Cesare dell’Acqua: Ferdinánd Miksa meghívása a mexikói trónra (1867). A képről Jókai Mór ír "Egy dráma szavak nélkül" c. novellájában a Miramar kastélyban tett látogatásakor átélt élményei alapján: "Két olajfestmény az oldalfalon, egyik a mexikói meghívó küldöttség fogadtatását, másik a mexikói partra kilépést ábrázolja. Csupa arcképek. Hogy Miksa „császár” a mexikói fogadtatástól nem riad vissza, azt erős jellemében indokolva találom, hanem hogy a mexikói meghívó deputatiótól meg nem ijedt, az előttem megfoghatatlan. Ezek az alakok mind azt a benyomást teszik a szemlélőre, mintha simára borotvált, fekete frakkba, fehér kesztyűbe bújtatott, életükben először fésülködött Danérosok volnának, nyárspolgárokká álcázott cinkosai Fra Diavolónak. Nincs közöttük egy kép, kiből az ember kinézné, hogy rá lehet bízni az útitáskáját. Hanem hát a tengerész délibábja Pizarro hőseit alkotta belőlük, s az újvilág partját elhozta Miramár alá."
Fotó: Wikipedia

Az uralkodó ugyanis ekkor kapta meg a hírt Mexikóból a fivére meggyilkolásáról. A mexikói kaland – Franciaország kísérlete, hogy a Monroe-doktrína ellenére ismét európai befolyás alá vonja az amerikai kontinens egy részét – a XIX. század harmadik harmadának legnagyobb nemzetközi politikai sakkjátszmája volt, amelynek egyik figurája I. Ferenc József császár és király testvéröccse, Ferdinánd Miksa főherceg volt. Hogyan került Amerikába és mit keresett Mexikóban? Tette következményeivel számolni képtelen romantikus álmodozó, vagy felelősségteljes uralkodó volt? Miben bízott, amikor elvállata, hogy egy polgárháború gyötörte, majd külföldi megszállás alá került elmaradott ország uralkodója legyen? Ezekre a kérdésekre válaszol cikkünk.

III. Napóleon, francia katonatiszt, politikus, 1848-1852 között a Francia Köztársaság elnöke, majd (a felhalmozott adósságai és várható bebörtönzése elkerülésére végrehajtott államcsínyt követően) 1852. december 2. - 1870. szeptember 4. között a franciák császára. Külpolitikájában is kalandor, gyakran bizalmasai nélkül politizál. Így teljesen függetlenül dönt a krími háborúba (1854–1856) való belépésről. Ez végül fényes győzelmet jelent Franciaországnak, amely a párizsi béketárgyalások idején ismét Európa vezető hatalma, itáliai ügyeit azonban kevésbé szerencsés kézzel intézi.

1858-ban a Szárd–Piemonti Királysággal titkos szövetségre lép Ausztria ellen. Az osztrákok preventív támadásakor a francia csapatok felvonulnak szövetségesük védelmében, ezzel kirobban a szárd-francia-osztrák háború. A solferinói vérfürdő (1859. június 24.) látványától megrendülve azonban (de inkább az osztrák vereség hírére Franciaország rajnai határain végrehajtott porosz mozgósítás hatására) szövetségesét cserbenhagyva, fegyverszünetet köt Villafrancában. A zürichi békében azonban a Nizzai Grófság és Savoya hercegség fejében II. Viktor Emánuel szárd-piemonti király javára lemond az Ausztriától megszerzett Lombardiáról és I. Ferenc Józseffel is kibékül. Az itáliai egységmozgalmat azonban, amelyet végeredményben támogat, már nem lehet feltartóztatni.

Franciaország befolyását nemcsak Európában, hanem a más kontinenseken is igyekszik megerősíteni: egy nagy francia központú világbirodalomról álmodik (de nem a hagyományos értelemben, inkább egy világméretű francia befolyási övezetet vizionál). Az angolok mellé áll a Kína elleni II. ópiumháborúban, és felgyorsítja Indokina gyarmatosítását.

