Ludwig Rubelli von Strumfest: A Lissai ütközet, 1866. 
Fotó: Wikimedia

Az olasz egység (1861) kivívása után Ausztriának új ellensége akadt: a poroszok a Német Szövetségen belüli vezető szerepet követelték. 1866-ban Poroszország Olaszországgal szövetkezett Ausztria ellen. A segítség fejében Bismarck kancellár az Osztrák Császársághoz tartozó Velencét az olaszoknak ígérte. Az 1866. június 24-i második custozzai ütközetben Ausztria győzelmet aratott a területére betört olasz sereg felett, az északról támadó poroszoktól elszenvedett július 3-i königgrätzi csatavesztés nyomán azonban az Itáliában állomásozó osztrák haderőt Bécs védelmére kellett átcsoportosítani. Ausztria déli területeinek biztosítása így a hadiflottára maradt az olaszokkal szemben, akik az Adrián igyekeztek kiköszörülni a csorbát.

A frissen szerzett egységét a spanyol Bourbonoktól és az osztrák Habsburgoktól is féltő Itália flottája Európa negyedik legerősebb és egyik legmodernebb flottájának számított. 1861-ben 66 (22 szárd, 28 nápolyi, 6 toszkán és 10 egyéb) hajó alkotta. Ezek közül a legfiatalabb 1859-ben, a legidősebb 1811-ben épült. Mivel az összes hajó fából készült, a következő 5 évben 28 korszerű, vasból készült páncélozott egységet építettek, illetve vásároltak külföldön (mivel az olasz ipar eleinte nem volt alkalmas a korszerű nagy fém hajótestek, gépek, ágyúk és páncéllemezek előállítására). Az 1866-os háború kezdetén az olasz haditengerészet így végül 12 (+ 4 felszerelés és 7 építés alatt álló) páncélos hajóval, 20 (+ 1 építés alatt álló) hajócsavaros és 49 (hadi- és kisegítő feladatokat ellátó) lapátkerekes meghajtású gőzhadihajóval, továbbá 13 (hadi- és kisegítő feladatokat ellátó) vitorlás hajóval, vagyis összesen 94 (+ 12) egységgel rendelkezett. (A felszerelés alatt álló új páncélosok egyike, az akkor újdonságnak számító forgó lövegtornyokkal felszerelt AFFONDATORE volt, amely a lelkes angol sajtó szerint egyedül is elsüllyeszthette az összes osztrák hadihajót.)

Az építés alatt álló AFFONDATORE. Az orrfedélzeten jól látható a sajtosdoboz-formájú forgatható lövegtorony, amelynek egyetlen nagy űrméretű ágyújából csak akkor lehetett tüzelni, ha – amint ez is megfigyelhető – előbb lehajtották a mellvédeket. Szintén feltűnő a hajó orrán látható, a víz alatt hosszan előrenyúló, az ellenséges hajók meglékelésére szolgáló döfőorr.
Fotó: Wikimedia

A Habsburg hajóhad nem volt ilyen jó helyzetben. Bár az uralkodó testvéröccse, Ferdinánd Miksa főherceg személyében rátermett és befolyásos főparancsnokkal rendelkezett, aki mindent megtett a korszerű flotta megteremtéséért, a szűkmarkú parlamenttel szemben a fejlesztés csak lassan haladt. Az osztrák flotta így még annak a saját korábbi célkitűzésének sem felelt meg, hogy ereje felülmúlja az olasz egység előtt az Appennini-félszigeten lévő államok haditengerészeteinek egyesített erejét. 1861-ben csupán 7 csavaros gőzüzemű és 9 vitorlás hadihajó, valamint 25 (hadi- és kisegítő feladatokat ellátó) lapátkerekes meghajtású gőzhadihajóval és 7 (hadi- és kisegítő feladatokat ellátó) vitorlás hajóval rendelkezett. A következő 5 évben is csak 7 nagy modern gőzüzemű páncélos hadihajót sikerült legyártani, azt viszont mind hazai üzemekben (bár az első hajókhoz a páncélt részben külföldről kellett rendelni, a többihez már a birodalom saját gyárai, Zeltweg, Store és a magyarországi Resicabánya szállították). Az 1866-os háború kezdetén az osztrák haditengerészet így végül 55 egységgel rendelkezett (ám sajnos még a legújabbakat is csak korszerűtlen ágyúkkal sikerült felszerelni, mivel a poroszok a háború miatt nem szállították le a korábban megrendelt vadonatúj Krupp-ágyúkat).

