Két és fél hónapos kínai utazásom első állomásaként Szecsuan tartomány fővárosába, Csengtuba érkezem. A majd' 15 milliós település ősidőktől fogva lakott, ráadásul nemrégiben tárták fel a titokzatos körülmények között eltűnt csinsa (Jinsha) népcsoport nyomait is, melynek tagjai felbecsülhetetlen értékű leletanyagot hagytak maguk után, ám a város mégsem miattuk nevezetes, hanem a pandák miatt. Csengtu ad ugyanis otthont a világ legnagyobb medvebázisának, a Csengtu Óriáspanda Tenyésztő és Kutató Állomásnak, melynek célja a faj megőrzése mellett az, hogy oktatási és turisztikai célpont is legyen.

Reggel fél nyolcra beszéltem meg időpontot a központ dolgozóival, bízva abban, hogy ilyen korán még alig lesznek a parkban, ám ahogy kiugrottam a taxiból, már hosszú sor kígyózott. a pénztáraknál. Szerencsére a helyi, kínai turisták tömbben mozognak, így átvágok az álldogáló, zászlót lobogtató túravezetők közt, és végigsietek a méteres bambuszokkal ölelt útszakaszon, ami a kölyökpandák területére vezet. Sietek, hogy megelőzzem a tömeget.

A medvék reggel a legaktívabbak, ilyenkor még játékosak és kíváncsiak is, most sincs ez másképp. Mire odaérek, a vizes köveken előbukkannak a mancsok, majd a pápaszemes fejek is, és a két kölyök, rólam tudomást sem véve birkózni kezd.

Chen Shan, a fiatal önkéntes, akivel a találkozót megbeszéltem, türelmesen megvárja, míg a pandákat fotózom, és csak azután lép hozzám, mikor a látogatók egyre többen lesznek, és a hangos nevetgélés, sípolás, meg gyermeksikoltozás kezdetét veszi.

„Sajnos ezt az egyet nem tudjuk megtiltani a kínaiaknak - mutat Chen Shan rosszallóan a tapsoló, füttyögető honfitársai felé. - Kína rajongása a pandák iránt meglehetősen új jelenség, ám annak ellenére, hogy a kötődés nagyon erős, nem jelenti automatikusan azt, hogy az ország lakói különösebben odafigyelnének akár rájuk, akár a többi veszélyeztetett fajra.

Még mindig nagyon le vagyunk maradva az állatjogok és a környezetmegőrzés terén Európához képest. De a panda országos népszerűsége olyan közös érzelmet keltett, amely talán más fajok megmentésére is példaként szolgálhat a jövőben.”

Ahogy a fiatal férfi mondja, a medve nemzeti szimbólummá válása fokozatosan történt az elmúlt évszázadban. Az ősi időkben a kínaiak féltek a pandáktól, növényevőhöz képest igencsak kifejlett foguk miatt sokáig vasrágó, fekete-fehér tapírként ábrázolták őket. Az anekdotákban úgy mesélték, a medvék azért ereszkednek le a hegyekről, hogy a bambuszból, vasból vagy rézből készült edényeket megegyék és a városokat feldúljak. A babonás félelmet később a vadászat váltotta fel, a hiedelem szerint ugyanis a pandabőrön való alvás képes volt távol tartani a szellemeket, és segítette a nők menstruációs ciklusának szabályozását is.

Volt olyan idő is, amikor kínai engedéllyel külföldi hobbivadászok tizedelték a populációt. Az egykori amerikai elnök, Theodore Roosevelt fiai, Kermit és Theodore büszkén hangoztatták, hogy ők voltak az első nyugatiak, akik 1928 áprilisában kínai pandát ejtettek el. Annyira elégedettek voltak a hódításukkal, hogy mindent megírták Óriás Pandák nyomában címmel.

A pandák kb. 130 grammal születnek, és világrajövetelük után azonnal az inkubátorba kerülnek

A jellegzetes fekete foltok 6-8 hetes korban jelennek meg

A pandák rendszeres orvosi felügyelet alatt állnak

Panda es gondozója közt szoros a kapcsolat


Mégis, hogyan sikerülhetett annak a fajnak a túlélés, amelyről sokáig úgy gondoltuk, hogy kipusztulásuk egy visszafordíthatatlan folyamat része? Az élőhely fokozatos elvesztése, az élelmiszerforrások hiánya, az emberi tevékenységek terjeszkedése már évtizedekkel ezelőtt megpecsételték a pandák sorsát, ezért mindenki meg volt győződve arról, hogy a medvék ugyanolyan tragikus áldozatai lesznek a környezeti változásoknak, mint ahogy a fekete orrszarvú, a kvagga, vagy a tasmán tigris volt annak idején. A panda azonban minden várakozást felülmúlt, köszönhetően a kínai erőfeszítéseknek.