Mexikóval kapcsolatos politikai ambícióit is ez a gondolatkör determinálja. Ebben a kirakósban az amerikai földrészen fekvő és a spanyol/portugál gyarmatbirodalom romjain felépítendő (a spanyolok és a portugálok által egyszer már a gyakorlatban is megvalósított) „nagy latin birodalom” sarokköveként tekint Mexikóra, amelynek az a feladata, hogy útját állja az USA déli terjeszkedésének, így biztosítva Franciaország befolyását a latin-amerikai államok növekvő felvevőpiaca és ásványkincsei felett. 1862-1867 között ezért a Franciaországgal szembeni adósságok törlesztésének egyoldalú mexikói felfüggesztése ürügyén beavatkozik a közép-amerikai országban dúló polgárháborúba.

Elgondolása nem nélkülözött minden alapot: Az I. Napóleon háborúi következtében 1807-ben francia megszállás alá került hazájából brazíliai gyarmataira menekült portugál uralkodó, VI. Braganza János fia 1822-ben kikiáltotta Brazília függetlenségét és I. Péter néven az ország császára lett. Bár 1817-ben első házasságát I. Habsburg-Lotharingiai Ferenc császár lányával, Mária Leopoldinával kötötte, leányának, Franciskának francia férje lett Francois de Joinville, Orleans hercege (I. Lajos Fülöp francia király elsőszülött fia) személyében. I. Péter utóda, az uralkodást nem különösebben kedvelő, jó szándékú – apjával ellentétben ezért közkedvelt – II. Péter (akinek két fiúgyermeke még 2 éves kora előtt meghalt) lányának, Izabellának pedig egy másik orleans-i, Antoine Gaston, Eu grófja (fiágon I. Lajos Fülöp francia király, nőágon Szász-Koburg-Koháry Antónia unokája) udvarolt.

Jean-Baptiste Debret (1768-1848): Leopoldina hercegnő partraszállása (1817) A kép azt a pillanatot ábrázolja, amikor a főhercegnő és kísérete az AUSTRIA és az AUGUSTA fregattról partra száll a Boa Vista palotánál. 
Fotó: Wikipedia

Mivel II. Péter gyakran utazott (4 háborút viselt a szomszédos dél-amerikai országok ellen és számtalan kéjutazást tett Európába, Afrikába és az Egyesült Államokba) lányát gyakran kinevezte régensnek, majd lépéseket tett, hogy a trónt is örökölhesse. Reális lehetőség nyílt tehát arra, hogy Eu grófja egyszer a brazil császárnő férje legyen. A lehetőség a pár 1864-es házasságával – épp a mexikói kaland kellős közepén – kézzelfogható közelségbe került . Pontosan ekkor lépett színre Ferdinánd Miksa, hogy III. Napóleon katonai és anyagi támogatásával elfoglalja a mexikói trónt. Párizsból nézve úgy tűnt: minden a legjobb úton halad ahhoz, hogy Közép- és Dél-Amerika két legnagyobb állama Franciaország bábja legyen. Miksának azonban saját tervei voltak…

