Warspite and Malaya csatahajó
Fotó: Wikipedia

Az Északi-tengeren zajló csata mérlege: 25 elsüllyedt hadihajó, 10000 halott, sebesült és fogoly. John Keegan brit tengerészettörténész „páncélosokkal előadott látványos istenek alkonyának” nevezte az ütközetet, amelyben német taktikai és brit stratégiai győzelem született. Ahhoz, hogy az ütközet jelentőségét pontosan értékeljük, szükséges tisztán látni a tengerészeti stratégia és taktikát, az ellenfelek haditerveit és az ütközet lefolyását valamint ezek következményeit.

Tengerészeti stratégia
A tengerészeti stratégia a szárazföldi hadműveletek katonai stratégiáinak haditengerészeti megfelelője, vagyis a tengeri háború tervezését és lebonyolítását jelenti. A tengeri/tengerészeti stratégia tehát a tengeren a győzelem eléréséhez szükséges átfogó elképzeléseket, célokat és tevékenységeket jelenti, beleértve az egyes hadműveletek tervezését és lebonyolítását, a haditengerészeti erők mozgatását és elhelyezését, melynek során a parancsnoknak arra kell törekedni, hogy biztosítsa magának a harchoz megfelelő helyszín megválasztásának előnyét, és az ellenség megtévesztését.
A tengerészeti taktika ehhez képest az egyes hajók és/vagy kisebb nagyobb hajórajok, flották csatákban való manőverezésével és annak tervezésével foglalkozik.

Alapelvek:
A flotta legfőbb célja háborúban a támadások távoltartása az ország saját tengerpartjától a kereskedelem szabadságának biztosítására, és az ellenséges flotta megsemmisítése, vagy kikötőibe zárása (blokádja). A távoltartást és a kereskedelem szabadságát blokáddal - vagyis az ellenséges flotta megsemmisítésével vagy megbénításával – lehet biztosítani. Arra a flottára, amely képes a saját vízi közlekedés és kapcsolattartás szabadságának a támadások elleni biztosítására azt mondják, hogy uralja a tengert (’to have command of the sea’). Ez a tengerek feletti uralom (’sea control’) doktrínája.

A tengerészeti stratégia alapvetően különbözik a katonai stratégiától. A tengeren nincs elfoglalható terület. A tengeri kereskedelemtől/halászattól és – újabban – a partmenti olajmezők kitermelésétől eltekintve, nincsenek olyan gazdasági eszközök, erőforrások, amelyek használatától az ellenséget és az ellenséges flottát meg lehetne fosztani. Miközben a hadsereg végső esetben abból a földből is képes megélni, amelyen éppen tartózkodik (a ’felperzselt föld’ esetét kivéve), a flotta kizárólag azokra a készletekre támaszkodhat, amelyeket magával visz, vagy megszerez.

A stratégia fejlődése, a főbb stratégiai elgondolások:
1690 – Arthur Herbert Earl of Torrington és a ‚Létező flotta’ (Fleet in being): túlerejű flotta jelenlétében az erősítés megérkezéséig a flotta maradjon a kikötőiben és kerüljön minden összecsapást, kivéve, ha arra a számára jelentősen kedvező feltételek mellett nyílna lehetőség. Amíg a flotta biztonságos kikötőkben van, az ellenség arra kényszerül, hogy folyamatosan katonai erőt telepítsen a környező vizekre, hogy – szükség esetén – védekezni tudjon ellene. A létező állapotban megőrzött flotta tehát akadályozza az ellenfelet a tengerek feletti uralom megszerzésében. Ez ‚a tengerek feletti uralom megtagadásának’ doktrínája (saját tengeri uralom megszerzése nélkül igyekeznek korlátozni az ellenség tengerek feletti uralom megszerzésére való képességét).

1690 – A ‚cirkálóharc’ (Guerre de course): Az angolok francia kalózok elleni és az angol-holland háborúban elért sikerei arra ösztönözték a franciákat, hogy királyi hadihajóikat a csatavívó flottában (’battlefleet’, vagy az eredeti francia terminológiával ’guerre d'esquadron’) való alkalmazás helyett fokozatosan a kereskedelem elleni háború (’guerre de course’) támogatására állítsák át. A kereskedelmi portyázó kötelékek elsődleges célpontját a szövetséges konvojok jelentették. A nagy hadihajókat alkalmazó csatavívó flotta stratégiájával összehasonlítva a csak kisebb (gyorsabb) hadihajókat igénylő és alkalmazó geurre de course hátránya az, hogy védtelenül hagyja az ország saját tengeri kereskedelmét. Az egyes portyázó kötelékek pedig ki vannak szolgáltatva annak, hogy egyenként, részletekben győzzék le őket, ha az ellenség nagyobb erejű köteléket küld ellenük, amint az megtörtént Von Spee tengernaggyal, a Falkland-szigeteki ütközetben 1914-ben.

1758 – Sir Edward Hawke és a ‚szoros blokád’ (close blockade): A nagy hajók kikötőn kívüli állomásoztatását a szeptember és május-június közötti időszakban a XVII. század végéig lehetetlennek, vagy legalábbis nagyon nehezen elképzelhetőnek tartották. Ezért az ellenség kikötőinek blokád alá vételével történő folyamatos megfigyelése minden haditengerészet cselekvési lehetőségét meghaladta, és - mivel így bármely ellenséges flotta még azelőtt kijuthatott a tengerre mielőtt megállíthatták volna – a flották felvonulása elsősorban annak a szükségszerűségnek volt alárendelve, hogy a kereskedelmi konvojokat biztosítsák. Egészen a XVIII. század közepéig ez volt a helyzet, amikor 1758-59-ben Sir Edward Hawke tengernagynak először sikerült kiviteleznie a folyamatos blokádot, amelyet 1793 és 1815 között tökéletesített Saint Vincent Earlje és több más brit admirális.

A haditengerészeti stratégia elméletét csak a XIX. század legvégén kodifikálták először, noha brit államférfiak és admirálisok már előzőleg évszázadokon át gyakorolták azt. Miután a francia teoretikusok – például Hoste a XVIII. század elején, és Morogues 50 évvel később – bármely brit szerzőt megelőzően komoly elméleti kutatásokat végeztek a tengeri hadviselésről, arra lehetett volna számítani, hogy a hasonló témák rendszeres vizsgálatát is a La-Manche csatorna túloldalán, esetleg az 1865-ben véget ért véres viszály nyomán az Atlanti-óceán túlpartján kezdik meg. A briteknek a szavak helyett akciók, az elmélet helyett gyakorlat iránti közismert vonzalma ellenére az első értekezések nem Franciaországban, de még csak nem is Amerikában, hanem éppen Nagy-Britanniában születtek. A tengerészeti stratégia első széles körben is ismert – a szakmai közönségen túl a nyilvánosságnak is dolgozó – publicistái a Colomb testvérek voltak, akik mindketten a tengeren szolgáltak.