A császári-királyi hadiflotta korábbi főparancsnokáról, Ferenc József testvéréről, Ferdinánd Miksa főhercegről elnevezett FERDINAND MAX páncélos.
Fotó: Wikimedia

Az olasz flotta élén a 61 éves Carlo Pellion di Persano gróf – a szárd-piemonti flotta korábbi parancs-noka, volt olasz haditengerészeti miniszter – állt, a Habsburg flottát a pedig a 39 éves Wilhelm von Tegetthoff ellentengernagy vezette (Ferdinánd Miksa 1864-es mexikói császárrá koronázása óta). Míg Persano a hajói és a legénység kielégítő felkészültségének hiányára panaszkodott, ezért igyekezett halogatni az összecsapást, addig a tettvágytól égő Tegetthoff anyaghiánytól szenvedett (legénysége felkészült volt, hisz a flotta 1864-ben a dánokkal vívott helgolandi ütközetben már sikerrel átesett a tűzkeresztségen). Nem volt azonban elég páncélosa, szinte csak kiöregedett, gyenge hadihajók álltak rendelkezésére: a modern FERDINAND MAX és a HABSBURG páncélosokat szinte félkészen állították csatasorba, a csavargőzössé átépített NOVARA fregatt tűzkár miatt súlyosan sérült, legnagyobb hadihajója, a fa KAISER sorhajó pedig teljesen elavultnak számított, ezért ezt, és más fregattok testét szükségmegoldásként vasúti sínekből és horgonyláncokból rögtönzött „páncéllal” erősítették meg. Ám még így is alapvető hiány mutatkozott a gőzhajókhoz szükséges szénből. Tegetthoff 1866. június 11-én legalább 30 000 tonna felhalmozását kérte, mire Bécs 15 500 tonnát engedélyezett, ami még a hadmozdulatok begyakorlásához sem volt elég (Tegetthoff ekkor hajómodellek segítségével gyakoroltatta a manővereket). Június 23-ra mégis sikerült 27 osztrák hadihajót, 532 (15-18 cm-es simafuratú elöltöltős) ágyút és 7 871 tengerészt összevonni az Isztriai-félsziget déli csücskénél lévő Fasana-csatornában. Az olaszországi Anconában eközben 37 hadihajó, 645 (16-20 cm-es, ebből 300 vontcsövű) ágyú és 10 886 tengerész gyülekezett.

Mégis Tegetthoff volt a rátermettebb: Victor Emánuel május 3-án rendelte el a hajóhad megalakítását. Persano május 16-án vette át parancsnoki kinevezését. Június 20-ig, az olasz hadüzenet napjáig azonban a hajóhad még csak 27 hadihajóval (köztük 11 páncélossal) rendelkezett, két egymástól messze fekvő kikötőben: 19 hajó (köztük 9 páncélos) a déli Tarantóban, 8 hajó (köztük 2 páncélos) pedig az északi Anconában horgonyzott. A tarantói olasz hajóhad-csoport csak június 22-én hagyta el az állomáshelyét és 25-én érkezett Anconába. A Tegetthoff által 20-án felderítésre kiküldött STADION ágyúnaszád így még azzal a hírrel tért vissza, hogy Ancona és Bari között a part mentén egyetlen ellenséges hadihajó sem látható. Június 24-én ezért Tegetthoff engedélyt kért az olasz partok elleni támadásra. A custozai csata napján érkezett kérését azonban Albrecht főherceg csak késő délután, a biztos győzelem tudatában válaszolta meg: utasítása szerint támadás csak úgy lehetséges, ha a flotta továbbra is képes ellenőrizni a Po-folyó torkolatát és a velencei partvidéket, Lissánál délebbre pedig nem hajózhat.

Ippolito Caffi: Az olasz hajóraj Anconában.
Fotó: Wikipedia

Az engedély birtokában Tegetthoff a hajóhadával június 27-én tüntetően Ancona elé vonult, s a kikötő bejáratától alig 2 mérföld (mintegy 4 km) távolságban cirkált. A felderítésre előreküldött ELISABETH ágyúnaszád reggel 3 órakor észlelte az ESPLORATORE ágyúnaszádot, amelyet a VELLEBICH és a KERKA ágyúnaszádokkal megtámadott. Az osztrák hajóhad váratlan megjelenése ideges kavarodást okozott az olaszoknál: két páncéloson egyébként is szénraktári tűz oltásával küszködtek, három másikon az ágyúkat cserélték, a többi hajó pedig épp szenet, lőszert és élelmet rakodott. Az ESPLORATORE jelzése nyomán reggel 7 órára mégis 20 olasz hadihajónak sikerült kivonulnia a kikötőből. Tegetthoff – mivel a saját kikötőjére támaszkodó olasz hajók elleni támadást túl kockázatosnak ítélte – távolabb várt a nyílt tengeri ütközet lehetőségére. Két óra múlva azonban felhagyott a várakozással és, mivel nem tudta, hogy milyen állapotban van Persano flottája, hazatért. Az olasz közvélemény és a politika őrjöngött, hiszen sokkal nagyobb flottájukat kis híján a saját kikötőjében győzték le, anélkül, hogy ezt megakadályozhatták volna.

