cassini–Huygens-programot teljes siker koronázta: a szonda garmadával készítette Naprendszerünkről a pompásabbnál pompásabb felvételeket, és tömérdek új megfigyeléssel vitt közelebb a nagy kérdés megválaszolásához: kialakulhatott-e élet a Szaturnusz valamelyik holdján? A réges-régi nagy álom három űrkutatási szervezet: az Egyesült Államok Repülési és Űrkutatási Hivatala (NASA), az Európai Űrügynökség (ESA) és az Olasz Űrügynökség (ASI) együttműködésével válhatott valóra. A vállalkozás során tengernyi kép és információ gyűlt össze, szenzációs felfedezések és új tervek születtek – beigazolódott a szakemberek sejtése, miszerint ideje újraírnunk a Világegyetemről alkotott elképzeléseinket.


A Cassini küldetése közel két évtized után, idén ősszel véget ért. Utolsó manővere során berepült a Szaturnusz légkörébe, és porrá égett. Földi irányítói így vették elejét, hogy maradványai esetleg földi eredetű anyagokkal szennyezzék a bolygót és holdjait.

A Cassini–Huygens-űrszonda története jó három évtizede, két kutató eszmecseréjével kezdődött. Wing-Huen Ip kínai csillagász, a németországi Max Planck Felsőlégkör-kutató (jelenleg: Naprendszerkutató) Intézet munkatársa amellett érvelt, hogy a Szaturnuszhoz kellene keringőegységet juttatni; Daniel Gautier francia asztronómus már korábban beterjesztette elképzelését hazája űrközpontjában (CNES), amely szerint a Szaturnusz egyik holdja, a Titán légkörébe kellene kutatószondát küldeni. Abban egyetértett Ip és Gautier, hogy a vállalkozást nemzetközi együttműködéssel kell elindítani.

Tervezett programjukat Ip javaslatára Giovanni Cassini itáliai csillagászról, matematikusról és mérnökről nevezték el. Cassini 1671-től egészen haláláig, 1712-ig vezette a Párizsi Csillagvizsgálót. Az ő nevéhez fűződik a Szaturnusz négy holdjának (Iapetus, Dione, Rhea, Tethys) felfedezése, ő írta le részletesen a bolygó gyűrűi között húzódó sötét sávokat. A Cassini keringőegység és a Christiaan Huygens holland csillagászról elnevezett leszállóegység csapatmunkában készült el: a leszállóegységet az ESA, a keringőegységet a NASA, az utóbbi nagy antennáját az ASI szakemberei készítették.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2018. áprilisi lapszámában.