A jelek szerint a bennszülött ausztrálok húszezer évvel ezelőtt is megbirkóztak a természet kihívásaival. Az Új-Dél-Wales államhoz tartozó régió egykoron ugyanis hatalmas kiterjedésű mocsaras, lápos vidék volt. A Willandra-tórendszer egyes tavai között az élet nem lehetett egyszerű az ember számára, a nemrégiben felszínre került nyomok azonban azt mutatják, hogy az ausztrál bennszülöttek alkalmazkodtak a természethez, sőt nem egyszer még ápolhatták is azt.

Bennszülött fedezte fel

Legalábbis ez a véleménye a lábnyomokat megtaláló bennszülött nőnek a National Geographic News tudósítása szerint. A Mhutti Mhutti törzshöz tartozó Mary Pappen, aki az ausztráliai Bond Egyetem kutatójának, Steve Webb-nek a munkáját segíti már jó három éve, így nyilatkozott: „A megtalált lábnyomok korából is jól látható, hogy az ausztrál bennszülöttek nem haltak ki sem 60 ezer évvel ezelőtt, sem 26 ezer évvel ezelőtt. Nem szárították ki a vidéket, hanem inkább táplálták azt, és vigyáztak környezetükre.”

Az egykoron mocsaras vidék 14 ezer évvel ezelőtt száradhatott ki teljesen, ám korábban Ausztrália ma száraz vidékén oázisszerű tórendszer húzódhatott. A kiszáradt tavak medencéjében semmi nem termett meg. Bár az üledékrétegek igen sokáig eltakarták a lábnyomokat, az állandó szél mostanra olyannyira elkoptatta a felső rétegeket, hogy egyszer csak előbukkantak a húszezer éves lábnyomok. A véletlenül megtalált lelet elgondolkodtatta a tudósokat is: eddig ugyanis nem gondolták, hogy a mocsaras vidéken megéltek volna emberek is.


Olimpikonok lehettek volna

A több mint 700 darab lábnyom megtalálása azonban arra ösztökélte a tudósokat, hogy átgondolják eredeti nézeteiket: Steve Webb januárban már részeredményeket is felmutatva publikált egy cikket a Journal of Human Evolution című szakfolyóiratban, amelyben a 700 lábnyom elemzését követve arra a megállapításra jutott, hogy azok fele közel két tucat embertől származhatott. Webb szerint a lábnyomok olyan dolgokról is árulkodnak, amelyekről csontvázak és egyéb archeológiai leletek egyáltalán nem tudósítanak.

Az első és legérdekesebb eredménye a régész kutatásának minden bizonnyal az, hogy a lábnyomok gazdái meglepően gyorsan futhattak. A lábnyomok nagyságát és a lépések hosszát figyelembe véve a kutató és csapata arra a megállapításra jutott, hogy az ausztrál bennszülöttek több mint 30 kilométer/órás sebességgel is futhattak, ami megfelel a mai olimpikonok teljesítményének. Webb szerint ez is mutatja, hogy mennyire alkalmazkodóképesek lehettek elődeink, hiszen a gyors futás akkoriban minden bizonnyal elengedhetetlen volt a túléléshez.

A lábnyomok környékén ugyanakkor kisebb lyukakat is találtak, ami a feltételezések szerint különböző méretű lándzsáktól származhattak. További rajzok a lábnyomok körül pedig arra engednek következtetni, hogy gyerekeik is elkísérték a bennszülötteket a vándorlások során. Matthew L. Cupper a Melbourne Egyetem geológusa a Science című folyóiratnak nyilatkozva elmondta: a lábnyomok egy része minden bizonnyal vadászaton lévő bennszülöttektől származhatott, más részük viszont arra utal, hogy a törzsek folyamatosan vándoroltak egyik tótól a másikig.

Nyomolvasó bennszülöttek

Steve Webb ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy a kutatások során igen nagy hasznát vették a ma élő bennszülöttek tudásának. „Csak ránéztek a lábnyomra és megállapították, hogy milyen embertől származhatott” – nyilatkozta Webb. A kutatás során találkoztak olyan lábnyommal is, amelynek a másik fele hiányzott, miközben maga a lábnyom igen tisztán kivehető volt, ráadásul igen mélyen. A lábnyom így minden bizonnyal egy féllábú embertől származhatott, aki féllábon ugrálva vándorolhatott a többiekkel.

A lábnyomokról a mai bennszülöttek azt is meg tudták állapítani, hogy az női lábnyom volt-e, hogy a nő hordott-e magán éppen gyereket, és ha igen, melyik csípőjén tartotta? Persze a lábnyomok életkorának megállapításához szükség volt a modern technológiára is: egy különleges radar segítségével sikerült megállapítani a lábnyomok életkorát, és azt, hogy a föld mélyén közel ezer további lábnyom lapul.