Július 3-án – a königgrätzi csata után – az olasz kormány ismét a tengeri hadműveletek megkezdését sürgette, ezért Depretis tengerészeti miniszter július 7-én utasítást adott Persanonak a hajóhad kifutására, amelyre másnap végre valóban sor került. Július 9-én Persano a Quarnero felé tartott, 10-én a dalmát partok mentén cirkált, a következő 3 napon pedig a nyílt tengeren hajóhad-gyakorlatokat tartott, végül július 13-án szénkészletei fogyatkozásával visszatért Anconába anélkül, hogy kereste volna az ellenséggel való megütközés lehetőségét. Július 14-én már a király is leváltással fenyegette, s utasította az Adria közepén fekvő osztrák sziget, a könnyű célpontnak ígérkező Lissa (ma: Vis) elfoglalására. Persano azonban még ekkor is kifogásokat keresett: flottája felkészületlenségére hivatkozott, s szárazföldi csapatokat kért a sziget elfoglalásához.

Az adriai hadműveltek, 1866. június 26-július 20.
Forrás: Balogh Tamás

A parányi szigetet szinte alig lakták, stratégia fekvése folytán mégis az Adria Máltájának nevezték. A napóleoni háborúk idején angolok szállták meg, hogy innen zaklassák az Adria két partját birtokló franciák hajóforgalmát, majd 1814-ben Ausztria birtokába került. 1866-ban a sziget erődjeiben 1 833 főnyi osztrák helyőrség állomásozott az erdélyi román származású osztrák katonatiszt, báró margineni Urs Dávid ezredes parancsoksága alatt. A lefegyverzésükre küldött 6 000 fős olasz partra-szálló-különítmény végül július 16-án hagyta el Anconát. A magaslati erődöket a tengerszintről tüzelő alacsony csőemelkedésű hajóágyúkkal nehéz volt elérni, ezért a kikötő rövid ágyúzását követően július 18-án az olaszok megkezdték a hadsereg és a tengerészgyalogság kihajózását. A kikötőt és a szigetet ellenállás nélkül vették birtokba, ám a még az angolok által épített Wellington- és a Bentinck-erőd, valamint a Zapparina-üteg szilárdan tartotta magát. Persano mégis a sziget elfoglalásáról szóló győzelmi jelentést küldött Aconába (noha az utóiratban további erősítést kért), az esti órákban pedig félbeszakította az ostromot. Másnap is csak a FORMIDABILE páncélos nyomult be a kikötőbe, hogy közvetlen közelről ágyúzza a védelmi berendezéseket, de a nap végén ez is visszavonult. A 48 órás ostrom alatt az osztrák helyőrség vesztesége 24 halott, 70 sebesült volt. Az olaszok 16 halottat és 96 sebesültet vesztettek.

A Lissa elleni olasz hadműveltek, 1866. július 18-19.
Forrás: Balogh Tamás

Tegetthoff a parti szemaforállomások jelzéséből már 18-án értesült a sziget elleni támadásról, ám kifutási parancsot sürgető kérésére azt a választ kapta, hogy „A flotta feladata Trieszt és az Isztria védelme”. Másnap reggel 09:35-kor újabb segélykérés érkezett a helyőrségtől: „Lissa előtt megújuló ágyútűz, 22 ellenséges hadihajó." Tegetthoff ezúttal nem várt parancsra: „Kifutok a hajóhaddal" – üzente Bécsbe, s a kazánok felfűtése után 11:40-kor elindult. Albrecht főherceg választáviratát az utolsó percekben nyomták a kezébe: „Legfelsőbb parancsra: cselekedjen a saját belátása szerint, ám kizárólag flottatüntetésre nem indulhat el!" Ez világos beszéd volt: ha győz, legfelsőbb parancsra tette, ha veszít, az a saját felelőssége, egyébként meg fő a takarékosság. Egy percig sem tétovázott, hisz néhány hete épp ő mondta az embereinek (akiknek – a páncélhoz hasonló kézzelfogható védelem híján – csak a buzdító szavakkal felkorbácsolt bátorságában bízhatott): „A fa palánkok mögött vasszívek dobognak”.

Tegetthoff kényszerűségből – mivel a hagyományos sorban történő felvonuláshoz nem volt elég páncélosa – ék alakban rendezte el a hajóit három egymás mögötti sorban, úgy, hogy az első ékben haladó 7 páncélos a mögötte haladó 20 gyengébb hajót védje. A támadó éket maga Tegetthoff, a nagy fa hadihajókból álló második éket az erdélyi szász származású Anton von Petz sorhajókapitány, a kisebb ágyúnaszádokból álló harmadik éket pedig Ludwig Eberle korvettkapitány vezette. Az osztrák flotta július 20-án 07:50-kor közelítette meg Lissa szigetét. Szemerkélő eső csendesítette és könnyű nyári köd ülte meg a vizet. Az olaszok mégis épp azon tanakodtak, hogy nem túl erős-e a hullámverés a további partraszálló csapatok kihajózásához (a tenger teljesen nyugodt volt, csupán az olasz vezetést bénította a beosztott kötelékparancsnokok rivalizálása).