Először is nem akart bábcsászár lenni. Amikor Mexikóváros elfoglalása és a köztársasági kormány menekülése után a mexikói konzervatívok 1863 októberében felajánlották neki a koronát, egyértelművé tette, hogy csak a monarchikus államformát és a személyét megerősítő népszavazás esetén hajlandó elfogadni azt. A jó uralkodó romantikus eszményképe egyébként is mélyen áthatotta a gondolkodását. Felkészültnek és elhivatottnak érezte magát, akit csak az foszt meg az uralkodás lehetőségétől, hogy egy évvel Ferenc József után született (Miksa e miatt érzett mellőzöttsége egyébként mit sem változtatott azon, hogy kölcsönösen őszinte és mély testvéri szeretetet éreztek egymás iránt). Mint az osztrák császári-királyi haditengerészet legfőbb modernizálója már bizonyított: Létrehozta a kis változtatásokkal egészen a Monarchia 1918-as felbomlásáig érvényben lévő haditengerészeti intézményrendszert és szolgálati szabályzatot. 1856-ban kialakította a flotta új polai központi kikötőjét, polai és trieszti gyártóbázisát, valamint Fiumébe telepítette a Haditengerészeti Akadémiát. Megtervezte és 1857-1859 között megvalósította a Föld első osztrák körülhajózását (a NOVARA fregatt útján magyar tudósok – Gaál Béla, Kalmár Sándor, Máriássy Mihály, Semsey Gusztáv, Schwarz Ede és Xantus János – is részt vettek). Az 1859. évi szárd-francia-osztrák háborúban sikeres partvédő hadműveleteket folytatott a cs. kir. Haditengerészettel. Végül, az elavult fa, vitorlás hadihajókból álló flottát a pénzügyminiszterek, sőt sok idősebb tengerésztiszt minden ellenkezése dacára ő állította át korszerű, vasból, majd acélból épült és gőzgéppel hajtott modern páncélos-flottára, amivel lehetővé tette Ausztria 1866-os tengeri győzelmét Olaszország felett a lissai ütközetben. E nélkül Ausztria alighanem katasztrofális vereséget szenvedett volna, s végleg kikerül a nagyhatalmak sorából, amivel egészen másképp alakult volna Közép-Európa XX. századi története. Másrészt 1857-1859 között az Ausztriához tartozó Lombard-Velencei Királyság kormányzójaként már az államférfiúi szerepben is kipróbálhatta magát. Ám itt csak azt várták el tőle, hogy betű szerint végrehajtsa Ferenc József utasításait, ám mivel Miksa az elszakadni vágyó olaszajkú tartományban csak liberális reformok útján tudta fenntartani az Ausztria iránti lojalitást, hivatala állandó feszültségforrás volt közte és a bátyja között.

Másodszor neki magának is határozott tengerentúli elképzelései voltak. Miksa miramari kastélyában, amelyet a mexikói küldöttség látogatása után a császár európai rezidenciájává alakítottak, a trónteremben függött Cesare dell'Acqua: A birodalom, amelyben nem nyugodott le a nap című festménye. Üzenete világos, hisz' a legendás Habsburg uralkodó, V. Károly császár élete élénken foglalkoztatta Miksát. Alighanem 1859-1860 folyamán Brazíliába tett utazása idején (ahol Habsburg Mária Leopoldina fia, Miksa unokatestvére, II. Péter császár uralkodott), rokonlátogatással egybekötött botanikai kutatóútján fogant meg benne a Mexikótól Brazíliáig húzódó amerikai Habsburg testvér-császárságok ideája. Az út eredményeként az is felmerült, hogy II. Péter akkor még hajadon idősebb leánya, Izabella Miksa legkisebb testvére, Lajos Viktor felesége legyen. A frigy Miksa mexikói trónra lépése esetén pontosan a III. Napóleon féle elgondolás megvalósítását jelentette volna, éppen csak a Habsburgok jogara alatt és Ausztria, nem pedig Franciaország javára.

Cesare dell’Acqua: A birodalom, amelyben nem nyugodott le a nap. Az anakronusztikus festmény a Habsburgok által különböző időszakokban birtokolt valamennyi területet mutatja azok legnagyobb kiterjedése idején Európában és a tengeren túl Mexikótól Brazílián és Afrika egyenlítői partvidékén át a Fülöp-szigetekig.
Fotó: Balogh Tamás

Mindezen előzmények után Miksa az érvényes (azt azonban nem tudta – vagy ha tudta, hát magának sem vallotta be –, hogy csak a Mexikóban állomásozó francia hadsereg lelkes „bíztatására” eredményes) népszavazás alapján legitim uralkodóként tekintett magára. Hogy a dinasztikus legitimáció erős alapját képező kontinuitást is biztosítsa, amerikai uralkodását maga és a közvélemény előtt is igyekezett V. Károly császár távoli leszármazottja, de egyben jogos örököse uralkodásaként feltűntetni. Egyúttal – hogy semmit se bízzon a véletlenre – adoptálta és saját házasságának gyermektelensége miatt örökösévé tette – a Spanyolországtól való 1821-es elszakadás után egyszer már monarchikus államformában működő Mexikó első uralkodója, a katonatisztből magát császárrá kikiáltó Augustin Iturbide gyermekeit, az idősebb Augustint és a fiatalabb Salvadort.