1867 – John H Colombe és a ‚kapcsolattartás’ (Communication): John H. Colomb kapitány (1838-1909) egy sor cikkben és előadásban állította, hogy a haditengerészet a birodalom védelmének a legfontosabb eleme. „Kereskedelmünk védelme és Haderőnk telepítése” című röpiratában (1867) azzal érvelt, hogy a tengerészeti stratégia alapját a kapcsolattartás (’communication’) képezi, a brit tengeri kapcsolattartást pedig csak egy a La Manche-on telepített jelentős tengeri haderő (’Channel Fleet’) képes megvédeni, amely egyúttal az invázió, a támaszpontok elleni támadás logikus útvonalait is ellenőrizheti.

1891 - Philip Colomb és a ‚tengerek feletti kizárólagos uralom’ doktrínája: Phillip Colomb (1831-1899) tengernagy Naval Warfare (Tengeri hadviselés) c. munkájában (1891) arra törekedett, hogy a történelemből levonható következtetések alapján a modern tengeri hadviselésben alkalmazható általános szabályokat hozzon létre. Szerinte „minden tengerészeti stratégia számára az egyetlen ésszerű törekvés a tengerek feletti kizárólagos uralom doktrínája”, ennél kevesebb nem lehet kielégítő. A megkérdőjelezhető (nem kizárólagos) tengeri uralom ugyanis a tengeri kapcsolattartás vagy a külföldön történő hatalomgyakorlás biztosítása szempontjából szükségképpen csak elégtelen lehet. „Az ellenség partjai jelentik birodalmunk határait” – írta.

Ekkor jelent meg Franciaországban a Hyacinte Laurent Théophile Aube admirális és a körülötte csoportosuló útkereső fiatal tengerésztisztek által az éppen akkor bevezetett új fegyverekre – a víz alatti aknákra és torpedókra – alapozott „Ifjú iskola” (Jeune École). Stratégiai elgondolásai középpontjába a nehéz és drága csatahajókkal végrehajtott hadműveletek helyett a torpedókkal felszerelt könnyű és gyors egységek (elsősorban cirkálók és rombolók) sokaságával végrehajtott akciókat, az ellenséges blokád áttörését, a háttérben történő portyázást, az ellenséges tengeri kapcsolattartás megbénítását állította. Ez a stratégia főleg az alacsony költségvetésű, kisebb flották számára bizonyult vonzónak, a torpedókkal felszerelt kisméretű hadihajók azonban igen sebezhetőnek bizonyultak, és eredményességük is elmaradt a várakozásoktól. Így a Jeune École hatása alig egy évtized múltán megszűnt (abból csak a blokádtörés és a portyázás – egyébként korábban is ismert – stratégiája maradt fenn): a torpedókat csupán a hadműveletek hatékony kiegészítőinek tekintették, de stratégiát többé nem alapoztak rájuk.

Új gondolatok a tengerészeti stratégiában: 1890-ben Alfred Thayer Mahan, amerikai tengerésztiszt megjelentette a ‚The Influence of Sea Power Upon History, 1660-1783’ (‚A tengeri hatalom hatása a világtörténelemre’) c. tanulmányát, melyben kimutatta, hogy csak azok az országok voltak képesek érdemben befolyásolni a világtörténelem alakulását, amelyek egyben erős tengerészettel is rendelkeztek és ennek köszönhetően a világ bármely pontján érvényesíthették az érdekeiket. Mahan fő tételei:
az ellenséges vizek feletti uralom megszerzésének egyetlen módja az ellenséges flotta megsemmisítése
tengeren a támadó fél van előnyben
a passzív, halogató taktika a vereség biztos receptje. Munkájának következménye: A navalizmus (tengerészetre, illetve annak folyamatos fejlesztésére alapozott politikai-gazdasági irányzat, Krámli Mihály szerint: „a patriotizmus, a nemzeti büszkeség, a gazdasági érdek és önérdek, a tengeri hatalomhoz való vonzódás, valamint katonai megfontolások keveréke”.

Az 1865-1905 közötti negyven év a haditengerészeti eszközök, hadihajók, hajóágyúk- és páncélok töretlen fejlődésének időszaka, ám az új eszközök gyakorlati próbájára először csak az 1895-ös kínai-japán, illetve az 1905-ös orosz-japán háborúban nyílt lehetőség. E háborúk tengeri ütközetei világossá tették, hogy a hajóágyúk fejlődésével az ütközeteket egyre nagyobb távolságból vívják (vagyis a hajók fedélzetén elhelyezett többféle űrméretű löveg közül a kisebb kaliberűek nem jutnak szerephez, a hajókon csak „holt súlyt” jelentenek).

Nyilvánvalóvá vált az is, hogy a hajók haladási irányától függetlenül a cél folyamatos tűz alatt tartását lehetővé tevő – a hajók középvonalán egymás mögött, egy sorban elhelyezett – forgatható ágyútornyokat akkor lehet a leghatékonyabban kihasználni (az ellenfélre a legnagyobb tűzerőt koncentrálni), ha a nyomdokvonalban felvonuló hadihajók egy képzeletbeli T-betű vízszintes szárát követik, miközben az ellenség a függőleges szár mentén halad. Az utóbbiak ágyútornyai közül ugyanis ilyenkor csak az előre nézőket lehetett használni, azokat is csak korlátozottan, mert az egymást követve, sorban felvonuló hadihajók közül az elöl haladó akadályozza a mögötte haladó szabad kilövését. Ez a manőver volt az úgynevezett „T-keresztezés” („crossing the T”).

Ettől kezdve a tengeri csatákban az ideális pozíció, vagyis a T vízszintes szárának elfoglalása jelentette a fő célt, ami elsősorban a saját ágyúit hatékonyabban használó (pontosabban irányzó és nagyobb átütőerejű gránátokat messzebbre kilövő), gyorsabb, egyben az ellenfél tüzének tartósabban ellenálló (jobb páncélvédettséggel rendelkező) hadihajóknak sikerülhetett. A tüzérség-páncélzat-sebesség összefüggésében az első kettő a harmadik ellen hat: egy nehéz ágyúkkal és páncéllal terhelt hajó nem lehet gyors, a sebesség fokozásához vagy az ágyúkból, vagy a páncélzatból kell kevesebbet elhelyezni. Ezért a haditengerészeti tervező mérnökök ismét keresni kezdték a három tényező ideális kombinációját, s az annak megfelelő hadihajót.

