Molnár Éva egy még frissen mártott gyertyát formáz meg

Komor, esős decemberi napra ébredek. Ez azonban egyáltalán nem szegi kedvem. Szolnokra indulok, Molnár Éva gyertyakészítővel találkozom, tehát garantált, a napnak lesz fénypontja. Ekkor még nem is sejtem, hogy fény derül egy érdekes összefüggésre a gyertyakészítők és egy másik ünnephez kapcsolódó szakma között.

Molnár Éva gyertyakészítővé válásának igen érdekes a története: anno, még 1992-ben elkísérte nővérét a Budapesti Művelődési Központ Kézműves Iskolájának karácsonyi foglalkozására, ahol konzervdobozba mártogattak szálgyertyát – ekkor próbálta ki először a gyertyakészítést. Rögvest megkedvelte e tevékenységet. Azóta autodidakta módon tanul: cikkeket, könyveket búj, s már évek óta maga is tanítja a gyertyás fortélyokat. Így van ez itt, Szolnokon is, ahol maroknyi, felnőttekből álló csapat pillanthat be a gyertyamártás és -öntés mibenlétébe.

Ám még mielőtt paraffinba mártanánk kanócainkat, lássuk, mit ír a gyertyákról a Magyar Néprajzi Lexikon! „Faggyúból, viaszból készített, fonott, rostos béllel ellátott, rúd alakú világítóeszköz. Tájnévi változatai: gyortya, gyercsa, dzsercsa, gyerta. A gyertya szó nyelvünk ótörök eredetű jövevényszava: a yar-, yaru – ’fénylik’ jelentésű tőre megy vissza. Paraszti használatára első adat Tany és Nagymegyer (Komárom m.) községekből 1627-ből származik. A 18. sz.-ból számos adatot ismerünk gyertyagyújtásról. Általában éjjel használták valamely váratlan esetben, esetleg boszorkány elűzésére, megkerítésére. Betegnél is égett éjjel. Még a 19. sz. első felében középnemesi életvitelben is csak takarékosan használták, bár már a késő középkortól kezdve egyre szélesebb körben éltek vele. Gyakoribb használatát megkönnyítette a gyári előállítású sztearin gyertyák tömegtermelése. A 19. sz. utolsó harmadára vissza is szorult a házi gyertyamártás gyakorlata. A kisipari gyertyakészítés a speciális, sokszor különlegesen nagy méretű, nemegyszer kézműves módszerekkel díszített, szakrális felhasználású gyertyák előállítására szorítkozott. Ilyen kisipari műhelyek még napjainkban is léteznek.”
Ünnepi alkalom volt a gyertyamártás egy-egy család életében: családi mulatozás kapcsolódott hozzá.

Egyszer bemártják a kanócot, amit aztán a levegőn pergetve szárítanak meg, hogy a következő réteg jobban tapadjon az iméntire.

Akár egy egyszerű fazék is lehet gyertyamártó – ebben az esetben mondjunk le minden további konyhai használatról. Ebbe kerül a 60 fokra hevített paraffin. Ám vannak kifejezetten e célra készült gyertyamártó edények.

Így készíthetünk gyertyárt méhviaszlap felgörgetésével. Ilyenkor csak arra kell figyelni, hogy ne feledkezzünk el a kanócról, amit előzőleg viaszba kell mártanunk. Csupán a kanóc köré kell csavarni a viaszlapot és máris készen vagyunk, ezután jöhet a dekoráció.

A gyertyát az ősibb, a mártásos eljárás során viaszból, faggyúból, paraffinból állítják elő, vagy a meleg vízben meglágyított viaszt a bél (azaz kanóc) köré nyomkodják, asztalon mángorlóval egyengetik. Másik lehetőség az öntés: a gyertyakészítésnek a gyertyamártásnál újabb és fejlettebb módja. „Üvegből vagy fémből készült, egyik végén kúposan összeszűkülő gyertyaöntő formába középre beerősítik a belet, s a felmelegített viaszt, faggyút, paraffint (újabban a sztearint) beleöntik. Amikor kihűl és megmerevedik, a gyertyát kiveszik a formából. A gyertyaöntés jobbára mészárosok, szappanfőzők jellegzetes melléküzemági tevékenysége volt, mézeskalácsosok a sonkolyosan (elöregedett, sérült, lép) vásárolt méz melléktermékéből, a viaszból speciális öntőeljárással készítettek gyertyát. A mennyezethez és a padlóhoz erősített rúdon, kb. 160–180 cm magasságban forgatható fakerék (ring) szélén kiálló szegekre 30–35 db gyertyabelet erősítenek. A felmelegített viasz az állvány mellett három lábon álló, széles peremű edényben (kalap) áll, alulról parázs melegíti. A szegekre erősített bélre serpenyővel (sefon) öntik rá sorban, többször megismételve a masszát. Az így öntött gyertyákat asztalon mángorlóval egyengetik, majd a kívánt méretre vágják. A hosszú, vékony, ún. pincegyertyák és a templomokban használt gyertyagyújtogatók ismét más eljárással készülnek: a hosszú fonalat két forgatható dob között, felmelegített viaszosedényen húzzák át többször (cúghúzás). A gyertyaöntésnek jellegzetes népi gyakorlata is kialakult. Háborús években, petróleum szűkében üreges napraforgó szárába, belétől kitisztított bodzafába, hengeresen összesodort papírba és agyagformába is öntöttek gyertyát” – tudom meg a lexikon idevágó szócikkéből.