Salvador később feleségül vette a Mikosszéplakon 1857/66 között a Miramari kastéllyal azonos gótizáló romantikus stílusban kastélyt építtető Mikos Ede báró leányát, Gizellát. A pár 1871-1881 között a kastélyban lakott Magyarországon. A Mexikói trón jelenlegi örököse – a napjainkban Ausztráliában élő Maximilian Götzen-Iturbide – az ő szépunokájuk.

A legitimitásra mindössze két halvány árnyék vetült: Egyrészt az indián lakosság nevében és a jogfolytonosságra hivatkozva az utolsó azték uralkodó, az 1540-ben elhunyt Montezuma egyenesági leszármazottja, a spanyol Montezuma gróf levélben tiltakozott a császári cím elfogadása ellen. Másrészt az Egyesült Államok Kongresszusa együttes ülésén egyhangú határozattal döntött arról, hogy a Monroe-elvre tekintettel egyetlen percre sem ismeri el Miksa császárságát. Egy háromszáz éve trónját vesztett törzsi uralkodó és a polgárháborúba süllyedt északi szomszéd tiltakozása azonban meglehetősen erőtlennek tűnt. Miksát nem lehetett eltántorítani. Mivel határozott népboldogító szándékkal érkezett, elsődleges feladatának azt tartotta, hogy választott népe elfogadja.

Ezért riválisa – a magát indián sorból a köztársasági elnöki hivatalig felküzdő – Benito Juarez északra menekült kormányának számos rendelkezését érvényben hagyta (ilyen volt például a földreform, a szavazójog kiterjesztése a földbirtokkal nem rendelkező parasztokra, valamint több, a katolikus egyház nemtetszését kiváltó rendeletet, mint például a vallásszabadság deklarálása, az egyházi javak államosítása, a pápai okmányok polgári jóváhagyása, a polgári anyakönyvvezetés, vagy éppen a temetők szekularizálása). Ezen túlmenően bevezettette a tízes számrendszeren alapuló hossz- és űrmértékrendszert, s olyan jogszabályokat alkotott, amelyek az országban addig ismeretlen szociális intézkedéseket tartalmaztak: szabályozta a béreket és a munkakörülményeket, a nyugdíjat és a járulékokat, valamint eltörölte az adósrabszolgaságot és visszaszolgáltatta az indiánok földjeit, ami miatt a mai napig népszerű. Sőt! Igazság szerint ezek az intézkedései annyira népszerűek voltak, hogy a kivégzése után Juarez sem merte visszavonni őket. Az „országépítést” Miksa fizikai valójában is ösztönözte: vasutakat létesített, szabályozta Mexikóváros infrastruktúráját és egyebek között francia, olasz és osztrák építészek és kézműves mesterek bevonásával a ma is látható formára építette ki a fővárostól északra fekvő chapultepek-i császári palotát.


Franz Xaver Winterhalter: I. Miksa császár portréja (1864)
Fotó: Wikipedia

Spanyolul tanult, magát minden nyilvános megnyilvánulásában következetesen mexikóinak, Mexikót pedig a hazájának nevezte. Egyszóval igyekezett megtenni mindent annak érdekében, hogy ne csak legitim uralkodóként, de egyúttal független szuverénként tűnjön fel. Ebben csak egyetlen nyomasztó körülmény akadályozta: az országát megszállva tartó – és nem mellesleg trónja egyetlen igazi támaszát jelentő – francia expedíciós hadsereg jelenléte. A megszálló francia haderő kegyetlenkedései a legtöbb intézkedését egyszerűen nem engedték a lakosság előtt pozitív színben feltűnni, ráadásul az atrocitásokat a közvélemény jelentős részben egyenesen Miksa számlájára írta (különösen azután, hogy kormánya kötelezően kinevezendő francia katonai tagjai nyomására és az általuk közvetített valótlan információk alapján kibocsájtja hírhedt „fekete dekrétumát”, amely az 1861-es hasonló republikánus törvény mintájára kivégzéssel fenyeget minden mexikóit, aki a fennálló államrend ellen fegyvert ragad).

