Ezek a kitérők legtöbbször figyelemreméltó emberekhez, ismeretlen népcsoporthoz, állatmentőkhöz, vagy éppen az évente megtartandó fesztiválokra vezetnek. Három hónapnyi indiai utazásom alatt sem volt ez másképp. Lássuk, miket hagytam volna ki, ha minden áron ragaszkodom az előre megrajzolt térképemhez.

Csennai híres papagájembere
Két hónapja voltam már Indiában, de most volt az első alkalom, hogy valakinek a háza tetején ültem, és egy fél méter átmérőjű lyukon kémleltem Csennai fáit.

A majd' 8 milliós nagyvárosban él ugyanis egy különös férfi, akit a helyiek csak Madárembernek becéznek. Mr. Sekar, aki rendes foglalkozását tekintve műszerész és szenvedélyes fényképezőgép-gyűjtő, minden áldott nap vendéglővé varázsolja háza lapos tetejét, ahová kétezer vadon élő, zöld papagájt vár reggelire és vacsorára.

Ahogy mesélte, 25 éve hajnalban kel, 6 órára már 25 kiló rizst tesz ki az etetőre, hogy aztán kora este megismételje a műveletet. Bár keresetének majdnem a fele madáreledelre megy el, keresztényként ő is és a családja is úgy érzi, hogy ha megtehetik, miért ne segítenének azokon a papagájokon, akik a nagyvárosban alig találnak élelmet.

„Annyit elvettünk már a természettől, ideje valamit vissza is adni neki. Ez az én módszerem, nem csak etetem a papagájokat, de jó érzéssel tölt el, ha látom őket a házamhoz repülni”- magyarázta szelíden Mr. Sekar.

Turbánviselés hagyománya
Indiát mindig is a szörnyek, varázslók és maharadzsák mesés világaként ábrázolták, így nem csoda, hogy a fejedelmek otthonául szolgáló Radzsasztán, az ország legnagyobb, Németország méretű állama, mely a pakisztáni határ mentén terül el, sok utazónak az egzotikus Keletet testesíti meg. A világtól való elzártságnak köszönhető, hogy a maharadzsák udvarhelyei túlélték a gyarmati időket, és a maguk tökéletesen konzervált rezidenciáival, a megmentett bútorokkal, a védelmi átjárókkal ma már látogathatóvá váltak. Ahogy az épületek úgy az emberek sem változtak, Radzsasztán megőrizte sokszínűségét, a különböző kultúrák békés egymás mellett élését. A törzsi férfiak például mai napig színes turbánt hordanak, tevevásárra járnak, megmaradtak olyannak, ahogyan évszázadokkal ezelőtt megismerte őket a világ.

Az indiai turbán, melynek neve lehet pagri, dumalla, peta, vagy száfa is, saját tájegységén belül is igen változatos, különbözik színben, méretben és formában. Viselőjük társadalmi rangját, vallását, vagy területi hovatartozását jelöli, amelyet a férfiak adott szertartás szerint tekernek a fejükre. A piros turbánt Rádzsasztánban a juhászok viselik, a gyűlések idején viszont a vének fehéret kötnek, míg házasság vagy ünnepség alakalmával a mintás vagy rózsaszín dívik.

A puskári tevefesztivál
Pushkar Melat, vagyis a puskári tevefesztivált minden év október vége és november eleje között, a hold járásának megfelelően rendezik meg a radzsasztáni sivatag szélén.
A majd' egy évszázados, hét napig tartó ünnepség eredeti célja az volt, hogy a terület tevéket tartó és azokból elő törzseinek legyen végre egy olyan találkozóhelye, ahol összejöhetnek és árut cserélhetnek. Mára ez az esemény kibővült táncosokkal, bazárral és csillogó óriáskerékkel, ráadásul a fesztivál egyik fő attrakciója a teveszépségverseny lett.

A rangos megmérettetésen nem csak az állat magasságát, alakját, de a szőrébe borotvált minták aprólékosságát is díjazzák.
Maga az előkészítési procedúra akár éveket is igénybe vehet, ugyanis az első 24 hónapban csak hagyják a teve szőrét megfelelő méretűre nőni, hogy később formára vágják, gyakoroljanak rajta.
A végleges motívum elkészítése napokig tart, ami mind az állat mind gazdája türelmét igencsak próbára teszi.
A tökéletes megjelenés utolsó mozzanata a minták közötti kontraszt megjelenítése, amihez természetes anyagokból készült festéket használnak.

