Itt a farsang, de előtte még mindenképpen egy kis kirándulást teszek a busófővárosba: Baranya megyébe, azon belül is egy tizenhétezres Duna-parti településre, Mohácsra.
Budapestről, közvetlen buszjárattal három órás úttal érhető el a kisváros, így hát bőven jut idő olvasgatásra, böngészésre, mielőtt Hafner Miklós busómaszk-faragóval, az egykori főbusó unokájával találkozom.

Birkabőr öltözékében, sokágú fabuzogányával, kereplőjével készül Hafner Miklós az idei busójárásra, amit 2018. február 8-a és 13-a között rendeznek a busók fővárosában, Mohácson

A maszkfaragó-család honlapjáról kiderül, hogy már a harmadik generáció foglalkozik e mesterséggel: elsőként Kalkán Mátyás (1929-1987) kezdte, aki munkásságáért 1967-ben elnyerte a Népművészet Mestere kitüntető elismerést, és mivel sokakat ő maga tanított maszkfaragásra, a busó hagyományok ápolására, az eltelt évtizedek során megkapta a főbusó rangot is; őt követi a sorban lánya, Hafner Miklósné Kalkán Mária, aki 2012 óta népi iparművész busóálarc-faragó; majd végül a legifjabb családtag, Hafner Miklós, aki a Népművészet Ifjú Mestere díjat kapta ugyanebben az évben. Talán akkor nem csak férfiprivilégium a busóskodás – morfondírozom az utazás alatt.

Hafner Miklós meg is adta a választ beszélgetésünk elején: egyedül az ő családjában van ez így, hogy nőként édesanyja is kalapácsot, vésőt ragad – és az elkészült maszkokból nem dísztárgy válik. Így megy ez, ha az ember Mohácsra születik. „Mióta az eszemet tudom, mindig beöltöztem, és nagyon vártam a busójárást. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy egy mohácsi fiú ne ugyanígy gondolkodjon. Aki igazán tudja, miről szól ez az érzés, át fogja adni gyermekeinek is” – vallja a mester.

De mégis miben, hol gyökeredzik a busófilozófia? Na mármost: eredetileg télbúcsúztató, tavaszköszöntő, oltalmazó és termékenységvarázsló ünnep a busójárás. Mindez Mohácson összekapcsolódik a 16-17. századi törökűzéssel is. „A monda szerint a mohácsi csata (1526. augusztus 29.) után a város lakosai a Duna túlpartján lévő mocsaras, nádas, lápos vidékre menekültek a megszállók elől. Hosszú éveket kellett ott eltölteniük, mígnem egy este a tűz mellett az egyik öreg így szólt: 'Álmot láttam. Az álmomban egy aranyszőrű lovon ülő aranyruhás férfi azt mondta nekem: Szedd össze az embereket, bújjatok birkabőrbe, készítsetek ijesztő maszkokat, melyek se állatot se embert nem ábrázolnak. Vigyetek magatokkal mindenfélét, amivel hatalmas zajt csaptok, aztán amikor a nap még nem kelt fel, de már úton van, keljetek át a Dunán és ijesztő öltözéketekkel, hatalmas zajjal, lármával űzzétek ki a törököt a városból!” – áll a weblapon.

Ennél azonban bizonyosabb, hogy egy balkáni eredetű, Mohácsra települt népcsoport, a sokácok hozták magukkal e szokást, amikor a török dúlás után a 17. század utolsó dekádjaiban a megüresedett déli területekre érkeztek. Kis kiegészítésül a maszkfaragó hozzáteszi: „keresztény vallású, módos népcsoportról beszélhetünk. Mind a mai napig a hölgyek fülében hordott dukát aranypénzérméről lehet felismerni őket: nagymamám is viselte, ahogyan édesanyám is teszi. Mostanság már divat lett sokácnak lenni, ezt a hagyományt követni Mohácson: zenéjükön, táncukon át szokásaikig, a busóviselettel együtt hozzájuk köthető megannyi minden.”