Miksa, hogy megszabaduljon a francia hadsereg túlkapásaitól, igyekezett független nemzeti és egyben császári hadsereget létrehozni a császári pár testőrségéül szánt osztrák és belga (felesége, Sarolta belga hercegnő hazájából érkezett) önkéntes alakulatokra támaszkodva. A hadsereg-szervezés azonban pénz hiányában (a mexikói bányák Franciaországnak termeltek, hiszen Miksa maga fizette a megszállás költségeit) igen vontatottan haladt. Mivel a lakosság terheit Miksa nem tudta és nem akarta új adók kivetésével fokozni, külföldi telepesek behívásától remélt további bevételeket. A kolóniák tagjai közt az amerikai polgárháború több menekültje is új otthonra talált (Miksához jellemzően a Konföderáció egykori polgárai csatlakoztak). Az osztrák önkéntes légióban sok magyar is érkezett. Közülük többen a császár környezetének megbecsült tagjai lettek.

Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverése után ez nem véletlen. A magyarokat kedvelő Miksa - aki nem mellesleg kiválóan beszélt egyebek között magyarul is (a nyelvre testvérével, Ferenc Józseffel együtt Nemeskéry Kiss Pál apát tanította) - a honvédségben viselt rangjukhoz képest egy rangosztállyal történő előléptetést garantált minden vele tartó önkéntesnek. Mindent egybevetve 1047 magyar nemzetiségű katona harcolt Mexikóban a császár oldalán, a képzettség nélküli közkatonától a katonai akadémiát végzett tisztekig. Közülük többen különlegesen kimagasló beosztásokat töltöttek be, így többek között számos jelentős település – köztük a főváros, Mexikóváros – katonai parancsnoka is magyar származású volt (Kevenhüller hercege, anyai ágon Zichy). De találunk magyarokat a császár közvetlen közelében is. A magyar katonákban feltétlenül bízó Miksa személyes testőrségének összeállításakor a következőket jelentette ki: „Ennek mind a tizennégy tagja feddhetetlen magatartású és minősítésű, kipróbált hűségű magyar legyen. Követelmény még a tekintélyt sugárzó külső megjelenés és a körszakáll megnövesztése”. A queretaró-i ostrom idején a testőrség parancsnoka Pawlowsky Ede volt. Nem tervezetten, de Tüdős József huszártizedes, Miksa inasa és bizalmasa is kivételes helyzetbe került: végig kellett néznie a trónfosztott császár kivégzését, majd szomorú kötelességeként a kivégzett uralkodó véres ingét neki kellett átadnia a gyászoló édesanyának.

Ennek ellenére a francia katonai sikerek nyomán 1865-re Mexikó 50 tartományának többsége ténylegesen császári fennhatóság alá került. A szétszórt gerilla-hadsereg azonban csak addig engedte meg a császári akarat érvényesülését egy-egy városban és tartományban, amíg a megszálló erők ott tartózkodtak. A köztársaság hívei körében Juarez (aki sokszor menekülés közben a postakocsiban tartotta a kormányüléseket) a zapoték indián helytállás, állhatatosság és kitartás jelképévé magasztosult, ami végül még azt is lehetővé tette a számára, hogy különösebb elvi ellenállás nélkül – az intervencióra hivatkozva – hivatali idejének lejárta ellenére köztársasági elnök maradjon. 1866-ban véget ért az amerikai polgárháború. Ezzel a mexikói belső konszolidáció lehetősége végleg elveszett. Az északi határ mentén aktív fegyvercsempészet kezdődött a juaristák számára, az USA kormánya pedig hivatalosan tiltakozott az önkéntes légiók kiküldése ellen az osztrák és a belga kormánynál. III. Napóleon ekkor – az európai helyzetre (a porosz-osztrák háborúra) hivatkozva – bejelentette, hogy az eredetileg szerződésben vállalt fokozatos csapatkivonás helyett 1867 elején egyszerre vonja ki a francia csapatokat Mexikóból. 1866 nyarától kezdve egyik tartományt a másik után ürítik ki a kivonuló franciák. Novemberben pedig az osztrák és a belga önkéntes alakulatokat is feloszlatják. Maradékaik beolvadnak a nemzeti császári hadseregbe (4 648 életben maradt és fogságba nem esett tagjuk dönt a maradás mellett, másik 3 500 önkéntes igyekszik mielőbb elhagyni Mexikót). 1867 márciusában az utolsó francia csapatok is elhajóznak Mexikóból, ám előtte az összes megmaradt fegyverüket eladják – a köztársaságiaknak! Miksa a maradás mellett dönt, feleségét azonban Európába küldi nemzetközi támogatásért - eredménytelenül.

