Kongó szépséges, de ezer nyomorúsággal megvert szívében mindig 6 óra körül ébred a Nap. Richard testvér pontosan ekkor szokott felülni ágyában, majd néhányszor megropogtatja hátát, és a Bibliájáért nyúl. Ez így van mindenhol, legyen akár a Mbuji-Mayi-i főhadiszálláson, vagy valamelyik misszión, az esőerdő mélyén, ahol szemorvos előtte még sohasem járt. A munka is zsolozsmával indul, itt az imák közösek, nem baj, hogy az egyik ember katolikus, a másik pünkösdista, a harmadik Jehova tanúi hoz jár. Mindenki hisz valamiben, mert hinni, azt kell, már csak azért is, mert anélkül nem megy, túlélni, megérteni a nyomort vagy akár a háborút, amelyben – közvetve vagy közvetlenül, éhen vagy járványok miatt – 5 millióan haltak meg. Szinte természetes, ha egy felnőtt, egy gyerek megvakul, és hátralevő napjait, éveit, évtizedeit – más lehetőség nem lévén – egy sárkunyhó előtt ülve, magatehetetlenül, teljes sötétségben, az őserdő zajainak káoszában éli le. A vakság leggyakoribb oka a közönséges szürke hályog, amelyet ma már húszperces rutinműtéttel lehet(ne) gyógyítani.

Hardi Richard minden évben hazajön 6-8 hétre, ilyenkor aztán örömmel szív magába minden apró dolgot, ami csupa ínyencség Afrikához képest.

Az a legveszélyesebb az itthonlétben, hogy lázasan dolgozni kezd az agy, hogy megszállják az ötletek. Sőt, egyenesen álmodik. Például, ahogy legutóbb is, eltervezte itthon mindenféle beszélgetések, európai fejjel megvalósíthatónak tűnő elgondolások alapján, hogy legyen Kinshasában (a fővárosban) is szemészeti centrum, méghozzá a legmodernebb eszközökkel. Mennyivel több ember jutna akkor ellátáshoz, ami nekik a fényt, a világot jelentené! De a doktor széttárja karját: „Aztán megérkezel, visszazuhansz a helyi viszonyok közé, és nagyon hamar rádöbbensz, hogy mindennek legjobb esetben is csak töredékét lehet megvalósítani.” Megesett már, hogy egy testvér Richard missziós közösségéből feladta. Azt mondta, neki a missziózásból ennyi elég, mert Afrikában az előrelépésre nincs remény. Ám Richard testvérnek az, hogy vissza kell menni, sohasem kérdés. Rengetegen várják, akár valami megváltót, meg befut az a sok telefonhívás mindenfelől: „Doktor, jöjjön, jöjjön, mert rengeteg nálunk is a beteg!” Richard testvér hát megy, és ujjong, és elfelejt mindent, amikor egy sikeres műtét után valaki akár 10-15 évnyi sötétség után először meglátja szerettei arcát. Amikor Richard 1990-ben Magyarországon elvégezte az orvosegyetemet, még nem gondolta, mekkora csoda a szemészet, sőt a legunalmasabb elfoglaltságnak képzelte, hogy az ember egy rendelőbe zárva örökké szemüvegekkel bíbelődjék. Időközben aztán rendezte sorait Istennel, olyannyira, hogy belépett a francia alapítású Nyolc Boldogság Közösség szerzetesrendbe.

Ott biztatták Richardot, mégiscsak tegye le azt a szemészeti szakvizsgát. Tudta, hogy Kongóban (akkor még Zaire-nak hívták) van egy, a Közösség által fenntartott kórház, és óriási szükség lenne ott szemész szakorvosra; meg aztán elkezdett izmosodni benne a vágy, visszamenni Afrikába, ahol apja munkája miatt 15 és 20 éves kora között éltek. És egyszerre már nem voltak kérdések, csak kérte, hadd menjen. Akkor csak öt évre tervezett, aztán megtanulta: egy ilyen missziónál leginkább két lehetősége van az embernek. Vagy feladja két hét alatt, vagy évtizedekig, sőt akár örökre benne ragad a dologban. Ő benne ragadt.

Igaz, akkor, 1995-ben az első megérkezés egészen fejbe kólintotta, hiába meséltek neki arról, mit lehet várni a Föld egyik legszegényebb országának egyik legnyomorúságosabb vidékétől. A kórházakban kosz, siralmas állapotok uralkodtak. A „kórtermekben” felnőttek, gyerekek feküdtek a földön, az ágyak alatt – már a szerencsésebbek, akik a kórházig valahogy el jutottak. A többségében képzetlen személyzet csak szomorúan felvonta vállát, ha újabb kisgyerek halt bele az „egyszerű” maláriába vagy az alultápláltságba, fontosabb műszereknek nyomát sem lehetett látni.  Két év múlva már a magyar doktor volt a kabindai kórházat fenntartó szerzetesi közösség vezetője. Harminc emberért felelt, amikor pár hónap múltán kitört az iszonyatosan véres második kongói háború.