1905 – Sir John Fisher és az ‚első csapás’ (Striking the first blow): „Üss először, üss keményen és megállás nélkül!” Saját idézett elve (és a tengerek feletti korlátlan uralmat biztosító döntő tengeri ütközet Mahan-i elve) megvalósítására – az orosz-japán háború tanulságai alapján (amelyben a kis és közepes kaliberű hajótüzérség szinte egyáltalán nem játszott szerepet) – Fisher forradalmian új, csupa nagy ágyúval felszerelt csatahajót („all big gun battleship”) tervezett, amely nemcsak erősebb, de egyúttal nagyobb és (a hatékonyabb gőzturbinás meghajtás révén) gyorsabb is volt minden addig épült csatahajónál. Ez volt az HMS DREADNOUGHT, amely rövidesen nehéz helyzetbe hozta Nagy-Britanniát, hiszen pillanatnyilag a briteknek is csak egy ilyen hajója volt. A gyorsan kapcsoló németek dreadnought építési programja hamarosan brit-német fegyverkezési versenyt indított el, amelyben további újításként brit kezdeményezésre megjelentek a „dreadnought-cirkálók” vagy csatacirkálók. (Ez a „gyors csatahajó” önellentmondást hordozó koncepciójának megvalósítására tett újabb kísérletet jelentette, amennyiben a páncélzat radikális csökkentése révén elért súlymegtakarítással nagyobb sebesség elérésére képessé tett, csatahajó-lövegekkel felszerelt hadihajóktól azt várták, hogy erősebb lövegeikkel elpusztítsák a náluk gyengébb hajókat, nagyobb sebességük révén pedig eliszkoljanak a rájuk vadászó erősebb hajók elől.)

1911 – Sir Julian Corbett és a „relatív tengerek feletti uralom”: Sir Julian Corbett (1854–1922) brit tengerészet-történész, a Királyi Haditengerészeti Kollégium oktatója volt. Mahan-nal ellentétesen sokkal kisebb jelentőséget tulajdonított a flották csatájának. Corbett a haditengerészeti és a szárazföldi hadviselés egymásrautaltságát hangsúlyozta és a csaták helyett általában a tengeri kapcsolattartás fontosságára koncentrált. Álláspontja szerint a tengeri csata nem öncélú, hiszen a flotta elsődleges célja a saját kapcsolattartás biztosítása és az ellenséges flotta kapcsolattartásának megzavarása, ezért nem feltétlenül kell keresni az ellenséges flotta megsemmisítésének a lehetőségét. Ezért Corbett szerint a tenger feletti uralom nem szükségszerűen abszolút, sokkal inkább relatív, amely különböző kategóriákba sorolható:
általános vagy helyi
állandó vagy ideiglenes.

Corbett két alapvető módszert határozott meg a kapcsolattartás útvonalai feletti ellenőrzés megszerzésére:
az ellenséges hadi- és kereskedelmi hajók tényleges fizikai elpusztítása vagy elfogása
tengeri blokád.
Leghíresebb munkája, a Some Principles of Maritime Strategy (A tengerészeti stratégia néhány elve) továbbra is klasszikus.

Az 1690-1911 között eltelt csaknem 220 év stratégiai fejlődésének minden eredménye az első világháborúra készülő brit és német flotta irányítóinak rendelkezésére állt. Ebből kellett kiválasztaniuk az általuk kitűzött célok eléréséhez képest a legmegfelelőbbnek látszó stratégiát. S valóban csak a látszat alapján tájékozódhattak: hiszen Európa tengeri nagyhatalmai utoljára száz évvel korábban, a napóleoni háborúk idején mérték össze az erejüket, amikor fából készült vitorlás hajókkal és elöltöltős ágyúkkal rontottak egymásra az 1805-ös trafalgari ütközetben. Az azóta végbement gyors ütemű haditechnikai fejlődés eredményeinek alkalmazására nézve alig állt rendelkezésre gyakorlati tapasztalat (leginkább csak a világ távoli részein lezajlott, egyenlőtlen erőviszonyokkal rendelkező felek közötti küzdelmek eredményei szolgáltattak közelítő tapasztalatokat a számukra egy-egy modern harceszköz alkalmazásáról).

Az ellenfelek haditervei
A nagyjából a százéves háború vége (1453) óta folyamatosan gyengülő központi hatalom mellett, feudális széttagoltságban élő német fejedelemségekből a Német-római Birodalom Napóleon általi 1806-os formális felszámolását követően porosz vezetéssel, 1871-ben újraegyesített német állam a haditengerészetet eleinte jellemzően „mozgó partvédelemnek”, semmint a tengerentúli expanziót támogató hatékony fegyvernemnek tekintette. Később nyilvánvalóvá vált, hogy a gépgyártás legtöbb szegmensét dinamizáló, költséges hadihajó-építés a nehézipar egyik motorja, így a Németország terjeszkedését szorgalmazó megváltozott politikai vezetés flottafejlesztést támogató szándékához az ipari körök is csatlakoztak. Az 1890-es évek végére megváltozott poltikai-gazdasági légkörben a német birodalmi gyűlés három egymást követő flottatörvényt fogadott el, amelyek a korábbinál jóval ütőképesebb haditengerészet megteremtését tűzték ki célul3,4. A kérdés már csak az volt: mi végre?

1898, 1900 (1908, 1912) – Alfred von Tirpitz és a ‚kockázat-elmélet’ (Risikogedange): A német haditengerészet főparancsnokának stratégiája szerint olyan erős német flottára volt szükség, amellyel – ha felépül – még a világ legnagyobb flottája sem kockáztathatja meg az összecsapást, mert bár győzne, de annyira kimerülne, hogy ezután egy harmadik flottával való összecsapásban alulmaradna. Mahan tanai alapján, (miszerint a világ sorsát befolyásoló háborúk a tengeren dőlnek el, azaz egy ország akkor lesz világhatalom, ha hatalmas flottával rendelkezik) Tirpitz eleinte a tengerentúli terjeszkedést szorgalmazta, ám rövidesen belátta, hogy e tekintetben országa sohasem fogja utolérni Nagy-Britanniát, ezért úgy vélte, hogy Németország egyetlen esélye arra, hogy világhatalom legyen mégsem a világtengereken, hanem az Északi-tengeren van. Ha Németország ide koncentrálja flottáját, akkor az még Anglia számára is elgondolkoztató erő lesz, nem is beszélve a francia és orosz flottáról (elrettentési doktrína). Tirpitz ugyanis arra számított, hogy Anglia nem fogja feladni gyarmatbirodalmát, ezért a flottája továbbra is szétforgácsolt marad és világszerte számos konfliktussal kell megküzdenie. Ezért ha Németország az Északi-tengeren állomásoztatja a flottáját, akkor Anglia ettől a közelében hajózó roppant erőtől megriadva kénytelen lesz szövetséget kötni vele, s a koalícióban Németország lesz az erősebb fél.

