A történet szerint a legnagyobb harang az utcára esett, a kisebbek pedig megolvadtak a magas hőfokon. A sérülések helyrehozását követően aztán jött a nagy 1755-ös lisszaboni földrengés, ami ideáig érződött. Akkor ugyan a torony nem omlott le, de meg kellett erősíteni, utána pedig Franco katonái tették tönkre a szebb napokat is látott templomot. Ma már tökéletes kilátás nyílik innen Salamancára, ezért kapaszkodtam fel a meredek lépcsőkön.

Rajtam kívül senki nincsen a székesegyház tetején, így nyugodtan kilépek az egyik kőerkélyre, és lepillantok az előttem elterülő középkori városra. A kupola mögött lemenni készülő napot viharfelhők zavarják meg a fényteregetésben. Közelebb húzódom a korláthoz, hogy szélesítsem Salamanca vörös tetőcserepeinek a látványát, de azonnal elfog a tériszony.

Amikor 216 méterről a mélybe ugrottam úgy gondoltam, a magasságtól való félelmet nyomtalanul magam mögött hagytam a kanyonban, rajtam azonban a dél-afrikai bungee-jumping nem segített. A tériszony jól megszokott fizikai jeleit azonnal érzem, a szívem hevesebben ver, tenyerem izzadni kezd, és a lábam is földbe gyökerezik. Lázasan zakatoló agyam fékevesztetten vetíti az összeomlott erkélyről, zuhanásról, és páni félelemről szóló filmjeit, így bármennyire is ragyogó látványt nyújt a fénybe öltözött város, visszahátrálok a biztonságos folyosóra, és onnan nézem a viharfelhős naplementébe burkolt háztetőket.

Az elbűvölő, 160 ezres középkori település, a nyugat-spanyolországi Salamanca a portugál határtól 80 míg Madridtól 200 kilométerre fekszik. Nem hiába tartják Európa egyik legszebb reneszánsz városának, régi negyede 1988 óta a Világörökség része. Bár a helységet még a római időket megelőzően kelta törzsek alapították, és a hányattatott spanyol történelemnek megfelelően állt római, karthágói, vizigót és mór fennhatóság alatt, igazi virágzásnak csak a XIII. századtól indult, miután visszafoglalták az Al-Andalúz Birodalomtól.

Salamanca gazdag történelme és kulturális értékei sok turistát vonzanak, főleg nyáron, nekem most szerencsém van, és a város egyedülálló hangulatát, a homokkőszínű épületek sorainak harmóniáját magányosan bolyongva élvezhetem. Úgy döntök, hogy először a régi katedrális felé veszem az irányt, hogy megkeressem a bejárat kőindái közé faragott, legendássá vált űrhajós szobrát.

Salamanca Spanyolország legfontosabb egyetemi városa is, az ország első felsőoktatási intézménye, és Európa hatodik legrégebbije. Akkori elnevezésével a Salamancai Iskola 1134-ben kezdte meg működését, és a 16. század végére már 29 karral, több mint 70 tanszékkel és 8000 diákkal büszkélkedhetett.

Tanított itt Kolumbusz Kristóf, itt végezte tanulmányait Loyolai Ignác is, ráadásul a városban olyan kutatóközpontot hozott létre a spanyol kormány, amely a polgárháborúval kapcsolatos minden iratot egy helyre gyűjtötte össze.

Rákanyarodom a macskaköves utcák egyikére, és elsétálok a negyed híres palotája, a 15. századi Casa de las Conchas, vagyis kagylók háza mellett, aminek homlokzatát 350 homokkőkagyló díszíti.

Néhány korai víkendező siet el mellettem, ők is a katedrálisok felé tartanak, amelyek szokatlan módon, de egymás mellett épültek. A régi, Szűz Máriának szentelt Catedral Vieja, a 12. század stílusjegyeit viseli, úgy tartják, hogy ezt a remekművet az akkori vezetés sajnálta lebontani, ezért az új, nagyobb székesegyházat nem a helyére, hanem közvetlenül mellé építették.

Csípősen fúj a késő délutáni szél, a levéltelen fák ágai csüggedten hajladoznak. A piros városnéző kisautó már vagy fél órája arra vár, hogy végre megteljen, és útra kelhessen a sikátorok valamelyikén.

Felsétálok a lépcsőn a régi katedrális bejáratához, innen is látom, a faragott szobrok az égig érnek. Fogalmam sincs, hol kellene keresnem az indák közé rejtett űrhajóst, amikről mindenféle legendák keringenek, így megállok az első oszlop előtt, de a virágokon kívül semmit nem látok a kövekben. Egy jól öltözött koldus toporog a templom ajtaja előtt, tétovázok, hogy megálljak-e előtte, de ő egy pillantást vetve a fényképezőmre megelőz.

