Emlékszem egyetemi tanárom szavaira, aki Tarkovszkij mestert idézve azt mondta, hogy amikor egy képen a vonalak és a kontrasztok dominálnak, akkor ott a szín csak elvesz a témából, mint egyfajta cukormáz, amely csupán fogyaszthatóbbá teszi a dolgot. De milyen áron? - tette fel a kérdést.



Az időtlenséggel fizetünk érte. Egy fekete-fehér tájkép kortalan lehet. Könnyebben ösztönözhet gondolkodásra, elmélyedésre, mint egy színes és élénk fotó. Többeknél előfordul, hogy miután egy fotót a számítógép képernyőjén fekete-fehérre állítanak, csak egy szürke massza lesz az eredmény, a kép pedig egyszerűen „lapos” lesz. Sokan itt el is vesztik a kedvüket attól, hogy fekete-fehér képekkel foglalkozzanak.

A probléma meglehetősen egyszerű: kimarad a számításból az a tény, hogy mi színes képet látunk és ez alapján választunk kompozíciót. A színek az egész látványt meghatározzák, így meg kell tanulnunk figyelmen kívül hagyni ezeket és teljesen más utat választani a kompozícióhoz.
Jómagam ilyenkor kizárólag a vonalakra koncentrálok és a régi japán módszert követve akár pár vonallal képes vagyok megmutatni egy állat vagy egy táj teljes valóját. Biztosan sokan hallottak már erről a történetről, amikor a császár megkérte a művészt, hogy rajzoljon neki egy tökéletes kakast. A művész több évig dolgozott a rajzon míg végül a császár elé állt egy papírlappal, amelyen egyetlen vonal volt és egy kakast formázott. A császár - attól függetlenül hogy elámult a rajz tökéletességén - megkérdezte a művészt hogy ez az egy vonal tartott több évig? Mire a művész a műtermébe invitálta az uralkodót, ahol több ezer rajz volt kiindulva a tökéletes realisztikus kakastól, egészen addig az egy tökéletes vonalig. Nem az egy vonal tartott sokáig felség, hanem az út, amíg eljutottam oda - hangzott a válasz. A történet egyes változataiban más és más állat szerepel, de a lényeg ugyanaz: Egyszerűsíts és tökéletesedik minden!



Visszatérve a fotózásra, a tájat két-három vonalra redukálom fejben. Az első és legfontosabb vonal a horizont, ami nem feltétlenül egyenes, hiszen lehet a témám egy domboldal is akár. A másik két vonal, amit keresek, az a kép témája maga, amely lehet keret, vagy akár középen is elhelyezkedhet. A lényeg az, hogy kiemelkedjen a tájból. Ilyenkor sötét és világos vonalak mentén gondolkodom, mert tudom, hogy ezek fogják meghatározni a kép kompozícióját.

A cél minden esetben az, hogy a néző tekintete lassan körbejárja a képet, és mint már említettem mindig hagyok helyet pihenésre, ahol picit elmerenghet. Erre a célra én a „bebukott” részeket használom. Sokszor hallom a tanítványaimtól, hogy fotós fórumokon a bebukott területeket hibaként róják fel. Igyekszem mindenkit megnyugtatni, hogy egy bebukott terület szerves része lehet a kompozíciónak. Kell a képen egy rész, ahol nem történik semmi. Kell, mert a néző ide helyezheti a saját dolgait, megtöltheti ezt az űrt önmagával, ez pedig nagyon vonzó tud lenni egy képen, szemben egy vizuális orgiával, ahol semminek nincs helye, csak a vibráló színeknek és formáknak. A fekete-fehér képek ha átgondoltak és jól komponáltak, akár tonnányi mozdulatlan csendet is teremthetnek.

Pierre Soulages három festménye egy római kiállításon, 2013-ban
Fotó: Profimedia

Nem tudom megállni, hogy ne hozzak fel egy példát, amit magam is követek. Pierre Soulages 1919-ben született és jelenleg az ő képei a legdrágábbak Franciaországban. Azt hiszem nem túlzok ha azt mondom, hogy ő a fekete színek mestere. Volt szerencsém élőben látni a képeit és nagy hatást gyakorolt rám, ahogy a képek barázdái játszanak a fénnyel. Nehezen szabadultam előlük, mert egyszerűségükkel, átütő erejükkel teljesen letaglóztak. Szerettem volna hasonló erőt mutatni a képeimen, ezért elkezdtem keresni azt a nyers egyszerűséget, amivel elérhetem ezt. Az első dolog, amiről le kellett mondanom, a részletgazdagság és a szürke tónusok kavalkádja. Elkezdtem sziluett-képekben gondolkodni, hogy csak a formára koncentrálhassak. Elővettem a régi filmes gépeimet, amelyekkel kellőképpen „lelassultam” a témához, hisz jóval több időt töltöttem el egy-egy kép megkomponálásával. Mondanom sem kell, hogy a született képekről megoszlottak a vélemények. De vallom, hogy amikor a fotós már a saját feje után megy, akkor egyre kevésbé fog számítani más véleménye.

Ne azért fotózzanak, hogy dicséretet kapjanak, ne is azért, hogy tökéletes legyen, kizárólag azért fotózzanak, mert szeretik csinálni, mert gondolkodásra, önismeretre serkent. Azért fotózzanak, mert mondanivalójuk van, ami egyedi és csak az önöké, s éppen ezért nem is tetszhet mindenkinek. Higgyék el, nem is ez a cél. A cél maximum az lehet, hogy hozzá tudjanak adni valamit a képhez, ami kizárólag maga a fotós, ami csak róla szól. Ennek gyakorlására a fekete-fehér tájképek készítése remek lehetőség, szép utazás, ami legalább annyira fog Önről is szólni, mint amennyire a fotózásról.



Természetesen vannak technikai paraméterek is, amelyekkel az exponálás pillanatában alakíthatjuk a képet. Mivel én szeretem a drámai hatást, ezért gyakaran használok sárga vagy vörös szűrőt. A vörös szűrő több változást is okoz a képen és leginkább a filmes fotózás során használjuk. Mivel én a mai napig dolgozom filmre annak sajátos hangulata és lelke miatt, ezért gyakran használok vörös szűrőt. Ennek köszönhetően az égbolt jóval feketébb lesz kiemelve a felhők hófehérségét, a víztükör pedig sokkal kontrasztosabb és sötétebb árnyalatot kap. Ami külön érdekesség, hogy a vörös szűrő remekül szünteti meg a vízpára és a köd által okozott halvány réteget mivel „átlát” ezeken. Ha egy arcot fotóznánk vele - és miért is ne tennénk -, akkor számítsunk arra, hogy jóllehet a bőr hófehér lesz és a bőrhibák is eltűnnek, ezzel együtt viszont a száj kontúrja is, így ezekre nem árt felkészülni mielőtt modellfotózásba vágnánk vele.

Lanscape MasterClass workshop, 2017. november