Bár még mindig dühös vagyok Indiára a cseppet sem bizalomgerjesztő fogadtatásért, de ahogyan a meditálni készülő szerzetestanoncokat figyelem, újra figyelmeztetem magam, hogy a szélsőségek országában, ahol ma már 1,356 milliárd ember él, semmi sem lehetetlen. Egyik nap átvernek, másnap pedig házukba fogadnak, vagy megetetnek a 26 órás vonatúton.

Indiára egyszerűen nem lehet felkészülni, hisz minden perc egy újabb felfedezés, örömteli rácsodálkozás vagy éppen mélységes kiábrándulás.

Dehradún, ahová Delhi után érkezünk, hogy Arya útitársam kolostorban dolgozó, és az iskolában tanító édesanyját valamint Őszentsége Szakja Trizint meglátogassuk. A turisták által kedvelt város híres nemzetközileg elismert magas színvonalú oktatásáról. A zsúfolt, hangos városközponttól 12 kilométerre található Szakja centrum, melyhez az iskola is tartozik, nemcsak Őszentsége személyes kolostora, de ez a fő központja a tibeti buddhizmus ősi szakja ágának is. Azok, akik érdeklődéssel fordulnak Tibet, és annak vallási kultúrája felé a szakjapát, vagy szakját („színtelen föld") a négy tibeti buddhista ág egyikeként ismerik, aminek képviselői olyan saját tantrikus hagyományok birtokosai és őrzői, amelyeket részben csak ez a vonal gyakorol.

Ha Nepálból Tibet délnyugati részén keresztül Lhaszába visz utunk, akkor lehetőségünk nyílik nemcsak a kék kendős házakkal tarkított Szakja-föld, de a kopár és sík területen emelkedő monumentális szakja kolostor meglátogatására is, amely Tibet legnagyobb vallási könyvtárát őrzi.

Azóta, amióta Khön Koncshog Gyalpo (1034-1102) az első szakja kolostor építését megkezdte, beszélhetünk tulajdonképpen a szakjapákról. Őt tekinthetjük a szakja iskola megalapítójának. Utódai a trónon a mai napig a Khön nemzetségből származnak, mely családot a Tiszta Fény Birodalmából a földre jött három isteni származású fiútestvértől eredeztetik.

A mostani Szakja Trizin, aki negyvenegyedik tagja a lámák töretlen vonalának, a tibetiek szerint isteninek vélt körülmények között látta meg a napvilágot 1945-ben.

A gyermek születése pillanatában szivárvány húzódott a házuk felett, a csecsemő nyelvére pedig egy különleges sáfránykeverékből már akkor a DHI betűket, a beszédet és a bölcsességet képviselő szimbólumot rajzolták.

Halkan benyitok a kolostor ajtaján, amihez a környék szegényeinek épült ingyenes kórház is tartozik, végigmegyek a dísztelen, fehérre meszelt folyosón, ahol legalább húsz ember vár a padokon és a padlóra terített gazdagon szőtt szőnyegen ülve arra, hogy velem együtt bebocsátást nyerjen Őszentségéhez. Tibeti zarándokok, akik hetekkel ezelőtt indultak el, hogy megtegyék a több ezer kilométeres utat, aminek során nemcsak a megérkezésre, hanem a testet és lelket egyaránt erősítő gyaloglásra is komoly hangsúlyt fektettek. Ruhájukon látszik, hogy sokuk a meditációs gyakorlat részeként bizonyos számú lépésenként teljes testtel a földre borult, hogy így fejezzék ki alázatukat és az engedelmességet. Némán megállok egy sarokban, és a meztelen lábú, nap cserzett nők és férfiak csendes áhítatát figyelem. Némelyik kisgyermeket tart az ölében, talán itt akarják hagyni őket. A szakja központ ugyanis mára egy több mint 250 szerzetestanoncot számláló virágzó közösségé nőtte ki magát. A legtöbben Tibetből, Indiából, és az utóbbi 2 évben a földrengés sújtotta Nepálból érkeztek a színvonalas oktatás és a jobb ellátás reményében. Ez utóbbiak, akik valóban eljutottak a kolostorig, a szerencsésebbek közé tartoznak. Katmandu és a nepáli falvak utcáit ugyanis a természeti katasztrófa után elárasztották gyermekcsempészek, akik a nincstelenné lett, kétségbeesett családokkal elhitették, hogy gyermekeik jó helyre, bentlakásos iskolába, vagy családokhoz kerülnek, holott a végállomás Mumbai bordélyházai, vagy éppen Rádzsasztán kőtermelő vidékei lettek. Mai napig több ezer kiszolgáltatott gyermek tűnik el évente nyomtalanul a fekete piacon, ami ellen senki semmit nem tesz vagy nem tehet.

Őszentségéhez egyórányi várakozás után hívnak be. A tágas, narancsszín posztóval díszített világos szobában, ahová belépek, egy kis emelvényen ott ül Szakja Trizin, gondolataiba merülve. Megtorpanok, majd a síri csendben összetett kézzel mélyen meghajolok.

Szakja Trizin rám néz, egy pillanatig vár, aztán összeérinti a tenyereit, alig észrevehetően biccent, majd int, hogy jöjjek közelebb. Felé lépek, és bár én magam nem vagyok hithű buddhista, az ősi hagyomány szerint átnyújtom neki a katát, a selyemből készült hófehér sálat, amelyet a követők tiszteletük és köszönetük jeleként, felajánlásképpen adnak szellemi vezetőjüknek. Őszentsége átveszi a sálat, szakértő mozdulatokkal a nyakam köré tekeri, majd egyszerű trónja elé mutat, hogy foglaljak helyet vele szemben.

