A napokban jelenik meg Olaszországban Barbara Frale vatikáni kutató "Processus contra Templarios" című könyve, amely levéltári kutatásokra alapozva azt állítja, hogy V. Kelemen pápa még 1312-ben feloldozta, vagyis bűntelennek találta a templomosok vezetőit. Ezzel újabb bizonyíték született, hogy a rend koncepciós per áldozata lett. Az igazi kérdés azonban mégsem az, hogy vétettek-e az egyház ellen a rend tagjai, hanem az, hogy ez a történet miért foglalkoztatja hétszáz éve az emberek sokaságát.

Semmi sem ártott annyit a templomos lovagrendnek, mint az okkultizmus iránti érdeklődés, így a lovagok összemosása a rózsakeresztesekkel és a szabadkőművesekkel – mondja Pánczél János, a Templomos Lovagrend magyarországi praeceptoriája Budapesti és Budapest környéki kommendátora. Mert ha évszázadokon át nem is, napjainkban ismét létezik a rend, miután 1979-ben Olaszországban Marcello Alberto Cristofani della Magione gróf újraalapította és a működéshez engedélyt kapott a Vatikántól. Az újkori templomosok azonban nem jogutódai, csupán szellemi örökösei a középkori harcos szerzeteseknek. Már csak azért is, mert egy esetleges perújrafelvétel esetén – elvégre a jog útjai kifürkészhetetlenek – jó ügyvédekkel a rend Európa jelentős részét követelhetné vissza magának.

A mostani templomosok azonban semmit sem akarnak a régi rend földi javai közül. Pánczél János lovaggal egy óbudai műemléképületben találkozunk, ahol két kis szobát kapott a rend használatra. „Látja, mi aztán tényleg Krisztus szegény lovagjai, vagyis Christi pauperum Militum Ordo vagyunk” – mondja a lovag.

De miért is beszélnek hétszáz éve az emberek a templomosok kincséről? Ennek megértéséhez csaknem kilencszáz évvel ezelőtt kell kezdenünk a történetet.


Kereszt és kard

Ugyancsak jó dokumentált a rend története már az alapításától kezdve. Így közismert, hogy Hugo de Payns alapította a templomos lovagrendet – a monda szerint kilenc társával – 1118-ban Jeruzsálemben azzal a céllal, hogy megvédjék a Szentföldet felkereső zarándokokat a rablóktól és a szaracénoktól.

A világi javaikról lemondó lovagok az őket támogató II. Balduin jeruzsálemi királytól az egykori Salamon templom vélt helyén kaptak szállást, s a helyről kapta a nevét a rend. Az imával harcoló szerzetes és a vassal küzdő lovag eszméjének összekapcsolása ugyancsak megfelelt a kor keresztény ideológiájának. A „rendőri” tevékenységre nagy szükség volt a térségben, így mind többen léptek be a templomosok közé.

1126-ban csatlakozott hozzájuk Champagne grófja is – ettől kezdve az adományok révén anyagilag is gyarapodni kezdett a rend. Hugo de Payns 1128-ban Rómába, majd azt követően Nyugat-Európába ment. Az első út a rendi regula pápai elfogadását hozta a templomosoknak – ezzel vált hivatalossá, a Szentszék által támogatottá, majd ellenőrzötté a működésük –, míg a főúri udvarok felkeresése adományok, birtokok sokaságát hozta.

A harcos szerzetes eszméjét a kor legnagyobb hatású egyházi gondolkodója, Clairvaux-i Szent Bernát is népszerűsítette, így a templomos lovagrend néhány évtized alatt Európa egyik meghatározó gazdasági hatalmává – is – vált.

Egy maradt a három fogadalomból

A tizenkettedik századi lovagoknak három fogadalmat, a szüzességét, a szegénységét és az engedelmességét kellett vállalniuk.

„Ebben is különbözünk tőlük” – mondja Pánczél János. „Korunkban csak nagyon kevesen képesek rá, hogy mindhármat teljesítsék, így Magyarországon nincs is ilyen lovag. Jómagam az engedelmességi fogadalmat tettem csak le, így engedelmességi lovag a hivatalos titulusom. Létezik a mostani renden belül is a hármas fogadalmat letevő szerzeteslovag, amelyet a Vatikán is jóváhagy. Szentmise keretében történik a fogadalomtétel, a rend nagymestere jelenlétében. Ám ha esküjét megszegi és elhagyja a rendet, és a Nagymester felmenti a kötelességei alól (ez nagyon ritka egyébként), a lelkiismeretének továbbra is kötelességgel tartozik, hiszen az oltárra tette le az esküjét, tehát Istennek. Ha úgy tetszik, nem lehet kilépni a rendből, de hangsúlyozom, nincs retorzió, ha valaki mégis megteszi, ám a saját lelki üdvét sodorja veszélybe” – teszi hozzá a lovag.

