Mosonyi Éva tojást díszít: most éppen az egykori Zsolnay-gyár falai között. Ma már kulturális intézményként működik a patinás épület. Egy ilyen archaikus környezethez jól illeszkedik a dédnagymama terítője, amivel az asztalt takartuk le. Ahogyan nagymamájától tanulta, gicével írja a tojásokat.

Persze, számukra is van lehetőség: némi kézügyességgel, szépérzékkel felvérteződve elkészíteni a tucattermékeknél számtalanszor eredetibb hímes tojásokat.

Tradicionálisan női tevékenység a tojásdekorálás. Ennek hátterében két közismert legenda áll: egyik, miszerint Mária éppen akkor gyűjtötte kötényébe a friss tojásokat, mikor Jézus kereszthalált halt. Nyomban odasietett, s a feszület alá helyezte a tojásokat, amikre egy csepp vér hullott, így festve pirosra mindet. Egy másik elbeszélés arról szól, hogy Mária Jézus halálhírét vitte a császárhoz, ám csak akkor léphetett a színe elé, ha ajándékot visz számára. Szegény asszony lévén tojásokat vett magához. Mikor elmesélte a feltámadás történetét, a felség azt mondta: csak akkor hiszi el mindezt, ha nyomban piros színűek lesznek a vitt tojások. Mire ez elhangzott, pirossá lett mindegyik.

Mosonyi Éva népi iparművész, Kézműves Remek díjas tojásíróval, a Népművészeti Egyesületek Szövetségének Tojásdíszítő Szakmai Bizottságának elnökével Pécsett találkoztam, autentikus környezetben, az egykori Zsolnay-gyár falai között.

„Mosonyi Éva vagyok, immár ötven éve tojásíró” – mutatkozott be a kezében táskát tartó hölgy. Ekkor még csak sejtettem, milyen kincseket hozott a fotózáshoz. „Ez úgy kezdődött, hogy kislánykoromban nagymamám odaállított a tűzhely mellé, és közösen díszítettünk tojásokat. Ő így mondta: írjuk a tojásokat. Ehhez volt egy pici szerszámunk: egy szőlővessző, tetején fém csövecskével: azt mártogattuk viaszba. S tényleg úgy írtuk vele a tojásokat, mintha írószerszám lenne” – kezdte a mesélést Mosonyi Éva. Számára is később derült ki – tényleg ez, tojásírás a szakmai neve a viaszos tojásdíszítési módnak, aminek lényege, hogy a tojást húsvétra „díszbe öltöztessük” – fogalmazott, miközben fényképezéshez pakolta és rendezte el a gondosan csomagolt hímeseket.

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a kereszténység egyik legjelentősebb ünnepéhez kapcsolódó szokás kizárólagosan Jézus feltámadásához köthető. Romlandósága miatt kevés tárgyi emlék maradt fenn. Ilyen a 6-8. századi magyarországi avar sírban talált karcolt díszű tojás, „amit azért temettek az elhunyt mellé, hogy a túlvilágon táplálékul szolgáljon számára” – mondta Mosonyi Éva. Annál is régebbi a németországi „Worme mellett az i.sz. 320-ból datált sírban festett díszű tojás, a sziléziai Opole várásatásaiban (11. század) talált maradványok; továbbá tartós - sőt nemes - anyagokból készült tojásutánzatok különböző korokból.
A díszített tojás az ókor magas kultúráitól (beleértve az Európán kívülieket), Európa barbár népeitől a középkoron át napjainkig sokoldalú kultikus, társadalmi és esztétikai funkciókat töltött be a társadalmak különböző rétegeinél – áll a Magyar Néprajzi Lexikonban, amit a húsvéti tojás, hímes tojás, írott tojás, piros tojás szócikk írói azzal egészítenek ki, hogy: a húsvéti tojás húsvéti ajándék, amely bármely családi, lokális, jogi kapcsolat alapján adható. Korábban feudális szolgáltatás is volt. Keresztszülők keresztgyermekeknek és leányok az őket húsvéthétfőn meglocsoló fiatalembereknek adják.”