Még mindig nem szól egy szót sem, csak barátságosan, de alaposan szemügyre vesz. Legalább fél órán keresztül ülünk némán mosolyogva egymással szemben. Néha rövidet bólint, mint aki konstatál valamit, de nem szól hozzám. Nem vagyok biztos benne, hogy illik-e bámulni Őszentségét olyan nyíltan, ahogy én teszem, de állom a pillantását, nézem a kerek arcát meg a finom metszésű szemeit, és önkéntelenül is azon morfondírozom, vajon igaz-e, amit a hívők rebesgetnek róla, hogy gondolatolvasó. Szakja Trizin végül megtöri a csendet, és azt mondja.

„Isten hozott újra Dehradúnban!” Majd most is hozzáteszi, mint sok évvel ezelőtt az első találkozásunk alkalmával, hogy mennyire szereti Magyarországot, nemegyszer tartott már ott előadást a hazai követőknek. Gyönyörű ország, szerencsés az, aki oda születik.



Aztán trónján hátradől, kissé nőies ujjait egymásba fonja, és félig lehunyt szemmel mesélni kezd arról, hogy bár nagyon hamar, hétéves korában, apja halálakor a Szakják vezetőjévé vált, a tisztség betöltése mégsem érte felkészületlenül, hisz már születésétől fogva intenzív filozófiai tanulmányokat és szellemi gyakorlatokat folytatott, sőt kisgyermekként részt vett egy héthónapos meditációs elvonuláson is. Teljes trónra emelésére 12 éves korában került sor. Ám alighogy a trónfoglalási ceremónia lezajlott, a kínaiak megszállták Tibetet, és a legtöbb vallási vezetővel együtt Őszentsége is menekülni kényszerült.

„Tudja, abban az időben nagyon feszült volt a hangulat Tibetben – néz rám Szakja Trizin egyenesen. – Az emberek nem beszéltek másról, csak a Khampákról és a kínaiakról, a kínaiakról és a Khampákról. A vallási vezetők többször is jóslatot kértek, amik egybehangzóan állították: Tibet el fog veszni, és borzalmas eseményeknek lesz majd tanúja a világ, de akkor még mindig nem akartuk a legrosszabbat elhinni. Aztán egy napon az indiai rádió bemondta, hogy Lhászában harcok törtek ki, és Őszentsége a Dalai Láma délkelet felé menekült. Ekkor vált mindenki számára világossá, hogy Tibet valóban elveszett. A Szakjából képtelenség volt elindulni, mert addigra már mindenütt kínai kémek működtek, így közzétettem, hogy újabb elvonulásra készülök a kolostor közelében lévő remetebarlangba. Ott találkoztam a nővéremmel és a nagynénémmel, majd indultunk tovább az éjszaka folyamán. A határhoz öt nap alatt biztonságosan megérkeztünk, csapatunk mindössze nyolc főből állt. A sietős távozásunk, valamint a tragikus körülmények miatt az évszázadok alatt összegyűjtött tibeti szent ereklyékből, amely a Szakjában a tulajdonunkban voltak, semmit sem tudtunk magunkkal menekíteni.”

Indiában aztán Szakja Trizin tovább folytatta vallási, logikai és filozófiai tanulmányait, később pedig irodalom-, nyelvtan-, számtan- és angolórákat is vett. Huszonkét éves korában már négyszáz szerzetes és száz gyakorló buddhista előtt tartott előadást, majd a következő év elején megalapította a Szakja Rehabilitációs települést, kilencszáz Szakjából érkezett menekült számára. 1974 őszén indult el az első nyugati látogatására, négy hónap alatt bejárta Svájcot, Angliát, Kanadát, az Egyesült Államokat, valamint Japánt, ahol vallási tanításokat adott át, és tibeti menekültekkel, nyugati buddhistákkal találkozott. 1986-ban hazánkba is eljutott, ahol létrehozta a magyar szakjapa közösséget, amely mára hivatalosan bejegyzett egyházként működik. Ezt követően még két újabb látogatást tett Magyarországon, több száz embernek tartott tanításokat, beavatásokat. Jelenléte nagymértékben elősegítette a magyarországi buddhizmus fejlődését.

A szoba magas ablakain keresztül sápadt derengés szűrődik be odakintről. Tisztán látom a Himalája lábát, ahogy az alacsony trón előtt ülök. A hegyre épült, színes zászlós házak úgy festetnek Szakja Trizin mögött, mint valami színpadi díszlet. Őszentsége az egyórás beszélgetés után újra csendes lesz, megértem: a személyes audienciának vége. Halkan felállok, kezeimet összeteszem, mélyen meghajolok, és anélkül, hogy megfordulnék, kihátrálok a szobából.



A kolostorhoz tartozó buddhista iskolában a tanítványok már ebédre készülnek. Mindannyian sorban ülnek, fémtányér és pohár áll előttük a földön, majd amikor észrevesznek, vidáman integetnek, hogy tartsak velük én is. Odasétálok, elveszem a felém siető, szélesen mosolygó kisfiútól az ebédemet, és leülök közéjük a földre.