A Kádár-rendszer születésekor véreskezű diktatúrát vezette be Magyarországon. A forradalom utáni megtorlások egészen 1958-ig tartottak. Később enyhült a nyomás, és sokan elfeledték, illetve mások elfeledtették velük a kegyetlenkedéseket. Sokáig ezen elfeledett emlékek közé tartoztak a sortüzek is.

Szakolczai Attila a sortüzekről így fogalmaz Megtrolás és restauráció című tanulmányában: „a szükséghelyzetben Kádár az erőszak olyan formáinak adott teret, amelyek végrehajtására alkalmas erő rendelkezésére állt. A decemberi sortüzek (köztük Eger, Miskolc, Salgótarján, Tatabánya) és a fegyveres erőszak egyéb, tömeggel szemben alkalmazott – utóbb Kádár által elismerten a Rákosi-korszak módszereihez képest is törvénytelen – formái egyaránt célozták a forradalmi nemzet ellenállásának megtörését, és a munkás-paraszt kormány mellett fegyvert fogni hajlandók személyes bosszúszomjának kielégítését. Az 1956. december 8-án Salgótarjánban a tüntető munkásokra és bányászokra leadott sortűznek negyvenhat halálos áldozata volt.”

Á. Varga László kutatásai szerint „33 férfi, 11 nő és 2 fiúgyerek halt meg a sortűz következtében” a helyszínen vagy a kórházba szállítást követően. Ugyanakkor a salgótarjáni sortűz áldozatainak számát ma sem ismerjük teljesen pontosan, vannak olyan vélemények is, amelyek szerint jóval többen vesztették életüket a nógrádi megyeszékhelyen.

A Nógrád megyei kegyetlenkedéseknek, tömeggyilkosságoknak ezzel még nem volt vége. Szakolczai ugyanis mindehhez hozzáteszi: „A pufajkások hivatalos akcióikon kívül is hajtottak végre szabad portyákat, pusztán személyes szadizmusuk kielégítése érdekében. (…) Külön kell szólni azokról az esetekről, amikor a karhatalmistáknak határozott céljuk volt az ellenségnek tartott letartóztatott meggyilkolása: 1956. december 13-án megkínozták, megölték, majd az Ipolyba lökték a salgótarjáni acélgyár nemzetőrségének két vezetőjét.”

Az úgynevezett „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” élére került Kádár ekkor még egy egyszerű báb volt a megszálló szovjet csapatok kezében. A törvényes kormányt, a Nagy Imre által vezetett kabinetet elsöpörte a szovjet csapatok bevonulása. Kádárnak fontos volt az ellenfelekkel való leszámolás, azután viszont megkezdte a hatvanas években konszolidációs politikáját. (A módszer egyébként kísértetiesen hasonlít Horthy Miklós hatalomra kerülésére: az 1919-es fehérterrort, a tiszti különítmények garázdálkodását ott is a húszas évek konszolidációja, a Bethlen-kormány működése követte.)