A kobra cigányok és a ravanahatha
Tevénkkel, Rajuval megálltunk a Thár-sivatag dűnéinek szélén, és lesétáltunk a völgy felé, hogy megvárjuk a naplementét. Valahonnan finom dobszó ütötte meg a fülemet, csörgőket hallottam rezegni a távolból, oldalra fordultam. A kalbelia törzs tagjai tánchoz készültek
A kalbeliák, vagyis kobra cigányok a radzsasztáni kultúra szerves részeit alkotják évszázadok óta. A mai napig nomád életet élő táncos, zenész nép egykor a maharadzsákat szórakoztatta, most legtöbben hotelekben, vagy éppen a puskári sivatagban keresik meg a mindennapi chapatira valót.
Nevüket ősi foglalkozásukról, a kobrák kereskedelméről kapták, ugyanis a hüllők nemcsak szent állataik voltak, de azok mérgével házaltak is.
Érzéki táncmozdulataik - amik a szellemi világörökség részét képezik - mai napig a kobrák mozgását utánozzák, hangszereik pedig, hitük szerint, a kígyót csábítják.

A kobra cigányok ősi hangszere a ravanahatha, ez a kókuszdió héjából, bambuszból, kecskebőrből és lószőrből készült vonós hangszer, amelyen állított helyzetben játszanak.
A középkori Indiában a muzsikusokat, főleg a cigányokat, nagy becsben tartották a királyok, nem csoda, hogy itt, Radzsasztánban például a ravanahatha volt az első hangszer, amin az ifjú hercegnek meg kellett tanulnia játszani.
A sivatagi naplementében felhangzó szívszorító dallam miről is szólhatna másról, mint szerelemről, hazáról, és a közelgő halálról.

Piplantri, a lány csecsemők születését fákkal ünneplő falu
Egy olyan országban, ahol a helyi újságok egyfolytában a nők megöléséről, megerőszakolásáról vagy azok másodrangú állampolgárként való kezeléséről cikkeznek, forradalmi azt a települést meglátogatni, ahol az apák pont az ellenkezőjét tűzték ki célul: vagyis ünnepelnek, ha leánygyermek születik.
Míg ebben nálunk, a nyugati társadalmakban semmi különlegesség nincsen, addig Indiában, a mai napig patriarchális keretek között működő közösségekben nagyon is egyedülálló ez a kezdeményezés.
Piplantriban ugyanis 111 fa ültetésével ünneplik minden leánygyermek születést, hogy a szülők ebből fizessék majd a leány taníttatását és a kiházasításkor még mindig szokásos kelengyét is, példát mutatva így egy olyan nemzetnek, ahol a nem kívánt, csak anyagi terhet jelentő csecsemők meggyilkolása még mai napig elfogadott.

India szent tehenei
Varanasi régi negyedében történt, kibírhatatlan hőség volt, és alig jártak a városban, amikor ebédemből hazafelé tartva azt vettem észre, hogy egy tehén fekszik az utca közepén.
Itt, Indiában semmi különös nincsen ebben, hisz ezek a jószágok a mindennapi élet és forgalom részét képezik, de ennek a tehénnek láthatóan valami nagy baja volt, szenvedett. Keservesen bőgött, olyan hangerővel, hogy a szívem szakadt meg érte, de fogalmam sem volt mit kellene tennem. Míg én tanácstalanul tébláboltam, egy motoros férfi állt meg mellettem, leállította a járművet, odalépett a kínlódó állathoz, és jó erősen megnyomta, majd megdörzsölte a hasát. Abban a pillanatban egy jókora trágya landolt a motoros lába előtt, mire elégedetten bólintott, és mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy szorulásban szenvedő tehénen segítsen az utca közepén, továbbállt. 
Indiában a tehenek szent állatok, tiszteletük csaknem 3500 évre, az árjákig vezethető vissza. A hinduk szemében ők jelképezik a termékenységet, a bőséget, a tápláló anyát. Csoda hát, ha mindenhol előre engedik őket, reggelente pedig chapati jár nekik?

Koldusok
Indiában utazva az ember nem hunyhat szemet a koldusok, és az utcán élők felett, főleg akkor nem, ha a közelükben él, hisz ez is hozzá tartozik az országhoz, méghozzá szervesen. De nem úgy, ahogy sokan gondolják.
Valójában nem a szegénység mértéke a megdöbbentő, hanem az az akarat, ahogy ezek az emberek a koldulás helyett a legnagyobb nyomorban is kialakítottak egyfajta életvitelt.
A ponyva alatti tévézés az egész utcát szórakoztatja, és amióta itt lakom Chennaiban, egyetlen egyszer sem jöttek oda azzal, hogy pénzt kérjenek vagy hogy vegyek a gyerekeknek cukrot, csak nevetve rám kiabálnak: „Madame, mikor ül már be közénk?”
Nem azt mondom, hogy nem borzasztó a nyomort látni magam körül, csak azt, hogy aki Indiába akar jönni, annak le kell vetkőznie a „nyugatiságát", hogy meglássa és értékelje azt az erőfeszítést, ami sokszor a szegénységben való méltóságteljes létezés mögött van.