1867. május 15-én a köztársaságiak elfoglalják a császár támaszpontját, a Mexikóvárostól északnyugatra fekvő Queretarót és foglyul ejtik, június 19-én pedig két tisztjével, Miguel Miramón és Tomás Meija tábornokokkal együtt agyonlövik Miksa császárt. A szinte páratlan nemzetközi tiltakozást figyelmen kívül hagyták (Viktória királynőtől az amerikai elnökön és Garibaldin át Victor Hugoig mindenki személyes levélben kérte Juarez elnököt, hogy gyakoroljon kegyelmet). Hiába. A bukott császárt a Cerro de las Campanas-on felsorakozott kivégzőosztag hat katonája vette célba (Miksa előtte megajándékozta őket egy-egy arannyal, hogy ne lőjenek az arcába, hazaszállítása után hadd lássa még egyszer az édesanyja). A kivégzésen két magyar volt jelen, Tüdős, a császár inasa és Szenger Ede, orvos (aki évekig magánorvosként praktizált San Luis de Potosí városában, s a császár kérésére segített a dizentériában szenvedő császári orvos, az osztrák Dr. Basch és a kirendelt mexikói orvos Dr. Licea mellett Miksa holttestének boncolásában és bebalzsamozásában). Rajtuk kívül összesen három külföldi volt jelen (2 porosz diplomata és 1 kereskedő). A holttesten elölről hat golyó becsapódása látszott, 2 a szív tájékon, 1 balra, a szegycsontban, 2 a májban és 1 a hasüregben, a köldök alatti régióban; a hátán azonban csak öt kimeneti seb volt: az egyik golyó elakadt a gerincben. Az arcon nem látszott semmilyen sérülés eltekintve pár különféle zúzódástól, aminek oka ismert: a császár maga ütötte be a fejét, amikor arccal bukott a földre. Ezeket a sérüléseket kenőccsel hozták helyre. Két órás munkával vértelenítették a holttestet, kiemelték a lágy részeket (zsigerek, stb.) majd az ereket feltöltötték hidrokloriddal és cinkkel, végül bebalzsamozták a testet, ám az a déli éghajlaton hamarosan mégis bomlani kezdett. A szerencsétlen császárt még holtában is üldözte a balszerencse. Juarez ragaszkodott hozzá, hogy a holttestet – feltétlen győzelmének demonstrációjaként – Mexikó-szerte közszemlére tegyék. Június 28-án, két nappal azután, hogy üvegtetejű ideiglenes koporsójába tették, egy katona, aki közelről akarta látni, véletlenül betörte a koporsó egyik üvegét. Senki sem gondolta meg magát a baleset miatt, mint ahogy arra se gondolt senki, hogy talán nem kellene ránehezedni. A holttestet még esőben is állandóan kint tartották a szabadban a törött üveg alatt szeptember első napjaiig, amikor megérkezett a parancs, hogy a Köztársaság fővárosába szállítsák át. Az úton kétszer is felborult a tetemet szállító szekér (egyszer ráadásul egy patakban). „A holttest állandóan vízzel érintkezett, ami folyamatosan átjárta, degenerálta a zsírszöveteket és felpuhította a holttestet, amely jelentősen megrongálódott”. Ahogy közeledett Mexicóvároshoz, az a szóbeszéd járta, hogy a holttest első bebalzsamozását hanyagul végezték és rémisztő történetek kerültek nyilvánosságra. Ezek szerint a főherceg szemeit Szent Orsolya egyik szentképéből vett kristályokkal helyettesítették, de azok sötétek voltak. Azt is beszélték, hogy amikor a hulla több zuhanás miatt megrongálódott a Queretaroból Mexicóba tartó utazás alatt, letört egy darab az orrából, amit viasszal kellett rekonstruálni. Akárhogy is: mire Mexicóvárosba ért, a holttest kész katasztrófa volt, egyáltalán nem emlékeztetett a főhercegre, már nem volt más csak egy megfeketedett, mumifikálódott hulla. Amikor Tegetthoff admirális – már kis híján újabb háborúval fenyegetve – végül több hónapos huzavona után elérte, hogy kiadják a tetemet és hazatért vele, Bécsben az édesanyja nem ismert rá. Üres tekintettel meredt a felnyitott koporsóra és alig hallhatóan csak annyit mondott: „Ez nem az én fiam”. A hatvankét éves asszony, aki néhány napja még csupa erő és tettrekészség volt, egyszeriben reszketeg, elesett öregasszony lett. Néhány napra rá szélütést kapott: a queretarói sortűz az anyacsászárnőt is „leterítette”.

