Esti tábortüzet gyújt az üvegen a lemenő nap fénye, miközben a személyzet frissítőket kínál az utasoknak a gépen. Hátra hajtom a fejemet a támlán, és most, hogy van egy kis gondolkodásnyi időm érzem csak, ahogy a hónapok óta tartó kaland, élmény, vagy egyszerű esemény végre kikristályosodik bennem. Megannyi apró mozzanat üti fel fejét, sok olyan benyomás, amit a történések gyors egymásutánjában eddig nem érzékeltem.

Az élet fontos dolgai nekem soha nem azok voltak, amiket általában annak tartunk: a pénz, a haladás, a siker. Az érzések és a hangulatok számítanak, melyek utunk során a látásmódunkat színezik, így ezen keresztül a világot is, melyben élünk.

Afrikát sokan előítélettel kezelik, sokszor félreértik, de én türelmesen vártam, hogy ez a különleges kontinens kiformálja a maga arculatát, és megmutassa igazi valóját. Ez a különbség a turista és az igazi utazó közt: az utóbbi a helyiek közt élve egy idő után teljesen eggyé válik a tájjal, annak embereivel, és rajtuk keresztül megtanulja, hogy a szegénység ellenére is gyakori a nevetés, és a nehéz körülményekben sokszor nincsen semmi szomorúság csak kitartás, színes élmények és értékes tapasztalat.

Lassan már látszanak Európa fényei a felhők alatt, de a hazatérés még mindig oly távolinak tűnik. Talán túlságosan is hozzánőttem az önfeledten fürdőző elefántokhoz, a hegtetovált törzsi lányokhoz, a nádfedeles kunyhók látványához, és a nap mint nap keményen dolgozó mozambiki halászokhoz.

Különös négy hónap volt ez, a fekete kontinens megtanított megérteni olyan dolgokat is, amik az én kultúrámban nem is léteznek.

Majd' 56 óra repülés, várakozás és átszállás után végre kinyújtom elgémberedett lábamat. Utastársaim lázasan pakolnak, alig várják, hogy végre kiszállhassanak. Lezárom a laptopom tetejét, búcsút intek Afrikának immár másodszor életemben.
Abban a reményben mondok köszönetet minden kedves blogot látogató Olvasónak, hogy a beszámolók és fényképek segítségével sikerült legalább töredékében velem együtt átélni ezt a különleges utazást.