Az ellenség közeledtére Persano – akit meglepett a szokatlan alakzat – úgy rendelkezett, hogy hajói az osztrák arcvonalra merőlegesen, oldalukkal egymás felé fordulva, csatárláncban sorakozzanak fel a kikötő előtt. Ellenfele mintájára szintén három részre osztotta flottáját: a 12 páncélos közül 6-ot maga irányított, 9 fahajót Giovannbattista Albini tengernagy, 6 kisebb páncélost pedig Giuseppe Vacca ellentengernagy vezetésére bízott (az első hajóraj alárendeltségébe tartozott még egy 4 ágyúnaszádból álló flottilla is). Ám később – épp, hogy a hajói felvették az alakzatot – meggondolta magát, s az egymás mögötti, nyomdokvonalban történő felvonulására adott utasítást, keresztben a császári-királyi hadihajók előtt. Az elővéd 3 páncélosát Vacca tengernagy, a derékhad 3 páncélosát Emilio Faa di Bruno sorhajókapitány, a hátvéd 3 páncélosát pedig Augusto Riboty sorhajókapitány vezette. Míg hajói hozzáláttak, hogy üggyel-bajjal pozíciót váltsanak (2 hajó géphibát jelentve kivált az alakzatból, Albini tengernagy pedig önhatalmúlag úgy döntött, hogy a 25 fa hajó a maga 398 ágyújával ne vegyen részt a páncélosok ütközetében), Persano elhatározta, hogy vezérhajója, a RE d’ITALIA fedélzetéről átszáll az AFFONDATORE-ra. A két hajó megállt, a RE d’ITALIA előtti 3 hajó továbbhaladt, a mögötte lévő 4 megtorpant: így a 9 páncélosra olvadt olasz csatasorban egyre táguló (kb. 1 500 m-es) rés nyílt, épp, mikor 27 harcra kész hajójával Tegetthoff odaért…

Vezérhajója, a FERDINAND MAX zászlósa, Max von Rottauscher így emlékezett: „Hirtelen egymás után kezdtek kibomlani a három ékalakzat felvételét elrendelő jelzőzászlók, és utunkat ebben a formációban folytattuk. Az első ék a hét páncélosból állt, élén a FERDINAND MAX-szal, a második a KAISER sorhajó által vezetett fregattokból, a harmadik a hét ágyúnaszádból, egyik a másikban, olyan mint egy-egy vassal bevont falövedék. Pontos és tömör, néhány pillanat alatt képes végrehajtani a szükséges mozdulatokat, majd átvágni magát az ellenséges flottán teljes sebességgel. […] A tengernagyi hajó jelezte: A hajó harcra kész! Minden hajó visszajelzett: A hajó harcra kész! Ezután a páncélosoknak jelzett: Az ellenséget lerohanni és elsüllyeszteni!... A riadókürtök harsogtak. Először innen-onnan hallottunk egyet, azután egyre többet, mind hangosabban, ahogy a FERDINAND MAX-ról elterjedt és végighullámzott az egész flottán, végül már minden hajón fújták. [...] Még egyszer jelzett a FERDINAND MAX, a kell szót. Ez a Lissánál győzni kell első szava volt. [a német eredetiben] De ugyanekkor a szél elfordult jobbra, és a párafüggöny felemelkedett. Lissa és az ellenséges flotta előttünk volt. A tengernagyi hajó jelzőmatrózainak nem maradt idejük befejezni a mondatot.”

A lissai ütközet, 1866. június 20.
Forrás: Balogh Tamás

A kibontakozó tengeri ütközetet a továbbiakban Kertész Róbert „Hajók és hősök” c. könyve alapján idézzük fel: „Tíz kilométeres menetsebességgel sorakozott fel hármas ék alakban az osztrák hajóhad: […] A zászlóshajó, a páncélos FERDINAND MAX fedélzetén állt Tegetthoff. Tokba rejtett távcsövét a vállára akasztotta. Szétterpesztett lábbal, szoborszerűen állt törzskara és jelzőmatrózai előtt. Nem keresett menedéket a csata alatt sem. Ezalatt az olasz hajókon a harcra készülődő legénység ajkán szájról szájra járt a mondás: Ecco pescatori! [Íme, a halászok!] Csak ennyire becsülték a monarchia tengerészeit. Az osztrák zászlóshajó árbocára felrepült a jelzés: Tegetthoff üzenete a páncélosoknak: Nekitámadni az ellenségnek és elsüllyeszteni! Saját legénységének pedig csak ennyit mondott: Legyen a mai csata a győzelmes Lissai ütközet! […]”


Fotó: Wikimedia

Amikor a távolság 910 méterre csökkent, eldördültek az olasz ágyúk (elsőként az élen álló PRINCIPE di CARIGNANO nyitott tüzet). Az osztrák DRACHE páncélos fedélzetén báró Heinrich von Moll fregattkapitányt lefejezte egy gránátszilánk, ám helyettese, Karl Weyprecht a helyére állt. Tegetthoff lobogójelzése nyomán a páncélosok támadó éke ekkor összezárt, s áttörte az ellenséges vonalat, majd hajó-hajó elleni küzdelem kezdődött, amely mintegy két órán át tombolt.

