Kínában hosszú évszázadokon keresztül csak a férfiak tanulhattak meg írni-olvasni. A társadalmi korlátozások miatt a női szerepek kizárólag a családra „összpontosulhattak”. Ugyanakkor ezt nem mindenütt „tűrték” a kínai asszonyok. Hunan tartományban, egy igen termékeny völgyvidéken, különleges nyelv jött létre, amelynek keletkezéséről egyelőre csak keveset tudnak a kutatók. Nem tudni, mikor és hogyan jött létre ez a titkos „kódrendszer”, amely nagymamáról unokára, anyáról lányra szállt át. Az írást barátnők is megismertethették egymással, de fiút, férfit sohasem vontak be a titokba.

Így született a nusu, vagy „a nők írása”, amelyet a Washington Post „egynemű írásrendszernek” nevez, a kínai írásspecialisták pedig le vannak nyűgözve tőle, mondván az írás egyedülálló a világon.

Összegyűltek, énekeltek, összeesküdtek

„A lányok összegyűltek, énekeltek, beszélgettek, így tanulták meg egymástól” – mesélte a nyelv továbbéléséről a 98 éves Yang Huanyi, egy Pumei faluban élő, a nyelvtudósok számára igencsak értékes özvegyasszony.

Ő a nusu használói közül talán az utolsó, aki tökéletesen olvas és ír ezen a nyelven, a titkos kódrendszert ma már egyre kevesebben ismerik a tartományban. Yang asszony szerint a nusu „jobbá tette az életüket, mert így ki tudták fejezni magukat”.

Tudósok és a helyi hatóságok egyaránt igyekeznek most a lehető legalaposabban megvizsgálni ezt az unikális nyelvet, amelynek utolsó ismerője életének végéhez közeledik. Nők generációi írták naplóikat „nusuval”, és néhány megmaradt régi újság is egyedülálló betekintést nyújt ebbe a különleges (szub)kultúrába. A mai lányok a kínai nyelvet tanulják az iskolákban, a nusunak csökkent a vonzereje.

Emlékeztet a kínai írásra

A nusu fentről lefelé rendezett, a kínaira emlékezető írásjelekből áll. Az oszlopokat jobbról balra haladva kellett olvasni. A kínai írásjelek egy részét megnyújtották vagy megváltoztatták. Ám nemcsak ez a különbség: a tudósok szerint a betűk hangokat jelölnek, az ebben a régióban használatos Cheng Guan Tuhua dialektus hangjait. Tehát alapvetően eltér a kínaitól, amelynek a jegyei inkább fogalmak megfelelői, s amelyet csak a férfiak tanulhattak meg.

Egyelőre keveset tudni a nyelv történetéről. Eredete talán a 3. századba nyúlik vissza, és alighanem Hunan tartomány Jiangyong megyéjében használták a leginkább. Ez a térség Guangzhou (Kanton) városától 200 kilométerre északnyugatra található. A nyelv elterjedése még Jiangyong megyében sem nevezhető általánosnak, inkább csak egyes faluközösségek területén volt használatos.


Leszbikusok használták a nusut?

A nusu kifejlődése alighanem összefüggött azzal, hogy a régióban nagy hagyományai vannak az egymásnak „fogadalmat tevő nővérek” irányzatának, ami azt jelentette, hogy a falusi lányok örök barátságot és hűséget esküdtek egymásnak. A szoros barátság, testvériesség a munkára, a közösségi életre is kiterjedt.

A nők testvéri közösségét a házasság szakította meg. Az esküvő utáni harmadik napon azonban ismét belépett a nők életébe a nusu. Ekkor kapták meg a „Harmadik Napi Könyvet”, amelyben az újdonsült asszonynak korábbi társai és édesanyja kifejezik, mennyire fájlalják, hogy elvesztették őt, mint barátjukat és lányukat, és egyben házassági jókívánságokat is tartalmaz. Ezt a szöveget a vőlegény nem tudta elolvasni, hiszen nusuval írták. A könyv elején a kívánságok voltak, a többi lapon viszont az immár asszonyként élő nő jegyezhette fel saját tapasztalatait, érzéseit.

Van olyan teória is, amely szerint a nusut leszbikusok titkos nyelveként fejlesztették ki, ám ezt az álláspontot a pekingi kutatónő, Zhao Liming elveti. Ő a kínai fővárosban, a Cinghua Egyetemen az irodalom professzora, a nusu egyik legtekintélyesebb szakértője. Zhao szerint a hunani nők egyszerűen csak szerették volna kifejezni az érzéseiket. Szükségük volt a lelki életre, ám nem tudtak kínaiul írni, s ezért kerestek megfelelő kifejezésmódot. A nők gyakran – papír híján – memorizálták a szövegeket, tenyerükre írva a sorokat.