Busóöltözet gyanánt szőrével kifordított rövid bundát, szalmával kitömött gatyát hordtak egykoron, illetve hordanak ma is, színes, gyapjúból kötött cifra harisnyával, lábukon bocskorral. Bundájukat öv vagy marhakötél fogta össze derekukon. Erre marhakolompot akasztottak. Kezükben az elmaradhatatlan kereplőt vagy a soktollú, fából összeállított buzogányt tartották.

Ehhez párosult álarcuk, ami „anno nem volt olyan kidolgozott, mint a mostaniak – meséli vésés közben a különbséget Hafner Miklós. Néztem egy régebbi videofelvételt és elszégyelltem magam: jóformán a maszk nyolcvan százalékát baltával faragta ki a bácsi, a fennmaradó részben késsel dolgozott, míg véső alig-alig került a kezébe. Én a megfelelő szerszám hiányában hozzá sem tudok kezdeni a munkához.”

Vésővel formálják a fakorongot álarccá: eleinte szélesebb darabokat használnak a durvább megmunkáláshoz, majd egyre keskenyebbeket a finommunkához. Részeben a nagyapa hagyta örökül lányára, unokájára ezen szerszámok egynémelyikét.

Biztos kézzel kell tartani a vésőt, hogy ne csússzon el a szerszám, miáltal akár kárba is veszhet az addigi munka. Ehhez képest a kalapáccsal való sujtások sokasága kisebb erőbefektetéssel jár.

Festés előtt álló, véglegesre faragott álarcok, mögöttük pedig vésők garmadája

Hagyományosan fűzből, ritkábban pedig hársfából faragnak – egész egyszerűen abból kifolyólag, hogy az előbbiből volt több a Duna mentén. Fontos a maszk hármas tagolása, amit a kívánt méretű – gyerek vagy felnőtt archoz idomuló – fadarabon jelölnek: a homlok, az orr és a száj vonalát különítik el egy-egy bevésett vonallal. Határozott kalapácsütések sora kell ahhoz, hogy kialakuljon az álarc: először a durvább (szélesebb) vésőkkel, majd egyre keskenyebbekkel, mindinkább finomabb munkával lesz kézzel fogható maskara a kezdetben csak képzeletbeli szüleményből. Mint Miklós mondja, nem is a kalapács-csapásokhoz, sokkal inkább a véső megfelelő tartásához kell igazán erő: egyetlen rossz mozdulat, máris hiba esik, reccsen a fa...
Átlagosan 5-6 órányi folyamatos munkával faragható ki egy maszk, amit aztán a tradíció szerint disznóvérrel vörösre, korommal feketére festenek. Noha ma már akár a festékhasználat is elfogadott – abban az esetben, ha matt felületfedést eredményez –, Hafner Miklós vérrel is színez. Ezek után következik a szarv felerősítése, ami Miklós nagyapjának ötlete. Egyéni stílusukból, jellemző díszítési és formavilágukból meg lehetett állapítani, kinek a kezemunkája az adott maszk: Miklós édesanyja például ívesebb formákat alkot, mint fia. További személyes meggyőződése a maszkkészítőnek, hogy ő kedvére farag és nem megrendelésekhez, igazodva. „Nincsenek annyira fix megkötések, azonban nem lehet rikító színeket használni – magyarázza a maszkmester, majd azzal folytatja, hogy: a busógúnya anyagi ráfordítást is jelent, hiszen egy komplett ruha, akár százezer forintba is belekerül.”

Hafner Miklós egy jókora fakorongot alakít maszkká. Ehhez 5-6 órányi izommunkára és rutinra van szüksége. Érettségi után kezdett faragni a maszkkészítő. Mára már a Népművészet Ifjú Mestere cím viselőjeként tartja életben a sokác hagyományokat. Fontosnak tartja mindeközben, hogy ne „futószalagon” faragjon, teljesítse egyik megrendelést a másik iránt, hanem sokkal inkább a kedv dominál számára, amikor maszkkészítésre kerül a sor.