10:30-kor az első osztrák ék bal oldali 3 páncélosa a kettészakított olasz csatasor élén, messze északon lévő 3 tagú olasz előőrs után eredt, Tegetthoff és a másik 3 páncélos pedig délre fordult, hogy jobbról kapja oldalba az olasz derékhad 3 páncélosát, míg balról a második osztrák ék hajói közeledtek. A FERDINAND MAX gyengébb tüzérsége miatt döfőorral igyekezett felöklelni az olasz hajókat. Előbb a SAN MARTINO-t próbálta elérni, majd a közelebbi PALERSTRO-ra támadt, de hegyes szög alatt ütközött neki, így nem tudta meglékelni és lesiklott róla. A PALESTRO árboca azonban kidőlt, s az olasz lobogóval együtt a támadó hajó fedélzetére zuhant. A dalmát származású Nikola Karkovic ekkor a lehullott kötelek közé rohant, letépte a trikolórt, s a mellvéden átvetve trófeaként a FERDINAND MAX oldalára terítette.

11:00 óra körül érte el az olasz csatasor derékhadát a második osztrák ék, amelynek kötelék-vezérhajója, a fa KAISER sorhajó a RE di PORTOGALLO olasz páncélost próbálta felöklelni. A páncélosba rohanva leborotválta az összes csónakját, s szétroncsolta az ütegfedélzet bal oldalát, ám a sorhajó legalább ilyen súlyos sérüléseket szerzett: orrvitorlarúdja letört, az előárboc hátrafelé kidőlt és összezúzta a kéményt, a fedélzetre zuhant vitorlázat és kötélzet a szikráktól lángra kapott, az árbocról a fedélzetre zuhant Proch tengerész-zászlós pedig szörnyethalt. A tüzet eloltották, azonban – mivel a jobb oldali ágyúk egy része is tönkrement – a hajó harcképtelenné vált. A hajót ezután több támadás érte, mivel az olaszok azt hitték, hogy Tegetthoff a legnagyobb hajón van. A heves ágyútűz a KAISER vezette támadó ék jobb szárnyán haladó NOVARA fregattot is elérte, s megölte annak parancsnokát, a svéd származású Erik af Klint fregattkapitányt.

Konstantin Bolanacchi (Constantinos Volonakis): A lissai ütközet (1866). A budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményében látható festmény előterében a KAISER sorhajó, előtte pedig a közeledő RÉ di PORTOGALLO látható az összeütközés előtti pillanatokban.
Fotó: Wikimedia

11:30 körül: „Kavargott a csata, sűrű lőporfüst borította a tengert. […] A zászlóshajó parancsnoka Sterneck sorhajókapitány a gomolygó lőporfüst fellegében támadt résen keresztül megpillantott egy olasz páncélost. A helyzet kedvező volt. Sterneck odaugrott a kormányhoz és saját kezűleg vezette neki hajóját az ellenfélnek. […] Az FERDINAND MAX derékszögben fúródott bele az olasz páncélosba […] Óriási rés hasadt fel az olasz csatahajó oldalán, és mire a FERDINAND MAX visszahúzódott, a RE d’ITALIA már nem volt többé” – írta Kertész Róbert.

A RÉ d’ITALIA elsüllyesztésének pillanatait így idézte fel a Vasárnapi Újság korabeli száma: „[…] a „Ferdinánd Max" (melyen Tegetthoff parancsnok tartózkodott) a legnagyobb hősiséget fejtette ki. Egymásután megrohant 3 olasz pánczélost, (az egyiknek lobogóját is elragadta) s a „Ré d'Italia" nevű pánczélos fregattot a tenger fenekére zúdította. E pillanatot rémségesnek mondják. Az osztrák admirálhajó megfeszített erővel neki rohant orrával az olasz fregattnak s néhány percz múlva sülyedni kezdett a gyönyörű szép hajó. Mintegy 600 matróz és katona volt rajta, ezek kétségbeesve részint a tengerbe ugráltak, részint a vitorlákba, árboczokba kapaszkodtak, de nem lehetett rajtok segíteni; sőt a küzdelem folyama ugy hozta magával, hogy a győzelmes hajó azon helyen volt kénytelen keresztülgázolni, a hol még száz meg száz kar nyúlt ki a hullámokból segítség után. Sem meg nem állhatott, sem kerülést nem tehetett, hanem kimélet nélkül maga alá sodorta a rimánkodókat. Csak kevés matrózt és tengerészt sikerült még a csata bevégezte után kihalászni.”

