A gyász, csakúgy mint a halál egyetemes. Tetőtől talpig bejárja az embert. Ezért a caiapó indiánok a gyász ideje alatt például nem vágják szakállukat és hajukat. A szokás Európában sem ismeretlen: így tettek Lisszabon lakói is, amikor 1521-ben I. Manuel király meghalt.

A gyász során vannak népek, amelyek böjtölnek, vannak, akik viszont lakomákkal emlékeznek. Vannak, akik siratják halottaikat, vannak, akik jajveszékelnek, és vannak olyanok is, akik énekelnek és táncolnak mint például a kaingagok és a bororók Brazíliában. Vagy hallgatnak, mint például a kínaiak Mao Ce Tung halálakor, amikor is Pekingben háromperces néma gyászt rendeltek el.

Hova jut a lélek?

Az, hogy mi történik a halál után a testtel, az nem rejtély. Ám hogy mi történik a lélekkel, erre nézve minden kultúrának más elképzelése van. A halotti rítusok és a halállal kapcsolatos hiedelmek alapja az élet halál utáni folytatásának hite.

A kereszténység és az iszlám azt hirdeti, hogy a halál után a lélek a pokolba vagy a mennyországba kerül. Ezzel szemben a lélekvándorlást hirdető vallások szerint, – ilyen például a hinduizmus vagy a buddhizmus –, a lélek egy új testben újra születik.

Számos kultúrában a mennyországba vezető út nem zökkenőmentes: az iszlámban például Szirát hajszálnál vékonyabb és kardpengénél élesebb hídján kell átkelni, amely a pokol tüzei felett ível. A boldogok országába csak a hídon átkelve lehet eljutni. A görögöknél a halottakat Charon révész vitte át ladikján a Styx folyón az alvilágba – pénzért, ezért a halottak szemére pénzt tettek.

Megakadályozni a hallottak „visszajárását”

A halott lelkektől egyes kultúrákban igyekeztek szabadulni, „visszajárását” minden lehető módon megakadályozni.

Hogy a halottakat útjukon semmi ne zavarja Európa számos régiójában a gyász idején szokás volt az órák megállítása, a tükrök eltakarása. Ugyancsak a visszajárást volt hivatott megakadályozni, hogy a Fidzsi-szigeteken illetve India egyes részein a halottakat nem az ajtón vagy az ablakon vitték ki a házból, kunyhóból, hanem direkt egy e célból vágott lyukon. A nyílást aztán újra befedték, így megakadályozhatták a lelkek visszajárását.

A magyar népi hagyományban a halál beálltakor általában első tennivaló volt az ablak kinyitása, amelyet sok helyen még a közelmúltban is úgy magyaráztak, hogy a távozó léleknek szabad útja legyen.

Egészen különleges segítséget adtak halottaiknak a panamai cuna indiánok. A halottasháztól egy kötelet húztak át a közeli folyón keresztül, hogy azzal segítsék át a halottak birodalmába az elhunytakat. Amikor legközelebb kenus hajtott át a folyón, az ő feladata volt a kötél elvágása. Így a halott már biztosan nem talált vissza, nem kellett tartani a hátramaradottaknak a szellemjárástól.


A halottaknak is lehetnek szükségleteik

Sok kultúrában a halottak szelleme nem távozott azonnal. Az oroszoknál például a halált követő kilencedik napig az ablakpárkányra kenyeret, sót és vodkát helyeztek ki a visszajáró halottaknak. A néphiedelem szerint a halott lelke a 40. napon hagyta el végérvényesen az élőket, ennek alkalmából nagy lakomát csaptak.

Egyes kultúrákban a test halálát követően a lélek még akár évekig is élhet. A dél-borneói ngadju-dayakiak például úgy tartják, a lélek még egy jó évet velük van, ezért temetésből kettőt is rendeznek.

Érdekes viszonyulásuk van a kameruni bamilekek is halottaikhoz. Aki „jó” halálban halt meg, azt közvetlenül házuk közelébe temetik, ezzel lelke a család körében marad. Ezzel szemben, aki öngyilkosság, alkoholizmus, boszorkányság, villámlás áldozata lett, azt rituálisan leválasztják az élőkről, az ilyen halál ugyanis fertőző lehet.

Az elhunytakkal való újratalálkozást Dél-Amerikában minden év november elején táncos-zenés, tequilás mulatsággal ünnepelik a temetőkben.