Jean-Paul Laurens (1838-1921): Miksa utolsó percei (1882)
Fotó: Wikipedia

I Miksa, mexikói császár (jobbra) és tábornokai, Tomás Mejía (balra) és Miguel Miramón (középen) kivégzése 1867. június 19-én, egy korabeli fotón.

Francois Aubert, Miksa korábbi udvari fotósa – megrendelőjének elvesztése után – az utolsó lehetőséget is kihasználva, hogy egy kis bevételhez jusson, a győztesek vad és torz diadalvágyát kiszolgáló morbid fotósorozatot készített a halott uralkodó véres ingéről, üvegkoporsóban közszemlére tett holttestéről, s végül a Bécsben felravatalozott múmiáról, amely egy valaha volt nagy ember utolsó földi maradványa. Barbár végzete egykori közegében, szűkebb pátriájában, a haditengerészetben is mindenkit dermedt csendre intett: egykori tiszttársai - akik a koporsóját Triesztben a mólótól a pályaudvarig kísérték - miközben a Miksa kedves mexikói szerelmes dala, Sebastian Irader "La Palomája" szólt, ünnepélyes fogadalmat tettek: ezt a dalt osztrák(-magyar) lobogó alatt soha többé nem játsszák egyetlen hajó fedélzetén sem. A Miksa emlékét tisztelők máig tartják magukat ehhez a hagyományhoz.

Miksa uralkodását értékelve elmondható: Szabadelvű intézkedései, sőt olykor kifejezetten nagylelkű gesztusai miatt Miksa az őt meghívó konzervatívok számára végig túl liberális, a republikánusok számára viszont még így is túl konzervatív maradt. A mexikói kortársak szemében nem volt több egy idegen betolakodónál. Juarez, akinek Miksa amnesztiát – sőt kormányában tagságot ajánlott, ha felesküszik a császári alkotmányra – csak „El gran Illuso”-ként, azaz „Nagy Álmodozóként” emlegette… Szülőhazájától kontinensnyi távolságban, messze az európai civilizációtól, egy merőben más történelmi és kulturális gyökerekkel rendelkező országban Miksa a lehetetlent kísérelte meg. Az általában a liberalizmus követőjének tartott, a kor Európájának progresszív szellemi áramlatai által befolyásolt fiatal uralkodó egy Latin-Amerikában addig ismeretlen szellemiségű korszerű államot kívánt létrehozni. Uralkodásának 1130 napja azonban kevésnek bizonyult ehhez. Bár a rendkívül ambiciózus Miksa fiatal kora ellenére kimagasló műveltséggel és széleskörű vezetői tapasztalatokkal rendelkezett, tervei már a korona elfogadásának pillanatában kudarcra voltak ítélve, s ezt mindössze romantikus személyisége nem engedte felismerni a számára.

További információt a hajósnép.blog.hu oldalon találnak.