A drámai események a magyar írófejedelmet, Jókai Mórt is megihlették, aki a Lélekidomár c. regényében az egyik olasz tengerész szemszögéből beszéli el a történteket: „Én ott voltam a lissai tengeri ütközetben mint hajóhadnagy, a RÉ d’ITALIA födélzetén. Abban a végzetes percben, amidőn az osztrák hadihajó orrával a RÉ d’ITALIA derekába fúródott, én fenn voltam az árbockötélzeten. Az iszonyú taszítástól oly sebesen hajlott egyszerre a hajó a túlsó oldalára, hogy a hajókötélzet, mint valami óriási eolhárfa zendült meg vele. Ez volt a zene, uram! A következő percben már süllyedt a hajó; az osztrák hadihajó gyorsan húzta ki az orrát az oldalából, s arra ez elkezdett megfordulni. Én az árbockötélzetről egyenesen leugrottam a tengerbe. A kardom és a revolverem aláhúztak, folyvást mélyebbre szálltam. De nem vesztettem el az eszméletemet. Hirtelen lekapcsoltam az oldalamról az övemet, s azzal a fegyvereim súlyától megszabadulva, elkezdtem magamat a tenger felszínére felküzdeni. Már ekkor az egész hajó süllyedt alá. Ezer élő ember volt rajta. Mikor ennek az ezer embernek a halálordítása, melyben utolsó lélegzetét kiadja, megzendült ott a vizek mélységében, hogy az egész tenger, mint valami óriási hangszer visszhangzott bele: ez volt aztán a dal! Azt hittem, hogy megfojt, agyonszorít ez a rémséges halálzene! Fuldokolva küzdtem fel magamat a víz színére. Az óriási hajó akkor süllyedt el éppen a víz alá. Az utolsó árboca, a rákapaszkodó emberekkel még csendesen elfordult maga körül, s akkor aztán támadt utána egy mély forgatag örvény, melyben, mint a leforrázott hangyaboly, keringett az összekuszált embertömeg. Az örvény egyre tágult, széles hullámokat túrva maga körül, melyek, mint a szökőkút, lövelltek felfelé. Egy ilyen hullámhegy felkapott a hátára, felvitt a magasba, úgy, hogy még egyszer letekinthettem abba az ezreket elnyelő tölcsérbe, s aztán kiköpött a torkából a víz-leviatán messzire, mint ahogy egy békát kifúj az orrán a cethal. Ekkor aztán már csak az ágyúk bömbölését hallottam. Fuvolaszó az, uram! Az után a hang után, amit odalenn a tenger produkált…”

Carl Frederik Sörensen: A lissai ütközet (1866). Bécs, Heeresgeschichtliches Museum. A festményen a RE d’ITALIA utolsó pillanatai láthatók. Háttérben az öklelést követően visszahúzódott FERDINAND MAX.
Forrás: Wikimedia

Amikor a FERDINAND MAX 11,5 csomó (21,3 km/h) maximális sebességre gyorsítva nekirohant a tiszta célt kínáló RE d’ITALIA oldalának, 5,5 m átmérőjű léket ütött rajta, s a hajó három perc alatt elsüllyedt. Tegetthoff azonnal leengedte a FERDINAND MAX csónakjait, hogy kimentse a túlélőket, ám az olaszok folyamatosan támadták, így végül úgy döntött, hogy egy helyben álló célponttá válna, inkább a hadiszolgálatra igénybe vett KAISERIN ELISABETH Lloyd-gőzöst utasítja a mentésre. Ám mivel az olaszok továbbra is hevesen tüzeltek, a művelet félbeszakadt. Csupán 166 embert sikerült kimenteni. Ekkor a FERDINAND MAX mellett feltűnt az ANCONA páncélos, amely olyan közel volt, hogy az ágyúk nyitott lőrésén át hallani lehetett, ahogy az olasz tüzéreknek kiadják a tűzparancsot odaát. Az osztrák hajón mindenkinek a torkában dobogott a szíve, amikor eldördült a teljes oldalsortűz. Fülsüketítő dübörgés hallatszott, hatalmas füst- és lőporfelhő borította be a két hajót. Az osztrák tengerészek hitetlenkedve néztek egymásra: senki sem sérült meg. Az olasz tüzérek annyira kapkodtak, hogy csak a kivető töltetet sütötték el, ám lövedék nem volt az ágyúkban…

Tommaso De Simone: A PRINCIPE UMBERTO fregatt a RE d’ITALIA hajótörötteit menti. Háttérben az AFFONDATORE.
Forrás: Wikipedia

