Írta: D. T. Max
Illusztrálta: Owen Freeman

Klasszikus értelemben vett evolúciónk folyamatosan halad tovább. A sejtjeinkben megbújó húszezer fehérjekódoló gén közül nemrég még csak pár tucat felépítését ismertük; ma már nem kevesebb mint 12 ezerről tudjuk, miképpen működik. Ám a gének DNS-ünknek csupán kis hányadát teszik ki, így rövid időn belül újabb fölfedezések várhatók. A genetikai információk gazdag tárházából merítve több tucat, viszonylag friss, nemrégiben bekövetkezett evolúciós változást sikerült már kimutatni. Anatómiai értelemben már mainak mondható őseink csak mintegy 80-50 ezer évvel ezelőtt hagyták maguk mögött Afrikát.


Természetes szelekció kontra tudomány – Jókora agyunkkal sokat tettünk-teszünk a természetes kiválasztódás kiiktatása érdekében. Eszközeinkkel, orvostudományunkkal és egyéb kulturális újításainkkal olyan, életveszélyes versenybe kezdtünk a szelekcióval, amelyet akár el is veszíthetünk egy „szuperkórokozóval” szemben. Modern korunkban a fertőzöttek villámgyorsan széthordhatják a világban a veszedelmes vírusokat, baktériumokat, mutat rá Kevin Olival betegségökológus: „Megint járványveszélyes kor köszöntött ránk, amelynek minél hamarabb véget kell vetnünk!” Az élőhelypusztulás és a klímaváltozás miatt egyre nagyobb az esélye, hogy előbb-utóbb szembekerülünk eddig elszigetelten, eldugott helyeken tenyésző, így mostanáig embert nem fertőző kórokozókkal.

Genetikai anyagunk tehát eredetileg trópusi körülményekhez idomult: ahhoz a környezethez, ahol az előemberből ember lett, ahol főemlős ősünk két lábra állt és vadászni, gyűjtögetni kezdett. Azóta sok minden történt fajunkkal: belaktuk jóformán az egész Földet, és közben az új környezeti követelményekhez igazodva genetikai felépítésünk is átalakult.

Fajunk közelmúltjából seregnyi bizonyítékot találhatunk erre az átalakulásra. Az ausztrál sivataglakó bennszülöttek génállományában az elmúlt tízezer évben egyre gyakoribb lett egy génváltozat, amely megkönnyítette, hogy elviseljék a pokoli hőséget. Egy másik példa: elődeink, akár a többi emlős, hajdan csak csecsemőkorukban tudták megemészteni a tejet – az elválasztás után génjeik leálltak a tejbontó enzimek előállításával. Aztán úgy 9 ezer éve, miután vadászó őseink letelepedtek, pásztorkodásra adták a fejüket, olyan génváltozatok alakultak ki bennük, amelyek révén életük folyamán végig termelni tudták a tejbontó enzimeket. Ez a képesség igen előnyösnek bizonyult, mivel a jószág teje volt őseink egyik legbiztosabb vitamin- és fehérjeforrása.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2017. áprilisi lapszámában.