A tizenkettedik, tizenharmadik századhoz képest megváltoztak a lovaggá válás feltételei is. Akkor megtörtént egyszer, hogy valaki néhány hónappal azután, hogy a rend tagja lett, már a nagymesteri székbe került, manapság azonban lassabban mennek a dolgok. A jelentkező csak hívő katolikus lehet, ajánlást kell vinnie a családjától, a plébánosától, valamint nagykorúnak kell lennie, aki képes eltartani magát. Élhet házasságban, de nem lehet elvált. Ha elfogadják a jelentkezését, legalább két évig novícius lesz és bele kell egyeznie, hogy ezalatt bármikor ellenőrizhetik, hogy a rend eszméinek megfelelően él-e. Ha mindenben megfelel, csak akkor kerülhet sor a fogadalomtételre és a lovaggá avatásra. „Azért van erre szükség, hogy kiszűrjük azokat, akik csak jó mókának tartják a lovagság intézményét” – mondja Pánczél János. „Nincs szükségünk kalandorokra.”

Márpedig akadtak a templomos rend történetében kalandorok, akik sokat ártottak a lovagok későbbi megítélésének. A tizedik nagymester, Ridefor-i Gerard ténykedését még a mai templomosok is elítélik. Ő volt az, aki néhány világi lovagtársával együtt casus bellit, azaz háborús okot szolgáltatott Szaladinnak (Egyiptom, Szíria, Jemen és Palesztina muszlim uralkodójának) a szentföldi keresztény államok elleni felvonuláshoz.

A beszámolók szerint 1187 július 2-ról 3-ra virradó éjjel szintén Ridefor-i Gerard vette rá Lusignan-i Guido jeruzsálemi királyt is arra, hogy a keresztes had védelmi állásait feladva a sivár dombvidéken át Tiberias felmentésére vonuljon. Az úton, a hattini fennsíkon július 4-én Szaladin serege megsemmisítő csapást mért a szomjazó, kimerült keresztes hadra, s ez a Jeruzsálemi Királyság elvesztését jelentette.

Szent életű harcosok és bankárok

A hattini vereség ellenére a templomos lovagrend mind nagyobb befolyásra tett szert Európában. Már nem csak kísérték a zarándokokat, de banki tevékenységbe is kezdtek: hiszen az emberéleten túl a vagyon sem volt biztonságban egy zarándoklat alkalmával. A pénzt bármely templomos rendházban letétbe lehetett helyezni, és az út során a kiállított váltókkal más rendházakból mindig annyit vehetett fel a zarándok, ami a napi ellátására és továbbutazásra kellett a következő templomos „banki-kirendeltségig”.

A Szentföld mellett hadakozni kezdtek az Ibériai-félszigeten is, hogy segítsenek a visszahódításában (mint ismert, a reconquista csak jóval később, 1492-ben vezetett teljes sikerre). Itt általában a muszlim erőkkel határos területeken kaptak birtokokat, amiket aztán kötelesek voltak megvédeni. A rend bevétele olyan óriási volt, hogy a szentföldi erődítmények után önálló földközi tengeri flottát épített. Ebben a korszakban születhetett a templomosok kincséről szóló legenda. Ám hatalmasak voltak a kiadások is, hiszen a szerzetes lovagok csupán harcoltak, vagyis el kellett tartani őket, csak azt „termelték meg”, amit csata közben és után zsákmányoltak. Az elmúlt évtizedekben történészek sokasága végzett számításokat a templomos rend képzeletbeli főkönyvéről. Egy biztos: a nagy kiadások mellett a templomosok gazdasági hatalma egyre nőtt, s részben ez vezetett a bukásukhoz is.

A bukás másik oka a Szentföld végleges elvesztése volt 1291-ben. Miután Akkó ostrománál a rend huszonegyedik nagymestere is elesett, az erődítményben rekedt templomosok egy toronyba vonulnak vissza, amit aláaknáztak a szultán támadó seregei. A toronnyal együtt pedig összedőlt a középkori templomos birodalom létének alapja is.

A templomos rendről szóló írásunkat folytatjuk.