Az AFFONDATORE fedélzetén tartózkodó Persano lobogójelzésekkel próbálta megmaradt hadihajóit az ütközet folytatására bírni: „Szabad manőverezés. Minden hajó vadásszon az ellenségre.”, „Amelyik hajó nem harcol, az nincs a helyén.” – majd némileg erőtlenül (és a szabad manőverezésre vonatkozó korábbi parancsnak ellentmondva): „Minden hajó kövesse a főparancsnokot”. Ám jelzéseire senki sem figyelt, hiszen, amikor az AFFONDATORE-ra szállt, nem vitte magával a parancsnoki lengőjét, így azután, hogy a RE d'TALIA-t elhagyta, senki sem tudta, hogy hol tartózkodik…

12:15-kor az ütközet hevessége csillapodni kezdett. A császári-királyi hajók Lissa kikötője előtt három párhuzamos csatasorba rendeződtek (az ellenség felől a páncélosok, középen a fa hajók, a sziget felől a kisebb egységek), az olaszok pedig két párhuzamos sort alkottak a nyílt tengeren, az osztrák hajóktól nyugatra. A szórványos lövöldözések 14:00 óráig tartottak, majd végleg elnémultak.

14:30-kor süllyedt el az ütközet utolsó olasz áldozata, a PALESTRO páncélos. A FERDINAND MAX sikertelen kosolása után több súlyos tüzérségi találatot is elszenvedett, s kigyulladt, ezért – nagyjából a KAISER-rel egyszerre – elhagyta a csatateret. Legénysége azóta küzdött érte, ám végül nem sikerült megfékezni az elharapózó lángokat (személyzete a lőszerraktár elárasztásával próbálta megmenteni a hajót, de a tűztől a fedélzeten szanaszét heverő gránátok is beindultak), s a hajó a levegőbe repült. Bár a vontatók már korábban átvették volna a legénységet, a matrózok visszautasították, hogy elhagyják a kapitányukat, így vele együtt merültek a hullámsírba. A PALESTRO 230 fős legénységéből mindössze 19-en menekültek meg.

A PALESTRO levegőbe repül.
Forrás: Wikimedia

15:00 órakor Tegetthoff flottája – az isztriai, dalmát, horvát magyar és német legénység üdvrivalgása közepette – befutott Lissa kikötőjébe, Porto San Giorgio-ba. Persano még mindig zavarodott parancsokat osztogatott, de ezeket Albini, s immár Vacca tengernagy is figyelmen kívül hagyta. Az ütközet véget ért. Az olasz flotta két páncélost vesztett, Ausztria egyet sem. A KAISER sérüléseit a kikötőben kijavították. Az osztrák flotta embervesztesége (38 fő) is lényegesen kisebb volt az olaszokénál (612 fő), bár olasz oldalon kevesebb sebesülés történt (40 a 138-hoz képest). A csata után az olaszok visszavonultak, Tegetthoff pedig visszatért Polába, s táviratban még aznap jelentést tett a győzelemről a császárnak, aki altengernaggyá léptette elő, s a Katonai Mária Terézia-Rend parancsnoki keresztjével is kitűntette. Megérdemelten: a győzelem még 50 évig biztosította Ausztria nagyhatalmi státuszát.

A sérült KAISER javítása Lissa szigetén.
Forrás: Wikimedia

A történtek furcsa epilógusa, hogy Persano hamis diadaljelentései alapján először a francia és a brit sajtó is álhíreket közölt a csatáról, többek közt a KAISER elsüllyesztéséről. Válaszul Tegetthoff fogadást adott a külföldi újságíróknak a hajó fedélzetén. Jellemző, hogy Bécs Tegetthoffra hárította a fogadás teljes költségét, melyet csak hosszas huzavona után térítettek vissza neki. Persano – miután kiderült az igazság – az olasz szenátus vizsgálóbizottsága előtt felelt a tetteiért. Gyávaság, alkalmatlanság és hazugság vádjában találták bűnösnek, megfosztották a rangjától, de még a nyugdíjától is. Helyére Vacca tengernagyot nevezték ki, akit megbíztak egy Pola (az osztrák központi hadikikötő) elleni támadással, ám az olasz-porosz-osztrák háború befejezése miatt az akcióra már nem került sor. A csata eredménye Olaszországban jelentősen rontotta a flotta megítélését, mintegy 10 évig nem került sor újabb fejlesztésre. Furcsa mód, Ausztriában is ugyanez lett az eredmény: a politikusok úgy érveltek, hogy ha a flotta a jelen állapotában is ellátja a feladatát, akkor a fejlesztése szükségtelen.

A lissai ütközet (az 1805-ös trafalgari csata után) a 19. század legnagyobb tengeri ütközete volt. Ez volt az első páncélos flották közt vívott tengeri ütközet, egyben az utolsó tengeri csata, amelyben vitorlás fahajók is részt vettek, s az egyetlen, ahol a döfőorr komoly szerephez jutott. Ez utóbbi momentum a haditengerészeti taktika fejlődésére is hatást gyakorolt, hisz a tüzérség relatív hatástalansága miatt (a felek 4 000-4 000 lövést adtak le egymásra, de a páncélosok nem sérültek meg) széles körben elfogadottá vált a kosolás, a páncélos hajók tervezésében pedig a döfőorr alkalmazása. Ez a fegyver azonban soha többé nem játszott szerepet a tengeri csaták eldöntésében, s különböző balesetek révén több kárt tett a saját, mint az ellenséges hadihajókban.