Egy „igazi” busó nem emeli fel maszkját, míg a busójárás tart. Jobbján sokágú, fabuzogánya, bal kezében kereplő. Kis kulisszatitok: meglehetősen korlátozott a kilátás a maszkból.

Kérdésemre, hogy mesterség, avagy hobbi, hagyományőrzés a maszkcsinálás a mester ezt válaszolja: „Önálló mesterségként nehéz rá gondolni. Azonban mára már sokan, nagyságrendileg 20 busómaszk-faragó dolgozik Mohácson. De nem könnyű kijárni azt az utat, hogy ebből az ember előteremtse a szükséges havi jövedelmét. Aki úgy farag, hogy szép is, hordható is, attól rendelni fognak álarcot, élni fog, de aki nem felel meg ennek, idővel feledésbe merül.”

Nem vesznek minden évben álarcot a lakosok, mert ha egyet megvásároltak, arra vigyáznak, majd néhány esztendő múlva megint másikat szereznek be, aztán a meglévőket cserélgetik. Ez is az inkognitóra való törekvés okán alakult így, hisz busóként kicsit szabadabban viselkedik az ember: hecceli, ugratja a másikat, főként a hölgyeket – kizárólagosan a jó ízlés határáig. Ne gondoljuk viszont, hogy egy jellegzetes testalkatú, mozgású ember tökéletesen rejtve marad hacukája mögött – kisvárosról lévén szó, elég jól ismerik itt egymást a helyiek, de, a hagyomány az hagyomány: Rejtőzködni kell!

És még valami a busóéletérzésről! Sok lehetőséget ad a jelmez arra, hogy mindenki megmutassa önnönmagát. Amolyan Ki mit tud? események voltak egykoron ezek. „Talán mostanság is ez kezd erősödni: napjainkban már nem kimondottan csak a sokácok, hanem akár a mohácson élő svábok, magyarok is űzik ezeket a szokásokat” – mondja az ifjú maszkkészítő. Nagyon sokan évről-évre visszajárnak. Ha valakinek sikerül megtapasztalnia, átélnie a busók-keltette hangulatot, egészen biztosan notorikus látogatója lesz az eseménynek. „Ilyenkor az ember kiléphet megszokott komfortzónájából, társadalmi helyzetéből egyaránt. Busóként sokkal többet megengedhet magának: fiatal férfiak idős hölgynek öltözhetnek, a nők férfigúnyát is ölthetnek. Akármi megengedett – a jó ízlés és a hagyományok figyelembevételével!” Tanácsos azonban, ha az ember nem rikító színű műanyag és/vagy papírmaskarában avanzsál önjelölt busóvá, ugyanis azt, aki így tesz, az „igaziak” a téllel együtt kergetik el.

„Napjainkban már csak Mohácson él ez a népszokás, de régen nem így volt: az egész délvidéken, Bajától, Bácskán át mindenhol gyakorolták, ahol a sokác népcsoport élt. Mostanság van a csúcspont akár ezren is busónak öltöznek” – árulja el Hafner Miklós. Egyedi mivoltát, kulturális jelentőségét jól mutatja, hogy a busójárás Magyarországról elsőként 2009. október 2-án Abu-Dhabiban felkerült az UNESCO „Az Emberiség Szellemi Kulturális Öröksége” Reprezentatív Listájára. Négy évvel később pedig idehaza hungarikummá nyilvánították.

És hogy mit gondol a továbbiakat illetően Hafner Miklós busómaszk-faragó, a Mohácsi Maszkfaragók Egyesületének elnöke? „Nem aggódom. Semmi probléma nem lesz ezzel: UNESCO-védelem ide, hungarikum-státusz oda, a mohácsiak annyira szeretik e hagyományt, hogy ez mindig is élni fog!”

Írta és fényképezte: Sarusi István