Későn fedezték fel a nyelvet

A nusut az 1980-as években fedezte fel a nemzetközi tudományos közvélemény. Ám nemcsak a nyelv eredete homályos, hanem annak újrafelfedezése is „a ködbe vész”. A Minnesotai Egyetem kutatója, Lin Lee Lee a nyolcvanas években számolt be arról, hogy egy Jiangyong megyei nő, amikor meglátogatta pekingi rokonait, valami olyasféle nyelven kezdett énekelni és olyan írást használt, amelyet a rokonok képtelenek voltak megérteni. A rokonság továbbadta az információt a tudósoknak, és ezután kezdődött meg a „nyomozás” a titkos nyelv után.

A 78 éves Zhou Shuoyi asszony szerint, aki a nevezetes Jianyong megye közelében él, a nyelv felfedezése máshogy történt. Szerinte a nyelvet akkor fedezték fel, amikor egyik felmenője, egy hat generációval ezelőtt élő „ősanyja” írt egy verset „Neveld a lányokat” címmel.

Ezt a költeményt generációról generációra adták tovább a helybeliek, és közben lefordították nusura is. Egyik nagynénje viszont az 1920-as években elhozta ezt a fordítást Zhou édesapjának, mint valami különlegességet. Zhou apja, aki egy iskolai tanárként dolgozott, le volt nyűgözve az írástól. Minthogy ő nem értette a szöveget, lányát bízta meg a kutatással, értelmezéssel.

Zhou később, amikor Jiangyong megyei hivatal kulturális osztályán dolgozott az ötvenes években, felfedezett egy parasztasszonyokból álló csoportot, akik még használták a nusut. Minthogy Zhou is a tuhua nyelvjárást beszélte, megértett valamit a nusuból, és annak jelentőségéből.

Akkoriban még sok nagymama tudott énekelni, írni és olvasni ezen a nyelven – magyarázta Zhou a Washington Post-nak. Minthogy az akkori társadalomban még erősen érvényesült a nők hátrányos megkülönböztetése, szükségük volt valamilyen önálló kifejezésmódra. Zhou beszámolt a fővárosi, pekingi hatóságoknak a felfedezéséről, de a Kulturális Forradalom alatt (Mao kínai elnök radikális átalakítási programjának megvalósításakor, számos értelmiségi üldözése idején) a kommunisták „jobboldali elhajlónak” minősítették őt, és a Vörös Gárda fanatikusai megsemmisítették azokat a fáradságos munkával összegyűjtött dokumentumokat, amelyeket Zhou szedett össze, és amelyek értékes bizonyítékai voltak a nusunak.

„De azt, ami a fejemben van, azt nem tudták elégetni” – magyarázta Zhou, így aztán 1979-ben, amikor a politikai helyzet csillapodott Kínában, a helyi múzeumban újrakezdte munkáját. Ekkor tanult meg írni és olvasni nusu nyelven. 1982-ben egy könyvet is írt a régió kultúrájáról, és ebben egy fejezetet szentelt a nusunak. Ezután számos városból, majd külföldről is elkezdtek szállingózni a tudósok, akik kíváncsiak voltak a nusura. Egyre nagyobb nyilvánosságot kapott az ügy, s Zhou szerint így fedezték fel immár hivatalosan is a nusut.


Már az egyetemen is tanítják

Zhao Liming, a pekingi professzornő arról számolt be, hogy az elmúlt húsz évben számos érdeklődő külföldi kutatót fogadott egyetemén. A nyelvet immár tanítják is az egyetemen. A nusu jelenlegi szótára 670-1500 szót tartalmaz. Zhao tanítványai most kezdték rendszerezni ezeket a szavakat, és egy valódi szótárat akarnak szerkeszteni belőle. A professzor asszony arra is büszke, hogy három diákja férfi…

Ugyanakkor szakértők felhívják arra a figyelmet, hogy a nusu nyelvet a tanult Zhaón és Zhoun kívül már tízen sem beszélik. Yang, a 98 éves parasztasszony a legöregebb közülük. Rajta kívül még néhány Jiangyong megyei nő beszéli ezt a különleges dialektust, de már ők is igencsak idősek.

„Nusu-biznisz” Pumeiben

A helyi hatóságok mindenesetre igyekeznek kihasználni a nusuból adódó lehetőségeket: a kulturális értékek mellett persze itt már idegenforgalmi szempontok is megjelennek. Nemrégiben 80 ezer dollárért építettek fel egy kisebb múzeumot és iskolát Pumeiben, ahol a 42 éves Hu Mei Yue tanítja a nusut azoknak a falusi lányoknak, akik érdeklődnek iránta.

Hu egyébként táskákat és zsebkendőket is varr, amelyeken nusu szimbólumokat tüntet fel. Ezeket a turistáknak akarja eladni, minthogy Pumeit idegenforgalmi központtá kívánják átalakítani. A települést máris „előkelő” jelzővel látták el a helybeliek, s falujukat immár „Pumei, a Nusu Kultúrfalu” néven emlegetik.