A Rákóczi-szabadságharc nyolcéves küzdelmei (1703-1711) általában váltakozó sikerrel folytak, de a nagyobb csatákat – ahol a főseregek találkoztak, rendszerint a fővezérek irányítása alatt – kivétel nélkül a császáriak nyerték meg. Ez nem is csoda: a török háborúk után kimerült Magyarországon a reguláris haderő nagy része – ha egyáltalán volt ilyen – az labancok kezében volt, a kurucok pedig afféle korabeli „gerillaharcmodort” sajátítottak el, tehát nem elsősorban a nagy seregtestek összecsapását forszírozták, hanem az utánpótlási vonalakat pusztították, és kisebb labanc csoportosulásokra csaptak le. (Mindezt az tette lehetővé, hogy a császár haderőinek nagy részét a spanyol örökösödési háborúban vetették be, Franciaországgal szemben.)

Taktikai, nem stratégiai győzelem

Ezért jelentett kivételt a taktikai, de nem stratégiai jelentőségű szomolányi győzelem. Úgynevezett nagy csatát nem nyertek itt Rákóczi követői, de súlyos veszteséget okoztak egy az átlagosnál jelentősebb császári erőnek, amelynek vezérét is elfogták a csatában. Az már más kérdés, hogy a szomolányi diadalt hamar semmissé tette egy „nagy csata”, Koroncónál ugyanis két hét múlva, június 13-án a kuruc gyalogságot teljesen szétverték a császáriak.

De nézzük, mi is történt 1704 elején, a Rákóczi-szabadságharc második évének tavaszán! Márciusban labanc offenzíva foglalta el a Dunántúlt, ahonnan Károlyi Sándornak, a kurucok vezérének vissza kellett vonulnia. A kurucok azonban nem mondtak le e területről, és Rákóczi fővezér hamarosan Forgách Simon tábornokot bízta meg a visszafoglalással.

A magyar ellentámadás

Forgách 1704 májusának első napjaiban át is kelt a Dunán, méghozzá négyezer főnyi sereggel. Vállalkozása sikeresnek tűnt, és ezzel magára vonta az eredetileg Bercsényi ellen készülő Heister figyelmét. (Tavasz elején Heister foglalta vissza a Dunántúlt a kurucoktól.) A labanc vezér lekötése lehetővé tette Bercsényinek – aki 1704. április másodikán kiadott pátensében szabadságot ígért a hozzá csatlakozó jobbágyoknak –, hogy magyar és szlovák jobbágyfelkelők segítségével vereséget mérjen Ritschan császári tábornok seregére, s magát a vezért is elfogja. A csatára Poszonytól északra, a morva határ térségében, Szomolánynál került sor.

A május 28-ai szomolányi csatába a kurucok Bercsényi, Károlyi és Ocskay (a későbbi áruló) vezérlete alatt indultak. Megtámadták Ritschan seregét, amely Morvaországból érkezve Trencsén és Szakolca felől Pozsonyba igyekezett. A magyarok bekerítették Ritschant, s véres harcban két részre szakították seregét. Ezután a szétszakított labanc seregtesteket külön-külön verték szét. A kisebbik rész szörnyű veszteségek árán keresztülvágta ugyan magát, de Ritschan sebesülten Jabloncába szorult, s végül megadta magát. Vele együtt felesége, 24 főtiszt és további 300 ember került fogságba. A többi fogollyal együtt 700 embert vettek „őrizetbe” a kurucok. A labancok ágyúit és más felszereléseit már előbb megszerezték a felkelők. E napon, a szomolányi győzelem napján Bercsényi szerint a németek 4000 embert vesztettek, a magyarok előtt pedig újra megnyílt az út Morvaország és Ausztria felé.

Az állatkert kipusztítása

Ocskay Morvaországban portyázott ezután, Károlyi Sándor pedig Bécsig kalandozott, s megriasztotta a császárt is, így az nem tudott Laxenburgban „nyaralni”. Károlyi hadai június 9-én, a császár születésnapján jelentek meg a bécsi sáncoknál, mire a városban nagy riadalom támadt. Este a császár születésnapjára Károlyi sajátos kivilágítást rendezett: felgyújtatta a Bécs körüli falvakat, melyek lángja bevilágított a városba.

A mai állatvédők nem lennének büszkék a kurucokra: a felkelők elpusztítottak mindent, ami az erődítményeken kívül esett, még a császári állatkertet is, s leölték a két leopárdot, amelyet a szultán adott ajándékba – idézi fel A magyar nemzet története című kötet.

Visszavonulás

Károlyi június 10-én nagy zsákmánnyal sietett a Dunántúlra vissza, hogy Forgách hadával egyesüljön. De Heister megelőzte Károlyit, és a magára maradt Forgáchot június 13-ikán Koroncónál olyan súlyosan megverte, hogy a csatában megsemmisült a kuruc gyalogság, s az addigra 25 ezerre gyarapodott seregből pedig 18 ezren szétfutottak. Így hiába győzött Károlyi július negyedikén még Szentgotthárdnál, ki kellett vonulniuk a felkelőknek a Dunántúlról.