Az eseményekre többféleképpen emlékeztek: Tegetthoff halála (1871) után az osztrák-magyar flottában az 1918-as összeomlásig mindig volt olyan hajó, amely az ő nevét viselte, az áldozatok emlékére pedig egy oroszlános emlékművet emeltek Lissa-szigetén 1867-ben. Ezt az I. világháború után a megszálló olasz haderő a talapzatával együtt Livornóba szállította. Eredeti feliratainak eltakarását követően a Haditengerészeti Akadémia parkjában helyezték el, ahol ma is látható (1:2-es méretarányú másolatát a Lissa szigetén fekvő Prirovo-félszigeten, a San Girolamo kolostor temetőjében osztrák hagyományőrzők állítottak fel 1996-ban). Nekünk, magyaroknak pedig érdemes emlékeznünk az ütközet magyar tisztjeire, hiszen az 1866-os hadrend és személyzeti névjegyzék alapján 15 honfitársunk harcolt a csatában fontos beosztásban (a matrózokról nem vezettek nyilvántartást):

Máriássy Mihály sorhajóhadnagy (Habsburg),

Horváth Ferenc tengerészkáplán (Habsburg),

Barta Vilmos zászlós (Prinz Eugen),

Füredi Rezső gépész (Prinz Eugen),

Herczeg Hermann tengerészhadnagy (Salamander),

Kalmár Sándor sorhajóhadnagy (Novara),

Barta János II. osztályú sebészorvos (Adria),

Lévay Jakab zászlós (Erzherzog Friedrich),

Patay István zászlós (Erzherzog Friedrich),

gyulai Gaál Jenő sorhajóhadnagy (Vellebich),

dr. Fejér Ede korvettorvos (Dalmat),

Dőry Vilmos zászlós (Andreas Hofer),

Kopics Alajos I. osztályú sebészorvos (Kerka),

Janka Ambrus korvettorvos (Erzherzog Friedrich),

Andréka Alajos sorhajóhadnagy (Adria).

Az oroszlános emlékmű Lissa szigetén
Forrás: Wikimedia

Tegetthoff és hajóparancsnokai
Forrás: Wikimedia

A Re d’Italia roncsait 2005 tavaszán találták meg 105 m-es mélységben. A roncsok a víz alatti kulturális örökség védelméről szóló UNESCO egyezmény alapján nemzetközi védelem alatt állnak.
Fotó: kuk-marine-museum.net

Források:

Attlmayr Ferdinand:  1866. július. 20. – A „Kaiser“ sorhajó előárboczának eldülése a lissai csatában, in.: A csász. és kir. haditengerészet emléklapjai, III. kötet, Krmpotic J., Pola, 1910.

Bargoni, Franco: Le prime navi di linea della marina italiana (1861-1880), Edizioni Bizzarri, Roma, 1976.

Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, Budapest, Grill K., 1929.

Christian Ortner:  Der Seekrieg in der Adria 1866, in: Viribus Unitis, Jahresbericht 2010 des Hee-resgeschichtlichen Museums, Wien 2011

Degan, Vladimir-Duro:  The legal situation of the wreck of the ironclad RE d’ITALIA sunk int he 1866 battle of Vis (Lissa), h.n., é.n.

Fleischer, Josef:  1866. július. 20. – Egy ellenséges lobogó prédául ejtése, in.: A csász. és kir. haditengerészet emléklapjai, I. kötet, Krmpotic J., Pola, 1910.

Gardiner, Robert: All the world’s fighting ships, 1860-1905, Conway Maritime Press, London, 1979.

Gonda Béla: Emlékezés a lissai tengeri csatára, 1866. július 20. – 1916. július 20., in.: A Tenger, a Magyar Adria Egyesület közlönye, VI. évf. VII-VIII. füzet, 259. o.

Mayer, H.; Winkler, D.: Als die Adria Österreichisch war, Edition S, Wien, 1986.

Prasky, Friedrich: Lissa 1866 aus anderer Sicht, in: Österreich Maritim 62, 2016. március

Sacchi, Martino:  Navi e cannoni: la Marina italiana da Lissa a oggi, Giunti, Firenze 2000

Sokol, Anthony E.:  Seemacht Österreich. Die Kaiserliche und Königliche Kriegsmarine 1382–1918. F. Molden, Wien 1972.

Szerző nélkül:   A lissai tengeri csata (1866. július 20-kán) in.: Vasárnapi újság, XIII. évf. 37. szám, 1866. szeptember 16.

Veperdi András:  A lissai tengeri ütközet 1866. július 20-án, in.: Hajózástörténeti közlemények, Budapest, 2007/3.