Írta és fényképezte: Péczely Lajos

Kora reggel hangos kopogtatásra ébredtem az ország nagy vezéréről, Türkmenbasiról elnevezett város szállodájában. Az ajtóban álló katonatiszt köszönt, majd hívás nélkül belépett. Szótlanul körülnézett, azután oroszul megkérdezte: „Vszjo v parjádke?”, azaz „Minden rendben?” Meglepetésemben szóhoz se jutottam. Miután zavartan igennel feleltem, a hatóság embere a biztonság kedvéért saját szemével is meggyőződött arról, hogy rendelkezem-e minden szükséges irattal, és semmi gyanús nincs a szobámban, majd amilyen váratlanul jött, olyan hirtelen távozott. 2003-at írtunk, akkor jártam először Türkmenisztánban.

Hosszadalmas szervezés után, az azerbajdzsáni fővárosból, Bakuból induló kompjárattal keltem át a Kaszpi-tengeren – Türkmenbasi városában szálltam partra, melyet valaha Krasznovodszknak hívtak. Utastársaim az egykori Szovjetunió utódállamaiból érkeztek, ők azonnal elhagyhatták a hajót. Engem viszont egy katona megállított, és oroszul közölte: várjak, míg megérkezik a konzul. Két órát kellett rostokolnom anélkül, hogy bárki egy szót is szólt volna hozzám. A türkmén bürokráciát már az engedélyek beszerzése során volt szerencsém megismerni, azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy a vízumot személyesen a konzul hozza ki a kikötőbe. Ráadásul már Bakuban figyelmeztettek: ha nem kapom meg a passzust, dolgavégezetlenül fordulhatok vissza.

Másfél óra elteltével ezért idegeskedni kezdtem, mi lesz, ha érvényes meghívólevelem dacára sem engednek be az országba. Végül egy szebb időket is látott Lada fékezett a kikötőben. Mint néhány perc múlva kiderült, a konzul vezette. Két katona kísért oda hozzá a hajóról. A fehér inges, ötven év körüli férfi udvariasan felszólított, hogy tartsak vele. A kikötő épületében a szovjet utódállamokban megszokott koreográfia szerint zajlottak a formaságok. S olyan jól sikerült az ügylet, hogy a konzul még a szállodába is elfuvarozott, miután kitöltöttük az összes papírt. Mert Türkmenisztánban az utazó egyetlen lépést sem tehet előzetes útvonalengedélyek nélkül. Minden külföldit nyilvántartanak, és engem is rendszeresen figyelemmel kísértek az utam során.


A teljes cikket elolvashatja a magazin 2011. áprilisi lapszámában.