Észak-Indiában, Uttar Prades állam egyik településén az ifjú házasok WC kagylót kapnak ajándékba
Fotó: Profimedia

Bár India a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdasága, ennek ellenére az ország 1,3 milliárd lakosának több mint fele még mindig illemhelynek tekinti a játszótereket, az utcákat, vasútállomásokat, és tengerpartokat is. A vécépapír helyett használt bal kéz tisztátalanságához fűződő hagyományt az ide utazóknak nem kell bemutatni, ahogy a hosszúra hagyott kisujjköröm funkcióját sem. Az is sokak számára ismert, hogy az indiaiak nagy hányada a szilárd hulladékot mai napig automatikusan a folyókba, tavakba önti, és minden tizedik haláleset a higiéniai okokra vezethető vissza.

A városokban a nyitott mellékhelyisegek használata mindennapos

A sivatagi aranyvárosban, Dzsaiszalmerben ültem házigazdámmal Naish-sal. Szokásunkká vált, hogy a 12. században épült erőd csipkés teraszaira telepszünk, és figyeljük a nyüzsgő, esti életet.

„Tudja, az elmúlt 50 év során sajnos egyre több csapás ért minket – csóválta meg a fejét a férfi. Dzsaiszalmer régi épületei riasztó arányban omlanak össze, és ennek oka nem más, mint a víz. Az erőd lakói, mivel a szennyvízelvezetés korábban nem volt megoldva, évszázadok óta a falak tövébe guggoltak, hogy a szükségüket végezzék. Ám az 1960-as években, amikor a vezetékeket végül lerakták a lakásokban, egy nem várt probléma merült fel. A megnövekedett szennyvíz, amit az őskori vályogcsatornák nem bírtak el, az épületek alapjaiba szivárgott, aminek következtében nem egy ház repedezni kezdett. Aztán harminc évvel később egy őrült monszun felgyorsította ezt a bomlást, megrongálta a legfontosabb épületeinket, köztük a 16. századi palota nagy részét, ami végül össze is omlott. Látja, hiába a nagy latrinaépítés országszerte, ha nem veszik figyelembe az elavult, utcán folydogáló fedetlen kanálisokat!”

Naishnak sajnos nagyon is igaza van. Bár 2014-ben India miniszterelnöke, Narendra Damodardas Modi ígéretet tett arra, hogy kitakarítja az országot, és meghirdette a Tiszta India mozgalmat, ma már tökéletesen látszik, hogy a megvalósítás minden államban nehézségekbe ütközik. A nagyszabású akció, amit maga Bill Gates 71 millió árnyékszék építésével támogat, 2019-ben, Mahatma Gandhi születésének 150. évfordulóján fejeződik be. Ennek értelmében nemcsak a kormány különített el dollármilliókat a kampányra, de a távoli településeken élő családok mindegyike 12 000 rúpiát (187 dollárt) kap azért, hogy fürdőszobáikat megépítsék.

Mindez nagyon jól hangzik, ám Modi azt nem vette figyelembe, hogy a szennyvízcsatornák falvakba való bevezetésekor teljesen más problémák merülnek majd fel, mint a metropoliszokban.

India népességének 30 százaléka él a városokban, ami napról napra megdöbbentő mértékű szennyet termel. A régi csöveket nem tervezték a jelenlegi lakosság ellátására, és olyan módon ágyaztak a földbe, hogy szinte lehetetlen kicserélni. Ráadásul, a luxusapartmanok a mosdóikkal és a nyomornegyedek az eldugult csatornáikkal tovább gyarapodnak. Az ország legnagyobb „gettójában”, a Dharvariban, ahol legalább egy millió ember él, mindössze 1000 latrina működik, már ha működik. Az embereket képtelenség kiköltöztetni a tervezett projektek megvalósításáig, így átmeneti megoldásokat kell alkalmazni, de hogy ezek vajon mik lesznek, egyelőre senki nem tudja.

A lakossági szennyvízrendszernek, a föld alatti csöveknek, olyan modern központokhoz kellene vezetniük, amelyek képesek kezelni a hatalmas mennyiségű szennyvizet. Az indiai települések többsége nincs arra felkészülve, hogy megfelelően szűrje, tisztítsa a vizet.

A falvakban már egészen más kihívásokkal találkozik az ember. Itt az alapvető problémát az okozza, hogy a falusiak a mai napig nem látják be, hogy a közegészségügy hiánya fertőzésekhez, betegséghez, halálhoz vezet. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a nyilvános vécézés a férfiasság jele, mások szerint pedig a mezőkön való sétálás segíti az emésztést.

De mi van a nőkkel? India asszonyai a mellékhelyiségek használatának kérdésében is jóval hátrányosabb helyzetbe kerültek. Miközben a szabadban könnyítenek magukon, nem egyszer megtámadják, megerőszakolják őket, így megszámlálhatatlan fiatal lány inkább kimarad az iskolából, mintsem a mosdók hiánya miatt megkockáztassa az atrocitásokat.



Azok közül, akiknek már van az udvaron árnyékszéke, sokan csak vészhelyzetben guggolnak fölé, attól tartanak, hogy az gyorsan eltömődik, holott egy ötfős családot tíz éven keresztül kiszolgál a szerkezet.

Mások szerint a kasztrendszer beidegződése is fontos szerepet játszik a latrinák ignorálásában, ugyanis a falusiak a szennyvízszippantás helyett még mindig kézzel ürítik a pöcegödröket, ezt azonban történelmileg nem végezheti más csak a legalsó kasztba tartozók, a dalitok, az érinthetetlenek. Arról nem beszélve, hogy India falvaiban gyakran a kormány támogatásából megépített mosdó az egyetlen betonépület a ház körül, amit inkább alkalmaznak a tűzifa tárolására, csirkeólnak, spájznak, raktárhelyiségnek, sőt szentélyeknek is!

Nem lenne igazságos azt állítani, hogy Modi kezdeményezése hiba lett volna, hisz rendkívül fontos, hogy egyáltalán országos szinten beszélnek az igencsak sürgető problémáról. Az viszont tagadhatatlan, hogy a program megkezdésekor az oktatás, a felvilágosítás helyett nem egyszer pénzbírságra ítélték azokat, akiket a szabadban való ürítésen kaptak, sokakat megvertek vagy megvonták tőlük az állami támogatásokat és a nyugdíjat is.

India illemhely-használati szokásainak megváltoztatását nem a mosdók megépítése fogja meghozni, hanem egyrészt az olyan átfogó oktatási kampány, amely közvetlenül összekapcsolja az egészségügyi problémákat a nem megfelelő higiéniával, másrészt pedig az olyan személyes példák, mint Kunwar Baié.

A 105 éves asszony apró kis falujából valóságos mozgalmat indított el, és 800 000 embert győzött meg arról Dhamtari járásban, hogy igenis büszkének kell lenni arra, ha valakinek saját toalettje van. Bár az idős asszonynak se televíziója, se számítógépe, se telefonja nincsen így Modi Tiszta Indiájáról csak a helyi iskolában tartott felvilágosító kampányon értesült, ám az ott hallottak akkora hatással voltak rá, hogy elhatározta, húsz kecskéjéből hetet elad, és elkészítteti saját mellékhelyiségét.

A 15 nap alatt felépített mosdónak mindenki a csodájára járt, Kunwar Bai büszke arcát látva pedig a falu, később pedig az egész környék elhatározta, hogy nem várják meg az állami támogatást, ha az idős asszony képes volt önerőből építkezni, akkor nekik is sikerül.