Igazi klasszikusként elmaradhatatlanok a piros tojások: rajtuk a hagyományos gereblyemotívummal, ami termés- és termékenységvarázsló szimbólumként ismeretes. Számtalan mintaváltozatban lehet gereblyét írni

Kékfestő tojások: mintájuk a kékfestő vásznakat idézik

Egyházi áldásban részesítésről a 4. századból, majd ennek hivatalos bevezetéséről, a 12. századból van tudomásunk. Szerencse azonban, hogy Malonyai Dezső író-művészettörténész (1866-1916) A magyar nép művészete címet viselő ötkötetes művében összefoglalt minden népművészeti ágat, így a tojásdíszítéssel is foglalkozott. „Ezt mi, tojásfestők is alapirodalomnak tekintjük. Ebben szerepelnek gyűjtések Zalából és Erdélyből, de maga a mintakincs, legyen szó a gereblyésről, avagy a tulipánosról, egyfajta egységességet mutat a Kárpát-medencében. Tehát nagyon nehéz ezekről eldönteni, pontosan honnan származnak, úgyhogy én óvakodnék ettől” – fejtette ki a tojásékítő, aki maga is egy iskolai múzeumlátogatás alkalmával szembesült vele, hogy a kékesdi tojásíró asszony nagymamájának tojásait látta viszont a vitrinekben. Ennek hatására Mosonyi Éva több mint 2000 darabból álló Hímestojás-mintakincstárat hozott létre kárpát-medencei motívumokból annak érdekében, hogy mintatanító nagymamájának szellemi örökségét fenntarthassa.

Amolyan korok-, kultúrák- és társadalmak közötti kapocsként jutottak el az ékes tojások a múltból a jelenbe. Ennek egyik lehetséges oka, hogy az egyházi szentelmények közé kerültek, másik, amit már a szakember tett hozzá: „évről-évre újabb és újabb tojásokat kellett készíteni.”

Elsősorban Európa keleti felén terjedt el a hímes tojás-kultusz: Közép- és Nyugat-Európában kisebb területeken van gyakorlatban, ám ott is általában egyszínűre festik a húsvéti tojást. Hazánk nagy részén ismert a húsvéti tojás hímzése tőlünk kelet, északi és déli irányban fekvő országokban a batikolás a húsvéti tojás díszítésének jellemző módja – derül ki a Néprajzi Lexikonból.

De milyen tojások kerülhetnek az íróasszonyok keze közé?
Vidékünkön hagyományosan a házi szárnyasok, a tyúk, kacsa, lúd és krédli (a japántyúk tájnyelvi nevén) tojásait díszítik. Noha távoli országokból, kontinensekről származó madarak, legyen szó akár emuról, vagy éppen struccról, tojásai egyaránt alkalmasak a feladatra, ezek díszítése nem volt szokás a Kárpát-medencében élő népek művészetében.

S ha már van megfelelően kiválasztott és előkészített (hibátlan héjú, sima felületű, ecetes vízben, puha ronggyal áttörölt, majd tiszta vízzel leöblített és megszáradt tojás) „alapanyag”, következhetnek a minták. Eleink főtt tojást használtak, mert azt az ünnep részeként elfogyasztották. Ma már azért kerülnek előtérbe a kifújt tojások, mert azok eltarthatóak, s a rajtuk lévő minta csupán így őrződhet meg.

Először is függőleges és vízszintes osztókörökkel bontjuk fel a tojás felületét: van kétfenekű, négy-, nyolc-, tizenkettő osztatú tojás aszerint, hogy milyen mintaszerkezetet képzelünk el rá. Például egy tulipáncsokornál megfelelő a négyes felosztás. Mintafajtától függően vagy vonalra (a fenyőág esetében) vagy a vonalak által határolt területre (így akár a tulipán) épülnek a minták, vagyis az első mintacsoportot növényi motívumok adják.
Másik nagy mintaterület a szerszámoké: hiszen ugye a tanyasi, falusi gazdálkodók sajátja volt ez az eszközcsoport is jó száz évvel ezelőtt. Megjelenik a borona, ásó. Sokkal jelentősebb üzenete van a gereblyének, mint amilyen könnyű megalkotni, ugyanis termés- és termékenységvarázsló erőt tulajdonítottak neki a régiek.
Következő nagy mintaegységet az állatok képviselik. Namost ebben az az érdekes, hogy nem feltétlenül az egész élőlény jelenik meg: hanem csak egy-egy része, ami voltaképpen a minta nevét is adja: nyúlfüle, békaülepe, kakastaraja. Aki ilyen tojást kap, az felér egy szerelmi vallomással. Azonkívül vannak még a vallási szimbólumok: mondjuk a kereszt. Előfordul olyan is, amikor nincsen különösebb minta, csupán nagyon szép osztófelületekkel, szimmetrikus formákat létrehozva dekorálják a tojást, vagy forgórózsával, ami ezekre épül.