Anglia azonban felvette a kesztyűt: 1902-ben megegyezett Japánnal, 1904-ben Franciaországgal, 1907-ben Oroszországgal, s maga is gyors hajóépítésbe kezdett, így egyáltalán nem maradt védtelen. 1914-ben a csatahajó-verseny mérlege: Anglia-Németország: 45-28. A háború kitörésekor a brit flotta parancsnoka, John Rushworth Jellicoe tengernagy a brit haditengerészet háborús stratégiáját a következőkben határozta meg:
a szigetország ellátása szempontjából fontos anyagokat szállító hajók védelme a tengereken
tengeri közlekedésük akadályozásával gazdasági nyomás kifejtése az ellenséges országokra
kontinensre irányuló csapatszállítás biztosítása
az Angliába irányuló ellenséges csapatszállítás megakadályozása, a tengerek feletti brit uralom megtartása az ellenséges haditengerészet szétzúzásával: „A flotta azért van, hogy győzzön”.

Vagyis a háború előtt mindkét fél kölcsönösen az ellenséges flotta szétzúzását tervezte. Anglia azonban a németek számára váratlanul a flottája zömét összevonhatta a brit szigetek körül, ezért a német csatahajók végül nem kezdeményeztek döntő ütközetet. Ehelyett arra számítottak, hogy a német partokat szoros blokád alatt tartó brit hadihajók aknáktól és torpedóktól elszenvedett veszteségei majd lefaragják a brit túlerőt. A britek azonban nem tették ki a hajóikat a közeli blokád veszélyének (nem közelítették meg a német partokat, a döntő csatát pedig kerülték, mert álláspontjuk szerint egy brit tengeri vereség a szárazföldi haderő pusztulását vonta volna maga után). Inkább a La Manche-csatorna és a Skócia-Norvégia közötti átjáró lezárásával igyekeztek elszigetelni a németeket az Atlanti-óceántól, ezzel jelentős előnyt biztosítva a maguk számára (hiszen így közel maradhattak a támaszpontjaikhoz, a németeknek viszont messzire el kellett távolodniuk a sajátjaiktól, ha akciót akartak kezdeményezni). A Tirpitz-féle mindent eldöntő tengeri csatára (Entscheidigungs-schlacht) ezért úgy tűnt, hogy soha sem kerül sor.

Az első háborús évek tapasztalatai mindenesetre kiábrándítóak voltak. 1914-ben a flották összecsapása elmaradt, tengeri háború szinte csak a mellékhadszíntereken zajlott (a németek 7 cirkálója állomásozott a Távol-keleten, 1 Kelet-Afrikában és 1 Észak-Amerika partjai előtt a Mexikói-öbölben és 3 további segédcirkálót – hadihajóvá átalakított kereskedelmi hajót – küldtek ki a brit kereskedelmi hajóforgalom zavarására). Bár útja során a 12 német hadihajó 44 ellenséges kereskedelmi hajót süllyesztett el, 1915 áprilisára mindegyiküket hatástalanították (11-et még 1914. december elejéig).

Európában csak kisebb csetepatékra került sor:
A Földközi-tengeren 1914. augusztus 1.-10. között zajlott le a két hadihajóból álló német földközi-tengeri hajóraj vesszőfutása (a hajók észak-afrikai francia kolóniák bombázása után végül a rájuk vadászó brit egységek elől a semleges Törökországba menekültek).

A Balti-tengeren pedig két német kiscirkáló hajtott végre támadást az egyetlen télen is jégmentes orosz kikötő, Libau ellen augusztus 4-én. Augusztus 26-án azonban a Finn-öbölben kezdeményezett újabb akcióban az S.M.S. Magdeburg cirkáló zátonyra futott az észt partok előtti Odensholm világítótorony közelében, ahonnan nem tudott elszabadulni. Parancsnoka a hajó elhagyásáról és felrobbantásáról döntött, de az orosz erők megérkezéséig nem tudta maradéktalanul megsemmisíteni a hajót, így annak roncsai között az oroszok később megtalálták a német haditengerészeti rádióforgalmazás kódkönyveit és a rejtjelkulcsokat, amelyek másolatából egy példányt a britekhez is eljuttattak október 13-án. Ettől kezdve az antant szövetségesek dekódolhatták a németek rádióadásait, akiknek fogalma sem volt róla, hogy a kódkönyvek fennmaradtak, így nem változtattak a rádióforgalmazás szabályain.

Az Északi-tengeren csak a Helgolandi-öbölben (augusztus 28-án), a Doveri-szorosban létesített aknazárnál (augusztus 6-án és szeptember 22-én), illetve a kelet-angol és az ír partok előtt (1914. október 27-én és november 3-án, valamint 1915. május 7-én) került sor akciókra, amelyben brit és német részről is veszteségeket szenvedtek. Helgolandnál a németek 37 könnyű hajójából 6 egység elsüllyedt, 6 megrongálódott, Dovernél viszont elsüllyedt a britek 1 könnyű- és 3 régebbi páncélos cirkálója, 4 német nehéz hadihajó büntetlenül bombázta a kelet-angol partokat, Írország előtt pedig német aknára futva elsüllyedt az H.M.S. AUDACIOUS dreadnought, illetve tengeralattjáró süllyesztette el a tényleges hadiszállítási feladatokat teljesítő LUSITANIA óceánjárót.

1916 nyarát megelőzően az első komolyabb akció 1915. január 24-én zajlott le, amikor a német Nyílt tengeri flotta (Hochseeflotte) 27 egysége csapott össze a brit Nagy Flotta (Grand Fleet) 47 hadihajójával a Dogger-pad néven ismert sekély tengerrészen. A németek ismét kelet-angliai városok bombázására indultak, hogy ezzel csalogassák elő a brit hajókat, ami sikerült is nekik, ám a kibontakozó ütközetből a németeknek csak az egyik páncélos cirkálójuk elvesztése árán sikerült elmenekülniük.

A csata több elemét tekintve is a későbbi nagy tengerészeti összecsapás főpróbája volt. Hisz brit részről ekkor szembesülhettek először harci helyzetben a különböző állomáshelyekről kifutó csatahajók és csatacirkálók ütközet alatti műveleteinek összehangolásához szükséges parancsközlési nehézségekkel (amelyek miatt az ellenség végül kibújhatott a kutyaszorítóból), a németek pedig megszűntethették a hadihajóik lőszerraktárának tűzvédelmében meglévő korábbi gyengeségeket (a lőszerraktári tűz miatt kis híján elsüllyedt SEYDLITZ csatacirkálón szerzett tapasztalatok alapján).