Kína régóta ellentmondásos ország, elegendő csak a Tibethez való viszonyát, az évente megrendezett jülini kutyahús-fesztiválját, vagy az egzotikus állatok illegális kereskedelemében való vezető szerepét említeni, ám az az állhatatos munka, amit a pandák megmentése és népszerűsítése érdekében tesz, valóban párját ritkítja világszerte.

A 80-as évek fordulóján a kínai természetvédők felismerték az emberi populáció terjeszkedése miatti veszélyeket, rájöttek, hogy a bambuszerdők irtásával együtt megannyi állatfaj is elveszik - mondja Chan, míg az inkubátorház felé sétálunk. A turisták egy része már megunta a parkot és a korai hőséget, inkább az árnyékos padokat választják, majd kártyázni kezdenek. - A kínai kormány végül a zöldek lobbijának köszönhetően felvette a kapcsolatot a WWF-el abban a reményben, hogy velük közösen talán sikerül kidolgozni egy jól működő tervet az őshonos panda védelmére.

Ebben az időben mindössze 1000 példány élt az erdőkben, és ez a szám folyamatosan csökkent. Bár Csengtu vadregényes völgyei a pandák őshazája, valójában a régió hegyvidéki területei az 1980-as években a szárazság miatt szó szerint élhetetlenné váltak, a medvék természetes táplálékforrásai egyszerűen kiégtek, vagy nem nőttek, ami 250 éhes egyed tragikus halálához vezetett.

Az 1987-ben újonnan alapított bázis szakértői keményen megdolgoztak azért, hogy a területen megmaradt pandákat megmentsék. A csapat összességében 63, rendkívül legyengült példányt fogott be, állatorvosok és helyi szakértők segítségével táplálták és kezelték őket, majd amint az állatok erőre kaptak, 6 kivételével mindet szabadon engedték. A bázison maradt három nőstény és három hím lett hamarosan a Csengtu Óriáspanda Tenyésztő és Kutató Állomás első hivatalos lakója. Velük kezdődött az a program, amely a faj túlélését tűzte ki célul.

Mielőtt bemegyek az inkubátorházba, az emberről átterjedhető fertőzések megelőzése miatt kezeslábast, és maszkot kapok a gondozóktól. Az élesen megvilágított szobában két apró, rózsaszín bőrű, ritkás szőrű újszülött előtt állunk meg. Nem nagyobbak 15 centiméternél. Mellettük a kiságyon egy egész csapat pandakölyök alszik. A jellegzetes fekete foltok már megjelentek rajtuk, olyan 6-8 hetesek lehetnek.

„A bázison a pandák megmentése után a következő cél a mesterséges megtermékenyítés volt – magyarázza kísérőm, míg az éppen nagyot ásító kölykök egyikét figyeljük. Ez a módszer kissé furcsának tűnhet, ám a tudomány bevonása nélkül az medvék szaporítása igencsak nehézkes volna, mert a nőstények évente egyszer, tavasszal, akkor is csupán 24 órán át fogamzóképesek. Muszáj rásegítenünk a természetre!

A Csengtuban végzett munka eredményeképpen a pandák nemcsak a természetvédők sikerének és a reménynek a szimbólumai, hanem Kína nemzeti kincsei, és az ország elképesztő bevételi forrásai is lettek. Ma körülbelül 1800 egyed él szabadon, 350 pedig állatkertekben vagy tenyésztőállomásokon. Függetlenül attól, hogy melyik országban születik meg a pandakölyök, Kína tulajdona marad, majd ha elérte a 4 éves kort, az anyaországba szállítják. A külföldi állatkertek nem magát a pandapárt kapják meg tíz évre, hanem az évi 1 millió dollár értékű kölcsönzési jogot, amit Kínának fizetnek a kutatások illetve a tenyésztés támogatása céljából.

Bár a pandák szándékos veszélyeztetése vagy kínzása ma már elképzelhetetlen, sajnos más medvefajok nem élvezik ugyanezt a védelmet. A kínaiak még mindig előszeretettel fogyasztják a medveepét, mely a hagyományos kínai orvoslás egyik alapanyaga. Kínának sikerült mára elérnie, hogy az ország 1,4 milliárd lakosa kötődjön a pandához, és hogy igenis aktívan részt kíván venni mentésükben.

Csak bízni lehet abban, hogy az elkövetkezendő években a figyelem az olyan kihalófélben lévő állatokra is kiterjed majd, mint az ázsiai tobzoska, mely ma a világ legszélesebb körben csempészett vadja.