„Az űrhajóst keresi?”- kérdezi, és kilép a kupolák alól. „Ott van”- mutat a fejem fölé. Egy darabig némán hallgatunk, én lefényképezem az oda nem illő szobrot, emberek jönnek-mennek körülöttünk, majd mikor leeresztem a kezemből a gépet, a férfi kicsit közelebb húzódik hozzám, majd így szól: „Remélem, maga nem gondolja, hogy az űrhajós az időutazás egyik bizonyítéka vagy hogy a kőfaragó mestert idegen lények látogatták meg és UFO jött érte.” - mondja félig mosolyogva. Megrázom a fejemet, olvastam az interneten az összeesküvés elméletek híveinek hajmeresztőbbnél-hajmeresztőbb kitalációit arról, hogyan kerülhetett ide a szobor és miért.

„Sajnos az igazság ennél sokkal unalmasabb- rántja meg a vállát a férfi. „Már a 12. században létezett egy különleges hagyomány a kőfaragó mesterek között. Ha ugyanis valamelyiküknek ki kellett igazítania egy elődjének az alkotását, akkor egy saját részletet mindig hozzátett az eredetihez, így hagyva kéznyomát a szobrokon. Az űrhajós 1993-ban került ide. A salamancai székesegyházban rendezték ugyanis az Ember Korszakai című kiállítássorozat egy részét, melynek célja, hogy a középkori életvitelt, gondolkodásmódot, világról alkotott elképzelést közelebb hozza hozzánk, modern látogatókhoz. Mivel a Puerta de Ramos kapuzat díszítése szinte teljesen elpusztult az elmúlt ötszáz évben, a kiállítás kitűnő alkalomnak bizonyult a homlokzat és az oszlopok díszítésének helyreállítására. A kőfaragó mester, Miguel Romero hű maradt az évszázados hagyományhoz, és az újjávarázsolt minták közé rejtett egy űrhajóst, ami az akkori korszakra utalt. Nézze csak meg a szobrot! Ha nem figyeli meg alaposabban a faragványokat, észre sem veszi az ember ezt a turpisságot. Hajoljon közelebb! Látja, itt van ám az ördög is, éppen fagylaltot eszik, vagy a nyúl, aminek a hátát ha megdörzsöli, minden kívánsága teljesül.”

A rögtönzött történelemóra fejében egy eurót nyomok a férfi kezébe, megköszönöm, a segítségét, és még mielőtt teljesen besötétedne, elsétálok a barokk stílusú Plaza Mayorra, vagyis a főtérre.

Egy fiatal férfi állatfigurás lufikat árul, a sétálóutcákat zene, az apró boltokból jövő friss sonka, sajt és bor illata lengi be. Ez az 1700-as évek első felében épült, majdnem tökéletesen négyszög alakú tér adott otthont a város legfontosabb eseményeinek: a bikaviadaloknak, a vallási ünnepeknek és a kivégzéseknek is. Később, a 19. században, amikor kerteket telepítettek ide a szerelmesek búvóhelye lett, az urak az óra járásának megfelelően, míg a hölgyek azzal ellenkező irányban sétálgattak, és romantikus légyottokat szerveztek a kapualjakban. Ma sincs ez nagyon másként.

Kilépve az árkádok alól, látom, hogy a Plaza közepén a helyiek már gyülekeznek, és lélegzetvisszafojtva valamire várnak. Mindannyian egy irányba néznek, így magam is követem a tekintetüket. Az épületek tetején a hatalmas óra elüti a hatot, majd örömujjongás közepette egyszerre felkapcsolódnak a lámpák, hogy a sötétkék égbolt alatt aranysárga kockaként ragyogjanak fel a kávéházak és az épületek. Az egyetemváros csendes tere egy szempillantás alatt válik zsibongó, padokkal, nevetéssel, élettel teli találkozó hellyé.

Iszom egy forró kávét a hívogató kis teraszok egyikén, majd visszaindulok a Kr. u. 89-ben épített Római hídon át a szállásom felé. Az esti lámpákat a Plaza Mayor után már az utcákon is felkapcsolták. Nevetgélő suhancok mellett haladok el, akik a híd vastag kőkorlátainál cigarettacsikket dobálnak a földre, mit sem törődve azzal, hogy a Mérida és Astorga között létesített Ezüst út fontos átkelő helye volt az, amire éppen szemetelnek.

Megállok, és visszapillantok a dombon álló katedrálisokra. A sárgás fény misztikusan vonja be a sziporkázó kupolákat, amikről az ünnepekről megmaradt csillogó díszeket még nem vették le.

Európai utunk a lassan a véghez közeledik, engem már vár Portugália, így elbúcsúzom Salamancától, a kedves olvasóktól, és szeretetben gazdag, boldog új évet kívánok mindenkinek.