Nem kimondottan eszközigényes a tojásírás: egy mécses, néhány gice és természetesen a „főszereplő”, tojás szükségeltetik hozzá, ami barna vagy fehér héjú is lehet. Azzal viszont ildomos számolni, hogy a barna héjúak kevésbé törékenyek, mint világosabb külsejű társaik, így kezdőknek azok javasoltak.

Minél inkább keletre tartunk, úgy válnak egyre ékesebbé a tojások: „az ukrán és hucul húsvéti tojások rendkívüli finomsága, bizánci eredetet tételez fel, több szín (sárga, barna, zöld) alkalmazására épült mintakincse utánozhatatlan – adja közre a Lexikon, majd némi betekintést nyújt elkészítésükbe. Több szín alkalmazása esetén a világos színűnek szánt részeket is viasszal fedik, majd a felület többi részéről vagy lemossák e színt (ecetes oldattal), vagy tovább festik sötétebb színű festéklében. A kemény viasz lekaparása után a színtelenül maradt díszítmény kirajzolódik.”

Maradván még néhány gondolat erejéig a színezésnél: a tojások pirosítása a vallásos emberek számára Krisztus kereszthalálának, feltámadásának jelképe, míg a mindennapi köztudatban a szeretet-szerelem szimbóluma. Mindemellett Mosonyi Évától azt is megtudtam, hogy régen a nagyon szegény családoknál nem pirosra, hanem hagymahéjjal sötétsárgára festették a hímeseket. Napjainkban is a vöröshagymahéj-főzet a legáltalánosabb.

Egy bodzalével színezett, majd maratással világosított, különleges hímes tojás

Milyen módon lehet mintázni a tojásokat?
Viaszba mártva, karcolással vagy berzseléssel, azaz növényrátéttel, amikor kis füvecskéket, lóherét szorítanak a tojáshoz – leggyakrabban harisnyával – és azzal együtt hagymalében megfőzik.

Bárki, bárhol, bármikor és bárhogyan díszített tojást, ezzel kapcsolatban egy dolog nagyon fontos, mégpedig, hogy régen a sonka mellett ez is tápláléknak számított. Ma már viszont alig díszítenek főtt tojást a lányok, mert egészen egyszerűen féltik alkotásukat attól, hogy megromlik. Sokkal inkább szeretnék megőrizni, megőriztetni azokat.

Tulajdonképpen praktikus dolog a mai kifújt tojáskészítés, de semmilyen hagyományban nem gyökerezik. Csupán a hímesek eltarthatóságát növeli, ugyanis azok belseje üres, így hosszú idővel sem fog megbüdösödni, mint a főtt tojás.

Ma azonban a kifújt tojások tartósságából adódóan – nem beszélve a fatojásokról – megvásároljuk, majd fiókba tesszük és a következő évben elővesszük őket. Így pedig nem tud e hagyomány nagymamáról unokára, vagy anyáról leányra továbböröklődni. Éppen ezért mindenkit arra biztatok, hogy főtt tojásokat díszítsen. Lényegtelen, hogy írókával ékesíti, berzseli, vagy karcolja, fő, hogy a háziasszony tegye oda őket a húsvéti asztalra, törjék meg – akármilyen nehezükre is esik – aztán egyék meg a tojásokat, és jövőre kezdjék újra. Ez a hagyomány alapja! Ráadásul most már nagypéntek szintúgy munkaszüneti nap, tehát üljünk le családunkkal és nagyanyáinkhoz hasonlóan mi is díszítsünk tojást.

Kicsit reneszánszát éli mostanság a tojásdíszítés – már eddig is sok gyerek és felnőtt tanulta meg játszóházakban, tojásműhelyekben e módszereket. Jól látom?
Igen, jó úton járunk! Ami azonban még teendő, hogy az ehhez kapcsolódó hagyományokat is tovább kell adnunk: bár sokan ismerik, mégis kevesek gyakorolják a locsolást. De számtalan olyan egyéb játék van, amit egykor a kapott hímessel űztek a fiúk. Példának okáért a tojáskoccintás. Amikor a csapatban járó ifjak ládikájukban összegyűjtötték a sok hímes tojást, próbát tettek: kinek van erősebb héjú hímese. Összekoccintották, és az nyert, akié nem törött el. Akié megsérült, azt elzsákmányolták egymástól és jóízűen megették. Éppen ezért ildomos főtt tojást készíteni – ezzel több hagyományt tartva életben.
Mind a mai napig hiszem, hogy e családi örökséget tovább kell, hogy vigyem!

Írta és fényképezte: Sarusi István