Eleinte asszonyi munka volt a gyertyamártás – olvassuk a lexikonban, – majd a meglévő alapanyag-bázison mészárosok, mézeskalácsosok, de még méhészek is felcsaptak gyertyakészítőnek.

Hogyan készítettek az asszonyok, pásztoremberek, gulyások, kondások gyertyát? – kérdezem Molnár Évát.
Kézzel nyomogatták a bél köré a faggyút háztartási gyertyának, míg a méhviaszt vízzel meglocsolva kitisztították, kitették a napra, ahol megszáradva kifehéredett az anyag.

A lexikonból az is kiviláglott, hogy összefügg a gyertya- és mézeskalács-készítés mestersége. De mégis hogyan?
Ugyanazok a mesterek, egy család mesterei voltak, ugyanis nyáron csinálták a mézeskalácsot, majd ilyenkor télvíz idején varázsolták át műhelyüket gyertyaöntéshez: bevittek egy gyertyaöntő ringet, lábast, kalapot hozzá. Egyesével öntötték, vagy éppen mártották a gyertyákat. Erre vonatkozó néprajzi adatok, itt Jász-Nagykun-Szolnok megyében az 1950-es évekből is csak visszaemlékezések alapján maradtak fenn.

Honnan érkezett hazánkba a gyertyamártás tudása?
Legfőképpen Erdélyből és Bécsből. Ezért van az, hogy a szakkifejezések is e nyelvterületekről származnak és nem fordíthatóak le magyar nyelvre, mert kikoptak a szóhasználatból. Ilyenek a: fándli, sefon, sejbni, viaszsilt.

Napjainkban már külön szakmákat jelöl a gyertya- és mézeskalács-készítés. Mikor vált szét e két foglalkozás?
Meglátásom szerint az 1900-as évek elején, mert akkor az iparosodás következtében széles körben elérhetővé vált a gyertyakészítés egyik alapanyaga, a paraffin. Az addig tradicionálisan gyertyás-mézeskalácsos családok elkezdtek két ágat felvenni: egyikük a gyertyát, másikuk a mézeskalácsot vitte tovább.

Említene pár ilyen családot?
Ilyen volt a gyulai Marosán család, ahol az apa Bécsbe ment ki tanulni cukrászismereteket, mézeskalács-, illetve gyertyakészítést. Később ezt a tudást adta tovább fiainak. Egy többszintes gyulai épületben készült a mézeskalács, a gyertyákat is ott öntötték, de még cukrászatot is üzemeltettek benne. Egyik fiuk a cukrászatot, másik pedig a gyertyakészítést vitte tovább. Ők öntötték a gyertyát, ami nem azt jelentette, hogy formába engedték folyni az alapanyagot, hanem felfüggesztett szálakra öntötték a paraffint. Leginkább templomi gyertyákat öntöttek, de a lakosság számára úszógyertyák is készítettek. Marosán György még 80 esztendősen is felment a padlására és tevékenykedett. Ma is megvan ez az ingatlan: „Beszélő ház”-ként ismerik a helyiek. Gyuri bácsi autentikus eszközei megmaradtak, amikből Gyulán szeretnének kiállítást nyitni. Ő tényleg az a mester volt, aki szerette átadni tudását. Másik ilyen család az egri illetőségű Ódry família, ahol egyikük a cukrászatot, mézeskalács-készítést folytatta tovább, másikuk, a lány és férje Gulyás Béla, a gyertyakészítést. Béla bácsi már használta a modern technika vívmányait: gázon melegítette a mártáshoz szükséges anyagot. Gyertyamártóként egyszerre 40 darabot csinált úgy, hogy a mártófán függők közül mindig mások értek az anyagba – a többi száradt. Jellegzetes terméke volt a templomi gyertyák mellett a több ágból összecsavart gyertya. Nagyon szerette a csurgatott technikát, amikor különböző színekkel csurgatta át a gyertyát, vagy csak simán megfestette azokat. Említhetném még Szekszárd környékéről a Petrits családot, ahol az egyik fiú a mézeskalácsot, másik pedig a gyertyát viszi tovább. Nekik még mézeskalács-múzeumuk is van!