A brit perancsközlési problémákra jól rávilágít az a tény, hogy a Sir John Rusworth Jellicoe tengernagy vezette csatahajó-flotta az észak-skóciai Scapa Flow-nál, a Sir David Beatty tengernagy vezette brit csatacirkáló-flotta az Edinburgh előtti Frith of Forth-öbölben, a könnyebb cirkáló-egységek pedig a délkelet-angliai Harwich-nál állomásoztak. A németek nagy szerencséjére az Admiralitás a csatahajóknak csak késve adott indulási parancsot, így azok 140 mérföldnél jobban nem tudták megközelíteni a menekülő németeket, akiknek így csak a csatacirkálókkal kellett megküzdeni, amelyeket hasonló nehézségek hátráltattak (bár 5 brit csatacirkáló volt jelen és csak 4 német, az egyik német hajót tévedésből mégsem támadta senki, így az hosszú időn keresztül bármiféle ellenállás nélkül eredményesen támadhatta a brit erőket).


Reinhard Scheer Admirális
Fotó: Wikipedia

Az ütközet lefolyása
A Dogger-padi csatát követően a németek 1915-ben még 8 alkalommal futottak ki, de csak korlátozott vállalkozásokat (felderítést, aknatelepítést, konvojok elleni támadásokat) hajtottak végre, a brit és a német fő erők közötti mindent eldöntő összecsapás továbbra is váratott magára. 1916-ban azonban új parancsnok került a Hochseeflotte élére, az ambiciózus Reinhardt Scheer altengernagy személyében, aki erőteljesebb akciókat szorgalmazott, s a császár támogatását is megnyerte ehhez.

A Dogger-padi ütközet idejére kialakult a britek és a németek speciálisan az Északi-tengeri körülményekhez igazodó taktikája: a németek gerilla-akciókkal (pl.: a partvidéki városok civil lakossága elleni támadásokkal) provokálták a brit flottát, amelynek ezután igyekeztek annyi kárt okozni amennyit csak tudnak, remélve, hogy így kiegyenlíthetik, vagy legalább a maguk számára kedvezőbbé tehetik az erőviszonyokat egy döntő összecsapás előtt. A britek pedig igyekeztek a partjaik előtt megjelent német flotta és a bázisai közé ékelődni, hogy elzárják a németek hazafelé vezető útját, s megsemmisítsék erőit. Scheer ugyanezt a taktikát követte 1916. májusában is, amikor megtervezte a Nyílttengeri Flotta következő akcióját.

A németek terve az volt, hogy a Firth of Forth-öbölben és az Scapa Flow-nál lévő brit támaszpontok elé telepített tengeralattjárók segítségével szétzilálják a német flotta kifutásának hírére útnak induló brit erők harci alakzatát, s a Skagerrak-szoros bejáratánál várakozó felszíni hajók támadásával egyesével pusztítsák el az egymástól elszakított kisebb brit harccsoportokat. Több mint érdekes, hogy az első világháború sorsát végül is eldöntő tengeri ütközet (egyben a világtörténelem legnagyobb tengeri ütközete) egy olyan hadműveletből bontakozott ki, amelynek a gyengébb fél eredeti szándékai szerint csupán az volt célja, hogy eléggé meggyengítse az erősebb felet ahhoz, hogy a gyengébb fél is a győzelem esélyével vállalkozhasson egy későbbi mindent eldöntő ütközetre. Akárhogy is: az, amibe a németek belevágtak, szándékaiktól függetlenül próba helyett premierré vált…

A német flotta két csoportra osztva támadott: a csatahajó- és a csatacirkáló-flotta 1916. május 31-én hajnali 01:00 és 02:30 között futott ki Wilhelmshaven-ből, illetve a Jade-folyó torkolatából. Előbbit 3 hajóraj 28 csatahajója és 1 kísérő hajóraj 32 egysége (4 könnyűcirkáló, 32 romboló és torpedónaszád), utóbbit 2 hajóraj 5 csatacirkálója, 4 könnyűcirkálója, valamint 29 romboló és torpedónaszád alkotta. A csatahajóflottát Reinhardt Scheer, a cirkálóflottát Franz Hipper tengernagy vezette. Brit részről szintén két harccsoport vonult fel: a Scapa Flow-ból és Invergordonból kifutó csatahajók (3 csatahajórajban összesen 24 csatahajó, valamint 8 páncélos cirkáló, 12 kiscirkáló és 52 romboló) John Jellicoe, a Rosyth-ból induló csatacirkálók (2 cirkáló- és 1 csatahajórajban összesen 5 csatacirkáló és 4 csatahajó, valamint 14 kiscirkáló, 27 romboló és 1 repülőgép-anyahajó) pedig David Beatty parancsnoksága alatt. Mindkét részről a gyorsabb csatacirkálók a csatahajókat megelőzve haladtak.


Franz Hipper
Fotó: Wikipedia

A britek kódfejtése – az 1914-ben megszerzett német rejtjelkulcsok birtokában – olyan olajozottan működött, hogy a német kifutás előkészítésére vonatkozó parancsok ismeretében a brit egységek órákkal a németek előtt indultak útnak…

A kelet felé hajózó brit csatacirkálók azonban nem találták meg a németeket, ezért északra fordultak, hogy a közeledő saját csatahajóikkal egyesüljenek. Az ekkor egymásról mit sem tudva párhuzamosan egyaránt északra tartó brit és német csatacirkáló-kötelékek elővédjei 14:15-kor észlelték a láthatáron az NJ FJORD nevű dán gőzöst. Az átvizsgálására indult brit és német hajók (az ELBING és a GALATHEA kiscirkálók) csaptak össze először (az első lövést a németek adták le, s az első találatot a britek szenvedték el). Az elővédek lövésváltásának hírére a fő erők is a lövöldözés helye felé indultak (14:30-kor a britek keletnek, a németek nyugatnak, majd egymással ismét párhuzamosra állva és oszlopba fejlődve déli irányba fordultak). A csatacirkálók 15:30-kor pillantották meg egymást, s amikor a köztük lévő távolság 14 000 m-re csökkent, Hipper parancsára zászlóshajója, a LÜTZOW 15:48-kor tüzet nyitott.

