Svájc a középkorban, mint önálló állam nem létezett, az európai hatalmak csak az 1648-as wesztfáliai békében ismerték el szuverenitását. Svájcnak addig szembe kellett néznie a Habsburgok territoriális törekvéseivel.

1291-ben három kanton, Schwyz, Uri és Unterwalden védelmi szövetséget kötött egymással, majd a 14. század elején harcot indítottak szabadságuk kivívására. Egy középkori monda szerint ebben az időszakban élt Tell Vilmos, aki a Habsburg-ellenes harcok jelképes figurájává vált. A híres íjász létezésének ténye történetileg ugyan nem igazolt, mégis nemzeti hősként vonult be a történelembe.

Aegidius Tschudi, a 16. századi krónikás feljegyzése szerint 1307. november 18-án történt az az incidens, amely halhatatlanságot kölcsönzött Tellnek. Geszler, a Bécsből küldött helytartó megparancsolta a helvét alattvalóknak, hogy távollétében a botra tűzött kalapot ugyanolyan tisztelettel köszöntsék, mintha ő maga állna ott személyesen. Tell Vilmos ezt megtagadta, ezért Geszler azzal büntette a vakmerő íjászt, hogy fia fejéről le kellett lőnie egy almát. Hiába sikerült a „mutatvány”, Tellt a helytartó parancsára letartóztatták.

Az, hogy az Aegidius Tschudi által papírra vetett történet világszerte ismerté vált, nagyban köszönhető Johannes von Müller svájci történésznek és Schillernek, aki színpadra állította a Tell Vilmos című darabot. A Tell olyan népszerűségnek örvend a mai napig, hogy a svájci altdorfi Tell-szobor a híres turisztikai látványosságok közé tartozik.