Ma mennyire számít önálló szakmának a gyertyakészítés?
Van, aki önállóan végzi. A vállalkozókat a termékek címkéjén lehet legegyszerűbben beazonosítani, a név mellett látjuk: e. v. (egyéni vállalkozó), sőt az is kiderül, a termék nem import. Általában főállás mellett, vagy nyugdíjas korban foglalkoznak ezzel az emberek. Olyanról is tudok, aki munkanélküli évei alatt kezdett bele a gyertyakészítésbe, aztán egy vállalkozást épített belőle. Van Szirmabesenyőn egy hölgy, aki közterekre való adventi koszorúkhoz készít gyertyákat.

Apropó, kezdetek! Hogyan lehet elkezdeni a tanulást, mikor, mennyi idő alatt lehet megtanulni gyertyát készíteni?
Ma sokkal egyszerűbben, mint amikor én kezdtem. Akkoriban sem internet, sem művészellátó boltok nem voltak. Akkortájt nagyon nehéz volt összeszedni anyagokat: nagyon kevés könyvben, népművészeti folyóiratban jelent meg gyertyamártásról szóló írás. Anno egy másfél oldalas újságcikkből indultam ki, amihez még illusztráció is társult. Nehéz volt felkutatni a fent már említett mestereket is. Ma már sok színes újságot adnak ki, amik remekbeszabott ötletadók, de ugyanúgy az internet, vagy a számos workshop, tanfolyam is szolgálhat információforrásként. Ezeken el lehet sajátítani az alapokat. Az eltelt bő két évtized alatt már sikerült megismernem egy cúghúzásként ismert technikát is.

Öntőformába kerül a 60 fokra felmelegített paraffin.


Öntőforma, és ami benne van: egy spirálos, színes gyertya.

Hol lehet a technikákat elsajátítani?
Egyedül a Petrits családnál lehet megnézni. Náluk két felfogatott hordó között egy viaszmedence van. Miközben tekerik a hordókat, a rájuk feltekert kanóc bemártódik a medencébe. Ez azért jó eljárás, mert olyan gyertyákat, mint például a hatágú zsidó havdala gyertya, el lehet vele készíteni. Németeknek, sváboknak volt egy kézre tekerhető gyertyájuk, aminek puhának, feltekerés előtt hosszúnak és vékonynak kellett lennie. Ehhez kiváló technika a cúghúzás.

Mennyire népszerű mostanság az emberek körében a gyertyakészítés, mint tevékenység?
Leginkább a méhviaszgyertyát tekerik fel szívesen az emberek, mert illatos, könnyen elvégezhető és nagyon sok lehetőséget ad a díszítésre.

Mennyi gyertyafajtát tud megkülönböztetni?
Készítés szerint megkülönböztetünk méhviaszgyertyát, ami méhviaszlapból van feltekerve. Ismerünk még mártott gyertyákat, amiknél a kanóc paraffinba, sztearinba mártogatva hízik gyertyává. Egy mester egyidejűleg többet is tud készíteni, míg a hobbi gyertyamártók egyesével dolgoznak. Van még öntött gyertya, aminél a kanócra folyatják az alapanyagot: általában paraffint. Lehet öntőformát is használni, ami dióbéltől kezdve fémdobozig bármi lehet. Sokan ismerik még a faragott gyertyákat, amiknek az alapja öntött. Használatos manapság a zselégyertya is. Egy időben volt még a homokviaszgyertya is, ami homok finomságú szemcsékből állt – nagyon szép színeket, formákat eredményezve. Anyagtípus szerint megkülönböztetünk: paraffingyertyát, paraffin és sztearingyertyát – sztearint magában nem nagyon öntünk; méhviaszgyertyát, zselégyertyát és olajos gyertyákat.

Meddig láthatunk még pislákoló gyertyalángot?
Azt gondolom, egy előnye van a kézi gyertyakészítésnek: az, hogy egyedi tud lenni. Ráadásul a kézműves termékek minőségükben sem ugyanolyanok, mint a keleti importáruk: kevésbé olajosak, nem cseppesek, pontosan behatárolható ideig égnek, nem füstölnek. Amíg erre igényük van az embereknek, lesz kézműves gyertya a boltok polcain.

Írta és fényképezte: Sarusi István