Míg a németek nyitó sortűzének minden lövése talált, a brit lövedékek jóval a német hadihajók vonala mögött hullottak a tengerbe. A legjobb német hajó lőtávolsága nem haladta meg a 20 391 m-t, az 5 legjobb brit hadihajóé viszont 22 400 m fölött volt. Vagyis, ha a britek már 22 000 m-ről megkezdték volna a tüzelést, a németek még viszonozni sem tudták volna, amíg a hajók közötti távolság további 2 km-rel nem csökken. Ezalatt az idő alatt azonban folyamatosan ki lettek volna téve a brit hajóágyúk gyilkos tüzének, amelyre nem tudtak volna válaszolni. A britek azonban ezt az előnyüket – a látási viszonyok miatt– nem használták ki (az ágyúk célra-állítását szabad szemmell történő, illetve távcsöves megfigyelés útján végezték el – hiszen akkoriban még nem létezett radar. A szabad szemmel történő észlelés felső határa azonban a földfelszín görbülete miatt, az észlelő szemmagasságától és a látási viszonyoktól függően 15 000, legfeljebb 20 000 m). A 22 400 méteres lőtávolság tehát lényegében azt jelenti, hogy a brit hajók a látóhatár mögé tudtak lőni, ám 1916-ban még nem tudták, hogy mi van ott. Világos célkijelölés híján pedig hiába is kezdtek volna vaktában lövöldözni…

Ráadásul a Dogger-padi ütközetben a briteket bénító hibák is szinte ugyanúgy megismétlődtek: A Beatty csatacirkálóival hajózó 4 támogató csatahajón nem észlelték a 14:30-kor elrendelt déli forduló végrehajtására utasító zászlójeleket, s mivel rádión nem kaptak parancsot a fordulóra, egy ideig a korábbi irányt követve tovább hajóztak északnak, így csak viszonylag lemaradva kapcsolódhattak be a csatacirkálók küzdelmébe. A hajók tűzvezetésébe is hiba csúszott: bár 6 brit és 5 német csatacirkáló volt jelen, ismét megtörtént, hogy az egyik német csatacirkálóra nem lőtt egyetlen brit hajó sem.

Ennek meg is lett a maga hatása: nem sokkal 16:00 óra előtt a LÜTZOW találatot ért el az egyszerre 3 német hajóval harcoló brit kötelék-vezérhajó, a LION egyik lövegtornyában: a toronypáncélt átütő gránát behatolt a belső térbe és ott robbant fel. Tűz keletkezett, amely az egy szinttel lejjebb lévő lőszerraktárra is átterjedt volna, ha a helyiséget el nem árasztja a sérült lövegtorony parancsnoka, fulladásos halálra ítélve ezzel minden bent tartózkodót, de megmentve a felrobbanástól a hadihajót.

Illusztráció: Wikipedia

Az ütközet eseményeit a szakirodalom az alábbi öt szakaszra osztja:
14:15-17:40 A csatacirkálók akciója – Battla cruiser action
17:40-18:15 A flották egyesülése – Junction of the fleets
18:15-18:26 Felfejlődés – Deployment
18:26-21:00 A főerők akciója – Main action
21:00-03:00 Éjszakai műveletek – Night actions

A csatacirkálók akciója:
A harc e szakaszának két fázisa a „Rohanás délre” és a „Rohanás északra”.

16:00-16:30 között: „Rohanás délre” (Run to the South).

A brit és a német flotta találkozását követően Hipper igyekezett üldözésre bírni és a dél felől közeledő Nyílttengeri Flotta csatahajói elé csalni Beatty csatacirkálóit. A rossz fényviszonyok (a német hajók a sötétedő keleti égbolt előtt álltak, a brit hajók körvonalait viszont élesen kirajzolta a lenyugvó nap), a nagyobb sebesség, a szélirány és a lőgyakorlatok hiánya miatt a brit hadihajók sokkal pontatlanabbul lőttek, mint német ellenfeleik. 16:06-kor az INDEFATIGABLE is úgy járt, mint a LION, csak nem volt olyan szerencsés: a vezérhajóval ellentétben, neki felrobbant a lőszerraktára, s a percek alatt elsüllyedő hajó 2 ember kivételével a teljes – csaknem 1 000 fős – személyzetét is magával vitte a hullámsírba. A lemaradt 4 brit támogató csatahajó ekkor kezdett el felzárkózni, ám 16:26-kor a QUEEN MARY csatacirkálón is megismétlődött az előbbi jelenet, s a robbanás erejétől kettétépett hajóról csupán 9 ember menekült meg (az 1 300-ból). Beatty tengernagy ekkor keserűen kifakadt: „Ma valami baj van a rohadt hajóinkkal” („Something is wrong with our bloody ships today”). 16:30-kor mindkét fél kis hajóegységei torpedótámadásokat hajtottak végre. A 18 kilőtt német torpedót a britek szerencsésen elkerülték, a 20 brit torpedó közül azonban 1 eltalálta a SEYDLITZ csatacirkálót, amely lelassult, a V27 és V28 jelű német rombolók elsüllyedtek, a brit NOMAD torpedónaszád megrongálódott.

16:48-17:35 között: „Rohanás északra” (Run to the North).

A csatacirkálók harcát Beatty egyértelműen elvesztette, s bár az őt támogató 4 csatahajó végül felzárkózott és egyre több kárt okozott a németeknek, azok egyrészt elmaradtak a németek által okozott károk mögött, másrészt feltűnt a láthatáron a Scheer vezette német csatahajó-flotta, amelynek számbeli fölényével szemben Beatty köteléke nem tarthatott ki, ezért északra fordult, hogy kivonja magát Hipper lőtávolából, s hogy a németeket a közeledő Jellicoe elé csalja. Ám a brit parancsközlési hibák újabb sorozatának eredményeként a Beatty-t támogató 4 korszerű brit csatahajó megint későn fordult, s 16:54-kor a közeledő német csatahajók lőtávolába került, ám végül is sértetlen maradt. 17:00-kor a német VON der TANN csatacirkálónak már nem volt működőképes lövegtornya, de továbbra is kötelékben hajózott, hogy elvonja a többi német hajóra zúduló tűz egy részét. (Néhány óra múlva a 4-ből 3 tornyát újra működőképessé tették, 1-et kézzel forgattak). Jellicoe – aki még mindig nem látta az ellenséget – ekkor 20 csomós (37 km/h) sebességre gyorsított és előre küldte Horace L. Hood tengernagy 3 csatacirkálóját Beatty támogatására.

A flották egyesülése és a felfejlődés:
18:00 
A csatacirkáló-kötelékek mindkét részről csatlakoztak a saját csatahajó-kötelékeikhez („Junction of the fleets”). Hipper kelet felé távolodott a britektől, Hood azonban elzárta a németek útját a Skagerrak irányába. Amikor találkozott a német 2. felderítő csoport kiscirkálóival, szétlőtte a WIESBADEN-t, megrongálta a PILLAU-t és a FRANKFURT-ot. A Jellicoe vezette Nagy Flotta 6 párhuzamos oszlopban érkező 24 csatahajója megkezdte a támadást, majd délkeletnek hajózva egyetlen hosszú vonalba fejlődött („Deployment”), végrehajtva a T-keresztezést („Crossing of the T”), s a németek és bázisaik közé ékelődött.

18:15   
A brit MARLBOROUGH, AGINCOURT és REVENGE csatahajó tüzet nyitott Scheer hajóira, Beatty (4 hajó) és Hood (3 hajó) ezalatt Hipper-rel (5 hajó) vívott, Scheer pedig – a fenyegető átkarolást felismerve – megkísérelte a brit csatasor áttörését.

