Abydos az első dinasztia utolsó központjaként vált ismertté egyiptológusok körében, amikor majdnem egy évszázaddal ezelőtt Flinders Petrie ásatásokba kezdett a környéken azt feltételezve, hogy az egyiptomi fáraók két híres tagjának, az első dinasztia első királyának, Aha-Ménésznek és az első dinasztia elkeresztelése után „felfedezett” nulladik dinasztia utolsó királyának, Narmernek a temetkezési helye a környéken lehetett.

Próbálkozásait siker koronázta, így ma már nem számít újdonságnak az, hogy a piramisok mellett a szakértők Abydost tartják az egyik legértékesebb lelőhelynek. Az egykori Felső- és Alsó-Egyiptom határán lévő településen talált leletekből Petrie arra következtetett, hogy az ókori Egyiptom komoly kereskedelmi tevékenységet folytatott a dél-levantei kereskedővárosokkal illetve a núbiai-sivatag szélén fekvő városokkal is.

Emberáldozat Kr.e. 3000 környékén

Nem sokkal később azonban már a sírok másról is tanúskodtak: a két fáraó síremléke 20 méter hosszú hajókat rejtett magában, amelyek segítségével a korabeli hit szerint az uralkodó átjutott a túlvilágra. A szokásos tárgyakon (ékszerek, ruhák, berendezési tárgyak, étel és ital) kívül azonban nemcsak a hatalmas hajók okoztak meglepetést a régészeknek, hiszen a síremlékek feltárásakor szamarak csontjaira is rátaláltak. Sőt, a kezdetleges és primitív mumifikálási eljárások ellenére David O’Connor, a New York-i Egyetem egyiptológusa szerint ma már az is egyértelműen megállapítható, hogy a korai fáraók idején emberáldozattal is segítették a halott uralkodó túlvilági életét.

Minden megtalált emberi maradvány arra utal, hogy olyan fiatal férfiakat áldoztak fel a halott fáraó üdvéért, akik minden valószínűség szerint az uralkodó életében is közvetlen mellette voltak. Személyes szolgálói a sírba is követték az uralkodót.

Az emberáldozat mögött meghúzódó alapgondolat az volt, – nyilatkozta O’Connor a brit Guardian-nek -, hogy a halott fáraónak a túlvilágon ugyanazokra a dolgokra lesz szüksége, mint ezen a világon. A piramisok építése előtt jóval megépült, majd nem sokkal később lerombolt és kifosztott sírhelyeken ezért találtak a közlekedéshez, a kereskedelemhez elengedhetetlenül fontos kellékeket: 14 db hajót, szamarakat és szolgálókat.

A hajók és a szamarak a közlekedési problémák egyik leginkább bevált megoldását jelentették, ahogy a szolgálók a fáraó síron túli életének kényelmét voltak hivatottak segíteni.

Kr.e. 3000 környékéről ugyan már fennmaradtak kalendáriumok és egyéb írásos emlékek, de töredékesen. Így a korai halálkultuszról csak két forrásból értesülhetünk: a piramisok korát megelőző síremlékekből és a későbbi írásos emlékek jellemzéseiből. E két forrás alapján a régészek úgy vélik, hogy az egyiptomiak a halált egy olyan utazásnak tekintették, amelyre jól fel kell készíteni a halottat, de amely leginkább az evilági élethez lesz hasonló. Így az abydos-i emberáldozatot sem egyszerűen csak emberáldozatnak tekintették, hanem úgy gondolták, hogy a szolgáknak az uralkodót a síron túl is szolgálniuk kell.

Lerombolt és kifosztott sírhelyek

A valódi rejtélyt azonban az jelenti, hogy akkor miért fosztogatták és rombolták ezeket a síremlékeket, nem sokkal a fáraók halála után. Nos O’Connor szerint a hatalmas, gyakran 9 méter magas falakkal körbevett temetkezési helyekkel ugyanaz történt mint a fáraóval, a mellé temetett tárgyakkal, a hajókkal és a szamarakkal: mivel a túlvilágra kerültek, így ezeket el kellett temetni. A hatalmas kőfalakat természetesen nehéz lett volna eltemetni, ám lerombolni le lehetett őket.

Nehezebb dolognak tűnik a new york-i egyiptológus szerint annak megválaszolása, hogy ha valóban tiszteletben tartották a halott fáraót, sőt egy, esetleg két generáció erejéig még a síremlékeket is ápolták, akkor az utódokat hogyhogy nem tartotta vissza a halott fáraó iránti tisztelet a sírok kifosztásától.

O’Connor szerint az egyipomi társadalom összetettségében kell keresni a választ. Az amerikai régész úgy véli, hogy az ókori Egyiptomban ugyanúgy megtalálhatóak voltak a halálkultuszt komolyan vevő emberek, ahogy az evilági megélhetést és meggazdagodást szem előtt tartó egyének.

Sőt, a kutatások arra utalnak, hogy nem ritkán olyan meghasadt lelki állapotú egyének segítették a fosztogatók dolgát, akik pár héttel azelőtt még maguk is részt vettek a síremlék felépítésében. A sírrablók egyszerűen túltették magukat azon, hogy a korabeli hit szerint a természetfeletti erők ugyancsak rossz szemmel nézik szégyenletes tevékenységüket.