Engem az elnevezésnél jobban izgatott, mégis hogyan ünneplik a húsvétot a Húsvét-szigeten. Egyáltalán megünneplik-e errefelé a mi katolikus ünnepünket, és van-e valami speciális megemlékezés kifejezetten a név miatt. Ez utóbbi kérdésemre hamar választ kaptam: nemcsak az idegenvezetőnk nem törődött különösebben a névvel, de más helybéliek sem, így értelemszerűen semmiféle ceremónia nem kötődik ehhez. Maga a katolikus húsvéti mise viszont sokkal színpompásabb volt, mint azt reméltem.

Jóval a mise kezdete előtt gyülekeztek az őslakosok, a betelepült külföldiek és a turisták a sziget egyetlen településének templomában. Az 1964-ben elkészült épület csodálatos fafaragásai miatt egyébként is megér egy látogatást. A különleges épülethomlokzaton az áldást osztó Jézus kőszobra mellett számos helyi szimbólumot, legendát jelenítettek meg, például az ősi madárembert. Egy régi hagyomány szerint az az ifjú, aki az évente megrendezett viadalon elsőként tért vissza a szomszédos Motu Nui sziget kopár szirtjéről az ott fészkelő tengeri madár tojásával, egy évig megkülönböztetett tiszteletnek örvendett, mint „Madárember”, a győztes törzsfőnöke pedig egy évre a sziget vezetője lett.



A zsúfolásig megtelt templomba bevonuló pap öltözete előre vetítette azt, ami az egész ceremóniára jellemző volt: a katolikus liturgia és a Rapa Nui hagyományok ötvözetét. Miseruháját és stóláját ugyanis hatalmas, tollakból összeállított fejdísz egészítette ki. Még fel se ocsúdtam a meglepetéstől, máris jött a következő váratlan fordulat: a zenekar a húrok közé csapott, a hívek pedig vidám éneklésbe kezdtek. A dalok helyi nyelven íródott szövegét a keresztre feszített Jézus szobra mellé helyezett kivetítőn lehetett olvasni.

A mintegy egyórás mise során a chilei pap jobbára spanyolul, néhol latinul prédikált, a nálunk megszokottnál jóval rövidebben. Az idő nagy részét a rapanui és tahiti nyelvű énekek tették ki, melynek dallamát és ritmusát három gitáros diktálta. Ismerős elem volt a felajánlás ostyával és borral, ugyanakkor meglepő dekoráció volt az oltár előtt felállított hatalmas gyümölcsös kosár, valamint a kagylóból készült szenteltvíztartó.



De ezzel még nem volt vége az ünnepnek! Délben újra összeverődött egy utcában az itt élők apraja-nagyja. A végeláthatatlan, de fegyelmezetten várakozó sor egy hatalmas kert bejárata előtt állt. A szinte fél focipálya nagyságú területen a földbe ásott gödrökben már órák óta készült az étel, hasonlóképp, mint ahogy az Chilétől Új-Zélandig a világ számos pontján elterjedt volt évszázadokkal ezelőtt.

Leszedik a ponyvát a betemetett hatalmas tepsikről

A gödörbe nyílt tűzön felforrósított lávaköveket helyeznek, majd azokat banánlevelekkel fedik le. Erre halmozzák az elkészíteni kívánt ételeket: édesburgonyát, sertéshúst, jamgyökeret. Ismét egy réteg banánlevél következik, majd nedves juta, aztán az egész halmot földdel fedik be.

Mielőtt kibontották volna a hatalmas tepsikben puhuló ételeket, a pap átsétált a templomból és megáldotta az ebédet. Hamarosan a gitárosok is megjelentek, és ismét felcsendültek az ősi énekek.



A szigetlakók nagy lábosokkal, nejlonszatyrokkal érkeztek, és jó nagy porciókat kaptak a kiásott finomságokból. A legtöbben hazaindultak, de néhányan a kertben fogyasztották el ez ebédet, közös piknik keretében, a fáradhatatlanul muzsikáló zenekar társaságában.

Ahogy jóízűen falatoztam, összeismerkedtem egy itt élő francia lánnyal, és kikérdeztem erről a szokásról. Elmondta, hogy ilyen össznépi lakomát nagyobb vallási és állami ünnepeken rendeznek. A hozzávalók költségét az önkormányzat állja, a helyszínt és az élőmunkát pedig egy-egy család biztosítja.

Ismét bebizonyosodott számomra, hogy azok a helyek, melyek csak egy ikonikus nevezetességről ismertek, jóval érdekesebbek és összetettebbek, ha a látogató kellő időt szán felfedezésükre.

De természetesen mégiscsak a már jelképnek számító szobrok vonzzák ide a látogatókat, melyeket Rapa Nui lakói évtizedeken át fáradhatatlanul faragtak a hatalmas kősziklákból. Ezek mind egy-egy őst jelképeztek és az őslakosok hite szerint a tengerpartnak háttal, a falvakkal szemben állított szobrok megvédték őket, biztosították boldogulásukat. Ugyan ez az ősi civilizáció belső háborúk, külső támadások és természeti katasztrófák sorozata után megdőlt, a szobrok végül is elérték eredeti céljukat: ma ők biztosítják a szigetlakók megélhetését, hiszen a sziget 5800 lakosa évente 100 000 turistát szolgál ki, és a bevételek túlnyomó részét a látogatók biztosítják.

Ahu Akivi szoborcsoport

Akárhányszor is láttam már fotókon a szobrokat, a többi látogatóhoz hasonlóan magam is megbabonázva álltam előttük. Már önmagukban is lenyűgözőek, de a létrehozásukat és szállításukat körülölelő titkok még misztikusabbá varázsolják. Az itt töltött egy hét során keresztbe-kasul bejártam a szigetet, többször meglátogatva a jelentősebb szoborcsoportokat. A látogatásom során annyira átjárt a hely varázsa, hogy már nekem se jutna eszembe többé Húsvét-szigetnek hívni. Ahogy Hawaii-t sem hívjuk James Cook óta Sandwich-szigeteknek, számomra a világ ezen csodálatos, távoli zuga most már mindörökké Rapa Nui marad.

Írta és fényképezte: Kisgyörgy Éva - www.travellina.hu