18:20    
A brit páncélos cirkálók a német kiscirkálók üldözése közben belefutottak Hipper és Scheer nehéz hadihajóiba. A DEFENCE elsüllyedt (teljes, 900 fős legénysége odaveszett). A WARRIOR hasonló állapotba került, de megúszta, mert a németek az átmenetileg irányíthatatlanná vált WARSPITE csatahajóra helyezték át a tüzüket. Mindkét brit hajó kivált a csatarendből.

A főerők akciója:

18:29  
Az INVINCIBLE találatot kapott és felrobbant (csupán 5 túlélő maradt utána). A LÜTZOW-ot komoly sérülések érték. Scheer nem erőltetve tovább az áttörést, fordulást vezényelt, s a Hochseeflotte déli irányba fordulva eltűnt a ködben.

19:00    
Jellicoe torpedótámadástól tartva csak fél órával később változatott irányt, hogy a németeket kövesse. Scheer ezalatt újra megfordult és a britekkel szemben északnak haladt, hogy másodszorra is megkísérelje az áttörést a hazatérés érdekében. Elvben három, gyakorlatban azonban csak két lehetősége volt: vagy északkeletre fordul Skagerrak irányába, vagy délre a Jade-folyó torkolata felé, vagy délkeletre, a Jylland (Jütland) félsziget partjai irányába, s azokat elérve az aknamezők mögött, német parti vizeken siet hazafelé. Az utóbbi lehetőség mellett döntött, ám amikor ismét keletre fordult, túlbecsülte a britek sebességét, így ahelyett, hogy a Nagy Flotta mögé került volna, kelet felé haladva egyenesen belefutott Jellicoe dél-délkelet felé tartó csatahajóiba, amelyek így ismét végrehajthatták a T-keresztezést. A WIESBADEN és a LÜTZOW további súlyos találatokat kapott.

19:18    
Scheer a második áttörési kísérletet is feladta és úgy döntött, hogy egy 180 fokos fordulattal kivonja hajóit az ütközetből. Az ellenségtől való elszakadását fedezendő, az akkorra már súlyosan sérült csatacirkálókat és a torpedónaszádokat utasította támadásra. Ez „Hipper halállovaglása” („Death ride of Hipper” – utalás a porosz vértesek 1870-es utolsó, sedani bevetésére). A németek 31 torpedót lőttek a britekre, amelyek közül egy sem talált, ám a britek irányt változtattak, hogy eltávolodhassanak, a németek így kikerültek a brit főerők lőtávolságából. (Ez a brit hadmozdulat a hírhedt „Elfordulás” – Turn away – ami miatt Jellicoe később a gúny céltáblájává vált. Carlyon Wilfroy Bellairs még a Julius Caesarnak tulajdonított szállóigét is átalakította, hogy a pillanat drámaiságára figyelmeztessen, s Jellicoe döntésével kapcsolatos kritikus véleményének hangot adjon: „Jöttem, láttam… és elfordultam” – „I came, I saw, and I turn away”.)

19:45    
Scheer délnyugat felé távolodva úgy döntött, hogy erőinek rendezését követően harmadszor is megkísérli az áttörést. Bár egyik fél sem akart éjszakai ütközetet, a két fél közül a német volt jobban felkészülve annak megvívására.

20:30    
A főerők ismét harcérintkezésbe kerültek. Beatty a Hochseeflottét vezető csatacirkálókat és sorhajókat támadta. Jellicoe elővédje észlelte a németeket, de angol hajóknak vélve őket, harcérintkezés nélkül velük párhuzamosan haladt. Leszállt az éj.

Éjszakai műveletek:
20:30 és a másnap hajnali 03:30 között
az eltelt 7 órában kilenc éjszakai összecsapás követte egymást 6-8 tengeri mérföld távolságról, amelyekben végül is a Nagy Flottánál valamivel lassabban haladó Nyílttengeri Flotta sikeresen átcsúszott a bitek mögött. A németek 1 csatacirkálót, 1 sorhajót, 3 kiscirkálót, 2 torpedónaszádot, a britek 1 páncélos cirkálót és 1 rombolót veszítettek:

22:35    
A brit SOUTHAMPTON cirkáló torpedóval elsüllyesztette a német FRAUENLOB kiscirkálót.

23:35    
Öt német csatahajó egyesített tüze elsüllyesztette a brit BLACK PRINCE páncélos cirkálót (teljes 900 fős legénységével együtt).

24:00   
A német OSTFRIESLAND csatahajó aknára futott, de nem süllyed el (csupán 400 tonna víz kerül a hajótestbe). A német NASSAU csatahajó pedig összeütközött a brit SPITFIRE rombolóval, amelyet igyekezett elgázolni, ám az kitért a manőver elől, kisebb károkat okozva a csatahajóban (leszakítva annak egyik 6 m hosszú oldallemezét és egy 3,5 m-es léket ütve az oldalán a vízvonal felett). A brit arcvonal áttörése.

01:45    
A súlyosan sérült LÜTZOW orra már annyira mélyre merült, hogy a hajócsavarok hátul kiemelkedtek a vízből, így képtelen volt folytatni az útját, ezért a németek az önelsüllyesztés mellett döntöttek Hipper átszállt a MOLTKE-ra, a legénységet pedig rombolók vették át, majd a G38 torpedónaszád torpedókkal elsüllyesztette a roncsot.

02:10    
A POMMERN sorhajó torpedótalálat következtében elsüllyedt (nem maradt túlélő utána), a német ELBING kiscirkálót pedig a sötétben legázolta a német POSEN csatahajó.

03:00    
A németek fő erők sikeresen elérték a hazai partokat. A még nyílt tengeren lévő német ROSTOCK könnyűcirkáló – amely 01:30-kor egy torpedó- és több gránát-találat következtében lelassult – elsüllyedt. A britek parancsot kaptak a hazatérésre.

Összegzés, következmények
Az angolok nagy – mintegy kétszeres – túlerőben voltak.

A csata elején az erőszakos felderítésre előretolt két csatacirkáló-flotta ütközött meg. A német ágyúk lövedékei három brit csatacirkálón is átütötték a páncéltornyokat, tüzük behatolt a lőszerkamrákba és két esetben felrobbantotta azokat (elsüllyesztve a hadihajókat is). A brit csatacirkálók teljes megsemmisítését azonban a brit csatahajó-flotta megjelenése megakadályozta.

A döntő küzdelemre való felfejlődés során a brit hajóhad a német átkarolása céljából a jütlandi partok felé vette az irányt, s az érkező német csatahajó-flotta és a bázisai közé ékelődött. A németek a brit manőver célját felismerve kétszer is megkísérelték a brit csatahajó-sor áttörését – eredménytelenül. Végül a rohamra vezényelt csatacirkálók és a torpedónaszádok fedezete alatt sikerült elszakadniuk a britektől (ezalatt a németek egy kisebb, a britek pedig három nagy és egy kisebb hajót vesztettek).