A kórház összesen hat orvosából egy volt sebész, de az is otthagyta őket akkor. A kisebb műtéteket megcsinálták az ápolók, de hiába foglalkozott addig csak szemproblémákkal, a komolyabb esetek Richard testvérre maradtak. Volt minden. Császármetszés, méheltávolítás, lőtt seb, akut has, prosztata... „Vagy nekiállsz, vagy meghal a beteg. Hát mit tehettem? Imádkoztam, és csináltam” – mondja. Ha nem volt akut az eset, előtte már napokkal rákészült, bújta a könyveket, forgatta az anatómiai atlaszt, meg amit talált a zilált kórházi könyvtárban. „Aztán felnyitod a hasat, és persze kiderül, hogy nem olyan, mint az atlaszban...” – mosolyog végtelen nyugalommal. Mert, ahogy mondja, mégiscsak a siker volt a jellemző. Abban az egy évben nem „csak” a fényt adta vissza az embereknek, hanem egyenesen az életüket.

Az itt élők szinte kivétel nélkül érintettek a folyami vakság nevezetű, parazita okozta betegségben. Persze a missziókra felkészülni korántsem olyan egyszerű. Első az információszerzés: van-e a helyszínen kórház – amely, ha van is, általában egy vályogkunyhót jelent –, hol lehet megszállni, hogy van-e ott missziós ház. Úgy két nap telik el pakolással. Élelmiszert kell beszerezni a stábnak, mert a falvakban liszten, kukoricán kívül semmi sincs. Üzemanyagot és gyógyszereket kell venni. Azután következik a műtő „összecsomagolása”. Szikék, műlencsék, festék, mikroszkóp, sebészeti műszerek, szem üvegek és millió egyéb apróság. Ha a célállomáson nincs áram – márpedig általában nincs –, generátor, hosszabbító, T dugó, minden. Amíg csak pipa nem kerül minden tétel mellé a hosszú, kézzel írott listákon. Majd ezt mind felpakolni az autóra, a belsejébe, a tetejére, ahova éppen fér. A stáb manapság már népesnek számít a hajdani állapotokhoz képest: Richard doktor és egy másik orvos, három ápoló, a sofőr és egy ráadás férfierő, aki segít ásni, ha az autót éppen nem kívánja elengedni a többméteres sár.

Richard testvér amúgy – azon túl, hogy szerel maga is szenvedélyesen, ha úgy hozza a szükség – megszállottja mindenfajta terepautónak. Mesélik, hogy ritka szabad óráiban ámulva figyeli az interneten a híres somogybabodi terepjáróversenyeket, s a kezét olyankor összecsapja: „Azt a mindenit, hogy ezek miken fel nem tudnak menni!” Na meg, ha vezetésről van szó, akkor sem szívbajos, tapossa a gázt azokban a méteres kerékvájatokban, mintha az országúton repesztene. Akár egy nagyra nőtt gyerek egy izgalmas kaland közepében. De mégiscsak a Feladat van mindenekelőtt, hajtja valami óriási erő, hogy menni kell, gyógyítani mihamarabb.

„Vannak alapszabályok, amelyek nélkül nem lehet dolgozni – magyarázza. – Például a műszernek, amivel operálok, sterilnek kell lennie, abban nincs kompromisszum. Abban viszont muszáj lennie, ahogyan ezt a sterilitást elérjük... Ha én itt EU-s szabályokhoz ragaszkodnék, soha az életben nem operálnék. Ha otthon meglátnák, mi megy itt, a fejüket fognák az orvosok. Amíg egy vén róka a homlokához nem kapna: hát húsz éve mi is épp így csináltuk! Aztán, ha mi itt két beteg között felmosnánk, és én minden alkalommal átöltöznék, pihennék, újra bemosakodnék, ahogy az Európában protokoll, két nap alatt operálnék annyit, amennyi megvan most egy délelőtt...” Így inkább sterilben marad, egy köpenyben, jön a beteg, felfekszik, megoperálja, kiáll, kesztyűt cserél és várja a következőt.

Mindennap millió kisebb és nagyobb csatát kell megvívni – az emberekkel, az elemekkel, a körülményekkel. Megesik például, hogy épp műtét közben mondja fel a szolgálatot a mobilgenerátor. Elmegy az áram. Áll olyankor az orvos, a félig operált szem felett, és a műszerben teljes a sötétség. De Richard táskájában mindig lapul egy kis LED lámpa, amit valakinek a kezébe nyom, hogy világítson a kritikus területre. Azt mondja, ár igen meredek ügy, a jó operátor zseblámpával is be tud fejezni egy szürkehályog-műtétet, méghozzá precízen.

Richard testvér – esténként, amolyan levezetésképpen - réslámpa fényénél még felboncol egy-egy  egeret, patkányt, kígyót, vagy más, kutatásokra érdemes állatot. Jegyzetel, iktat késő estig. Amikor már teljes az afrikai sötétség, felállítja kempingszékét, és egy pohár sörrel – ha éppen van – kiül a csillagos ég alá. Bámulja a Dél Keresztjét az égen, hallgatja a szertartások, az ünnepek, a gyász soha el nem ülő zajait. És hálát ad az Istennek, hogy az élet ilyen csodaszép...

Néha álmodozik is. Hogy majd valóban megépül egy kórház, műtővel, rendelővel, optikai- és gyermekszemészeti részleggel, képzett személyzettel. És akkor majd megnyugodva térhet vissza végleg Magyarországra, tudva, hogy folytatódik, amit ő Kongóban, ebben az ezer nyomorúsággal megvert, szépséges országban elkezdett.