Teljesen besötétedett. A németek ekkor északra fordultak, míg a mit sem sejtő britek továbbra is délre tartottak. A németeknek végül a brit csatavonal északi végén délkeleti irányba fordulva – és teljes sötétségben – megkísérelték a harmadik áttörést, amely sikerrel járt. A német hajóhad legázolta a brit vonal végén haladó könnyebb erőket. Az itt kifejlődött harcokban süllyedt el az egyetlen német csatahajó, s a már megtörtént áttörés után az egyik súlyosan sérült német csatacirkáló önelsüllyesztése.

A hajnali órákban a német flotta a német tengerpart előtt lerakott aknamező elé ért, készen arra, hogy az esetleg megjelenő britekkel a csatát folytassa. Ugyanekkor a britek megállapították, hogy a német flotta nincs a keresett déli irányban, hanem az éj folyamán más irányban eltávozott, kitérve a tervezett bekerítés elől. 
A csata így eldöntetlenül végződött.

A veszteségek összevetése mindenesetre a német fölényt bizonyítja. A német flotta a csatacirkálók csatájában győztes maradt. Mikor aztán a főerők is megjelentek a csatatéren, a német hajóhad a brit túlerő miatt kedvezőtlen helyzetbe került, ebből azonban nagy elszántsággal végül kivágta magát. Összességében a német flotta taktikai győzelmet aratott, eredeti célját – a brit flotta megsemmisítését és a tengerek feletti uralom megszerzését – azonban nem tudta elérni, s a Németország elleni blokád szorítása sem enyhült. A stratégiai győzelem tehát kétségtelenül a briteké.

A németek természetesen maguknak könyvelték el a győzelmet, utaltak arra, hogy az angolok minden szegmensben nagyobb veszteséget szenvedtek, mint ők: több hajójuk, több emberük veszett oda, mint a németeknek, ráadásul sok nagy, korszerű egység is. A cirkálók csatájában egyértelműen bebizonyosodott, hogy az angol hajók nem ellenfelei a németeknek. A nagy hajók csatájából is jobban jöttek ki a németek, a túlerő ellenében is több egységet küldtek a tenger mélyére, mint a britek. Az angolok szintén maguknak könyvelték el a győzelmet, azt hangoztatva, hogy Jellicoe maradt a csatatéren, még Scheer onnan eltávozott. További érvként hangzott fel, hogy a nagy csatahajók számaránya nem romlott, 24 brittel szemben 10 német csatahajó maradt bevethető, valamint a tengeri blokádot sem tudta a német Hochseeflotte feltörni. Ugyanakkor az angolok számára az is világossá vált, hogy nem képesek utat törni a Balti-tenger irányába. A másik oldalon a német flotta vezetése az angol túlerővel való szembesülés után többet már nem próbálkozott nyílt csatába bocsátkozni az angol felszíni flottával, s nem volt képes enyhíteni Németország ellátási zavarain. Minderre tekintettel nem túloznak azok, akik szerint a jütlandi csata lényegében egyike volt az első világháborút eldöntő sorsfordító ütközeteknek.

A roncsok története
A 100. évfordulón nem közömbös felidézni, hogy az ütközet helyszíne nemzetközi védelem alatt álló katonai emlékhely, az elsüllyedt hajók roncsai pedig hadisírok. Ezek kutatására 2016. augusztus-szeptember fordulóján a Nemzetközi Búvárszövetség (Confédération Mondiale des Activités Subaquatiques – CMAS) a világ víz alatti kulturális örökségének védelméért is felelős UNESCO bevonásával indít expedíciót.

Jütland roncsait hosszú időre a feledés homálya borította, s később is csak fokozatosan találták meg az elsüllyedt hajókat:
Az első hajóroncs, amelyet azonosítottak, a WIESBADEN volt 1983-ban. A roncsot a német haditengerészet lokalizálta.
A következő hajó az INVINCIBLE és a QUEEN MARY volt, amelyre 1991-ben bukkant rá a brit Innes McCartney, a Bournemouth Egyetem oktatója, több eredményes roncskutató expedíció résztvevője, aki a következő 15 évben összesen 31 hajóroncsot azonosított az ütközet helyszínén.
A FRAUENLOB roncsait 2000-ben dán búvárok lokalizálták, hajóharangját 2001-ben emelték ki, s szállították a Laboe-ban működő német haditengerész emlékműhöz.
A legfrissebb felfedezés pedig a LÜTZOW roncsa, amelyre 2015. szeptemberében a brit haditengerészet bukkant rá.

A roncsmező átlagos mélysége 50-55 méter. Sekély tenger (kontinentális talapzat, self) a kis mélység miatt erős hullámképzéssel, heves viharokkal. Az áramlások a roncsokat is károsítják, emellett sekélyvízi fekvésük viszonylag könnyen elérhetővé teszi őket a fosztogatók és a fém-feldolgozók számára is. Utóbbiak módszeresen pusztítják a roncsokat kereskedelmi érdekből a kohászati alapanyagként hasznosítható színesfémek felszínre hozatalának céljával. A HMS INDEFATIGABLE orrát például az 1950-es években ténylegesen felrobbantották a tengerfenéken, hogy a hajótesten támadt léken keresztül hozzáférjenek a hajótest belsejében lévő anyagokhoz, a fosztogatás azonban a roncsmező hadisír-jellegétől függetlenül ma is folyamatos. A roncsokat ezért nemzetközileg is védik. A brit roncsokra 2006-ban kiterjesztették az 1986-os brit katonai maradványokról szóló törvényt (Military Remains Act), amely a brit állampolgárokra és a brit lobogó alatt hajózó kutatóhajókra vonatkozik. 2014-től azonban az egész roncsmező védelemben részesül az UNESCO víz alatti kulturális örökség védelméről szóló nemzetközi egyezménye alapján.

Írta: Dr. Balogh Tamás, elnök
TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület

Források:
Dr. Balogh Tamás: Egy tengeri világhatalom a dokkban – Horthy és a Monarchia hajóhada az első világháborúban, Budapest, 2013.
John Keegan: A tengeri hadviselés története, Corvina, Budapest, 1998. 101. o. 
Sarlós István: A német flotta a kezdetektől 1905-ig, in.: Hajózástörténeti Közlemények, TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület, Budapest 2006/4.
Rostás Róbert: Alfred von Tirpitz, egy sikeres ember? , in.: Hajózástörténeti Közlemények, TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület, Budapest 2006/4.
Kiss László: csatahajók az első világháborúban, Puedlo Kiadó, Budapest, 2011.  
Sir Julian Corbett (szerk): The Battle of Jutland, Historical Section of the Committe of Imperial Defence, London, 1923.